Surd Zala megye egyik legdélibb települése, amely az 1950-es közigazgatási területrendezésig Somogy vármegyéhez tartozott. Nagykanizsától délre 15 kilométer távolságra található. A reformáció idején Nádasdy-birtok volt. A nádor családjának és az itt lakó hitvalló ősöknek köszönhető, hogy ma az egyházmegye legrégibb múltra visszatekintő gyülekezeteként tarthatjuk számon. Bizonyosra vehető, hogy már a reformáció korában anyagyülekezetté alakult.

A gyülekezetté szerveződött hívek a reformáció után néhány évtizeddel templomépítésbe kezdtek. 1600-ban már állt az első, fából készült templom a jelenlegi iskola udvarán, ami akkor „nagyon vizenyős, majdnem mocsaras” helynek számított. A nagyobb záporesők alkalmával a víz egészen elöntötte, és gyakran szorult javításra. A templom fazsindelyét később − 1760-ban (!) − zsúpra cserélték. Lelkészlakot és iskolát is építettek, valószínűleg a templom közelében.

Első ismert lelkészük Muraközi Miklós volt, akit 1625-ben Kis Bertalan püspök a csepregi zsinaton avatott fel Surdra. Ugyancsak Kis Bertalan püspök ordinálta Surdra 1635-ben Csanaki Mihályt, majd 1643-ban Károly Ferencet. Az ő felavatásuk is Csepregen történt.

A török itt is nagy pusztítást végzett, de uralma idején is tisztán hangzott az ige. Ebből az időből még további négy, egymás után működő lelkész − Perlaky György, Muray Vigil István, Rajczi András és Bokányi Ádám − nevét ismerjük. Valamennyien hivatott szolgái voltak az Úrnak, de legkiválóbb volt köztük Perlaky György (1646−1668), akit Musay Gergely püspök 1646-ban avatott surdi lelkésszé. 1656-ban Surdon született Dávid nevű fia, a későbbi eperjesi, sajógömöri és osgyáni lelkész. A Perlaky család rajtuk kívül több elismert lelkészt (esperest és püspököt is) adott egyházunknak.

Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy Musay püspök Surdot 1661-ben az anyagyülekezetek közé sorolta.
Muray Vigil Istvánról (1668−1681) tudjuk, hogy Fisztrovich György avatta fel surdi lelkésznek 1668-ban. Rajczi Andrásról (1681−1687) pedig az maradt fenn, hogy innen Légrádra került, és ott az ellenreformáció dühének áldozata lett: még 1687-ben elűzték onnan a katolikusok Perlaky János tanítóval együtt.

Bokányi Ádám (1687−1714) a gyülekezet lelkésze 1687-től. Huszonhét éven át tartó surdi szolgálata nem volt üldözésektől mentes.

Nagykanizsának a török uralom alóli visszafoglalása után − 1690-ben − ez a vidék is a protestánsokat fanatikusan üldöző I. Lipót (1657−1705) uralma alá került, így az akkor dúló ellenreformáció vihara ezt a gyülekezetet is megtépázta, megkárosította. Az ilyen „fegyver jogán szerzett” területeken ugyanis csak a római katolikus vallást volt szabad gyakorolni.

A helyzet csak akkor javult, amikor az 1681. évi XXVI. törvénycikkben felsorolt artikuláris helyeken kívül a törvényben megnevezett 19 kiváltságos vármegye azon helységei is artikuláris helyekké válhattak, amelyek igazolni tudták, hogy a törvény megjelenésekor − vagy legalább 1720 körül − templomi, imaházi vallásgyakorlatuk volt. Somogy ugyan nem tartozott a 19 megye közé, de a hívek erőfeszítései nyomán mégis kiváltságossá vált, mert 2 községe, Surd és Iharosberény „artikuláris” helyet megillető jogot kapott, s ezzel nagy terület evangélikusságának mentsvára és központja lett. Ezt a viszonylagos biztonságot felismerve vált és maradt egészen 1783-ig Surd társgyülekezete a szomszédos Nemespátró, templommal és iskolával rendelkező, evangélikussága.

Bokányi Ádám lelkész eltávozása vagy halála után −1714-től − közel harminc éven keresztül (1714−1742) „csupán tanítója volt helyben a gyülekezetnek, lelkészei Ns.-Pátróba költöztek”. A gyülekezet tanítóiról csak 1713-tól vannak adataink. Akkor Weisz Pál tanítóskodott Surdon, „kit követett 33 évig a Petáncról száműzött Árvai András, kinek halála után a nagy tudású Adamits hívataloskodott”. Az előbbi − Szalóky Elektől származó − idézetek szerint tanítóként működött Árvai András. Mesterházy Sándor lelkész-tanítóként említi. A tőle származó idézet szerint: „Abban az időben a surdi evangélikus gyülekezet élén Árvai András lelkész-tanító állott, ki Surdon lakott, keresztelt, urvacsorát osztott, temetések alkamával énekelt, prédikált és bucsuztatott, kit a surdiak és pátróiak majdnem egyenlő arányban fizettek, és kit a hivek »Tisztelendő Mester Uramnak« czimeztek.” Következésképpen Nemespátrón ebben az időben nem volt lelkész.

Suhajda György lelkésszé választásával − 1742-től − egyértelműen Surd lett az „egyesült” gyülekezet székhelye. A kilencévi szolgálat után elhunyt Suhajda György lelkészt 1751-ben Berke Ádám követte. Működése nem tartott sokáig, mert kánonba ütköző cselekedetei miatt már 1755-ben meg kellett válnia hivatalától.

A 18. században Surdon szolgáló lelkészek közül kiemelkedett Kuzmics István, aki 1755 és 1779 között végzett itt áldásos szolgálatot. Nagy lelkesedéssel szolgált az evangéliummal és a szentségekkel Nemespátróban, Porrogon, Szentpálon, Gyékényesen, Légrádon, de a távolabb fekvő Rajkon, Kerecsenyben és más helyeken is.

Lelkészi szolgálata mellett lefordította az Újszövetséget vend nyelvre, s katekizmust és ábécéskönyvet is írt. A legrégebbi anyakönyv − mivel a korábbiak a parókia 1754-ben történt felgyújtásakor elégtek − 1755-ből maradt fenn. Tábláján több értékes adat olvasható Kuzmics István kézírásával. Surdon halt meg 1779. december 22-én, sírja ismeretlen. A templom falán magyar és szlovén nyelvű emléktábla őrzi kegyes szolgálatát. A vendek reformátoraként is emlegetik.

Bakos Mihály volt 1780-tól a gyülekezet lelkésze, aki rövid időre (1784−1785) Horváth Mihálynak adta át a lelkészi hivatalt. Vas megyéből történt visszatérése után azonban, 1803-ban bekövetkezett haláláig, a surdi gyülekezet pásztora maradt, és közben esperesi hivatalt is betöltött.

A tősgyökeres magyar surdi gyülekezet történetének bemutatásakor nem mellőzhető két kiváló lelkészének vend nyelvű irodalmi munkássága sem, amelynek kiteljesedésében minden valószínűség szerint szerepet játszott az, hogy a 18. század elején a környéken − először Liszóban 1718-ban − több ezer evangélikus vend telepedett le, s itt tizenegy falut népesített be. Az ő lelkigondozásukra kerültek erre a vidékre a vend származású vagy vendül tudó lelkészek. Ők azonban nemcsak a közlés verbális módját, hanem az irodalmat is felhasználták a környéken letelepült vendek, valamint a Vendvidéken maradtak érdekében. Munkásságukkal egyben a vend nyelv megújítását, pallérozását, az irodalmi vend nyelv megteremtését is szolgálták. Ezt példázzák Kuzmics István már idézett munkái, illetve − kisebb mértékben − Bakos Mihály irodalmi munkássága. Bakos Mihály lényegében a még Kuzmics István által elkezdett − énekeskönyvbe szánt − anyaggyűjtést folytatta, amelyet aztán az 1800-as évek közepén Kardos Keresztelő János szepetneki, majd őrihodosi lelkész fejezett be. A vend nyelvet azonban a környéken letelepedők nem sokáig használták, mert rövid idő alatt elmagyarosodtak. 1862-ben − amint azt Bálint Béla írta − „már senki sem tud vendül ”.

A gyülekezet 1782-ben új lelkészlakot épített fából, annak ellenére, hogy Tilos akkori földesura − Tisza-Pataki − ingyen téglát ajánlott. Ugyanakkor szükségessé vált a régi, javítgatott templom helyett új templom építése is. Sok vajúdás után úgy döntöttek, hogy a templomot új helyen építik fel, s ahhoz földesuruktól megfelelő területet kérnek. Gróf Zsigray Károly elfogadta folyamodásukat. Az 1796 júliusában kelt adománylevél kézhezvétele után megkezdték a templom építését, és még abban az évben be is fejezték. Az új templomot 1797. november 26-án szentelte fel Bakos Mihály lelkész, esperes. Az ünnepi istentiszteleten Ballér István porrogszentkirályi lelkész magyarul, Torkos Ádám iharosberényi lelkész német nyelven prédikált. Laky István vései lelkész az úrvacsorát szolgáltatta ki.
E tősgyökeres magyar helyen feltűnőnek látszó német nyelvű igehirdetés valószínűleg a szepetneki leánygyülekezetből érkező, valamint az akkor még Vas megyéből is ide járó német ajkú hívek érdekében történt.

Az új templomnak egy harangja volt, amelyhez 1803-ban másikat is öntettek Varasdon.

A Bakos Mihály halála miatt megüresedett lelkészi állásra Tessedik Sámuelt hívta meg a gyülekezet, aki 24 évig (1803−1827) szolgálta híveit. Ezalatt kétszer látogatta meg a gyülekezetet Kis János püspök.
Első ízben 1814. május 3-án volt az egyházlátogatás. Akkor a gyülekezetben 826 lelket tartottak nyilván, ebből Beleznán 42, a liszói fiókgyülekezetben 159, a szepetneki filiában 317 evangélikus élt. Surdon, az anyagyülekezetben 308 hívő volt.

Téglából építettek új paplakot a fából készített helyett 1815-ben. Ezúttal már nem ragaszkodtak a 33 évvel ezelőtt hangoztatott elvükhöz, amely szerint: „téglaház csak a raboknak szükséges”.

A második egyházlátogatásra 1819-ben került sor.

Az egyházközség legnagyobb lélekszámú gyülekezete: a szepetneki leánygyülekezet 1825-ben önállósult.
Új iskola épült 1826-ban − a korszellemet ismét mellőzve − fából, zsúptetővel.

Tessedik Sámuel halála után Pusztai Remete Márton lett a gyülekezet lelkésze. Számára azonban csupán 6 évi (1827−1833) surdi szolgálati időt engedett az Úr, mert 1833-ban elhunyt. Az ő működése alatt − 1829-ben − volt Kis János püspök harmadik egyházlátogatása.

Pusztai Remete Márton halála után Szabó Pált (1833−1862) választotta lelkészének a gyülekezet, akinek surdi szolgálata közel három évtizedig − haláláig − tartott. Ezalatt még folytak a reményteljes reformkor eseményei, bekövetkezett a dicsőséges 1848−49-es forradalom és szabadságharc, de tartott az abszolutizmus sötét korszaka is. Az országos események közvetve vagy közvetlenül kihatottak a kis gyülekezet tagjaira is. A 48-as eseményeknek is mély, közvetlen hatásuk volt: szabadságot hoztak mind politikai, mind vallási értelemben, de Jellasich hadainak pusztítása nyomán − egyetlen délután − a hívek fele elvesztette vagyonát. A Dráván való átkelés helye ugyanis közel volt Surdhoz, s az országút − amelyen Jellasich hadai vonultak − Surdon vezetett keresztül. Visszavonulásukkor vereségüket azzal bosszulták meg, hogy majdnem az egész községet felégették. A tűztől menekülők „legtöbbjének nem maradt egyebe, mint ami rajta volt” − olvashatjuk az eseményt leíró Szalóky Eleknél.

Még 1847-ben látogatta meg a gyülekezetet Haubner Máté püspök, akit később a szabadságharc alatt tanúsított helytállása miatt hivatalától megfosztottak és börtönbe vetettek. A 60-as években hivatalát visszakapta, de felhalmozódott teendői és a feszült egyházpolitikai helyzet már nem tették lehetővé a munkálkodásának elején megkezdett gyülekezeti vizitációk folytatását a somogyi egyházmegyében.
A gyülekezet Szabó Pál működése alatti vallásos életéről szolgáljon egy adalék: „Az istentiszteleteket hétköznap napkelte után egy órával és napnyugta előtt egy órával tartották a vasár- és ünnepnapokon kívül.”

Az 1862-ben elhunyt Szabó Pál utódául Szalóky Eleket választotta a gyülekezet. Több mint fél évszádos (1862−1913) működése idején gyors fejlődésen ment keresztül az ország, és gyarapodott a surdi gyülekezet is. Nőtt lélekszáma, és jelentős beruházások valósultak meg áldozatvállalásuk nyomán.
Az idő által megviselt tetőzetű, rossz belső állapotú és egyébként is kicsinek bizonyult 60 éves templomuk átépítéséhez kezdtek 1868-ban. A megnagyobbított, toronnyal épített, jelenlegi formájú templomot 1869 őszén avatta fel Andorka János iharosberényi lelkész, esperes. Az építkezés költségeihez Ferenc József király 300 forintos adománnyal járult hozzá, ifjú gr. Zichy Ödön pedig oltárképet ajándékozott. A gyülekezet saját költségén 5 mázsás harangot vásárolt, Döme András kisgazda jóvoltából pedig 3 mázsás haranghoz és földbirtokhoz jutott az eklézsia. A ma is álló − azóta többször átalakított − lelkészlakás ugyancsak 1869-ben épült. Az 1875-ös földrengés után az épületek közel voltak az összeomláshoz, de a hibákat összefogással helyrehozták.

A surdi egyházközséghez 1875-ben 880 lélek tartozott. Ebből az anyagyülekezetben 540-en, Liszóban 210-en, Beleznán 87-en, Bükkösdön (a névtár szerint Bükösd) 38-an, Tilosban 5-en éltek. A 109 tanulóból 70 a surdi, 28 a liszói iskolába járt. A 8 beleznai és 3 bükkösdi iskolaköteles gyermek a helyi iskolában tanult. Surdon Doma Samu volt a tanító.

Nagy áldozattal új iskolát és új tanítólakot építettek 1878-ban. A következő évben új tanító kezdte meg működését. A Tolna megyéből származó Sass István munkájának elismerését jelzi, hogy a Dunántúli Evangélikus Tanítóegyesület elnöki tisztét is betöltötte.

Orgonát először 1882-ben vettek, majd 1912-ben a pécsi Angstertől vásárolták a jelenlegit.
Az 1910. évi névtár adatai kedvező képet mutatnak. Az egyházközséghez már 986 lélek tartozott. Ebből surdi 593, liszói 223, beleznai 75, bükkösdi 67, zákányi 25, őrtilosi 3 személy volt. Összesen131 gyermek járt iskolába. Surdon Sass István 95, Liszóban Molnár Sándor 28 gyermeket tanított. A 8 beleznai gyermek a helyi iskolába járt.

Kiss József a lelkész 1913-tól. Szolgálata idején, az első világháború közepén (1916) vitték el kincstári célra a templom 292 kg-os harangját, valamint a 48 kg-os kis harangját, de már 1925-ben a helyükre új (400 kg-os és 120 kg-os) harangokat vásárolt a gyülekezet.

A surdi hívek 1934. szeptember 9-én nagy munka gyümölcséért adhattak hálát: akkor avatta fel Horváth Lajos esperes átalakításokkal, magasabbra emeléssel és palatetőfedéssel valósággal újjáépített iskolájukat és a tanítólakást.

Kiss József lelkész az újabb háború borzalmait már nem élte át: 1939 karácsony estéjén hazatért Urához. Az elhunyt lelkész helyére Zámolyi Gyula adminisztrátor került. Parókus lelkésszé iktatását 1941. április 27-én végezte Horváth Lajos esperes. A lelkész és felesége az 1940-es években családi és réteg-bibliaórákat szervezett, és négyszólamú énekkart vezetett. A gyülekezeti munkát Malaga Elza diakonissza segítette. Zámolyi lelkész 1953-ban a mosonmagyaróvári gyülekezetbe távozott.

Dr. Pusztai Lászlót 1954. január 15-én iktatta hivatalába Kutas Elek esperes. Lelkészi szolgálata idején többször végeztek renoválást, átalakítást, szigetelést a templomon. A régi oltárszószék helyére nagy tölgyfa kereszt került Korén István szobrász által készített korpusszal. Megújult a szószék és részben a karzat is Varga Lajos felügyelő keze munkájával, valamint a presbiterek és a gyülekezeti tagok segítségével. A fölújított templomot Káldy Zoltán püspök áldotta meg 1970-ben a templomfalra helyezett Kuzmics-emléktáblával együtt. Dr. Pusztai László nyugdíjba vonulásáig − 29 évig − szolgált a gyülekezetben. Fő feladatának Isten igéjének tiszta és igaz hirdetését tekintette, szóval és cselekedettel. Talán ennek köszönhető, hogy a vegyes vallású Surd önkormányzata 2002-ben − húsz évvel elköltözése után − a községben elsőként díszpolgárává választotta.

Smidéliuszné Drobina Erzsébet a gyülekezet lelkésze 1982-től. Munkássága alatt − 1986-ban − felépült az új gyülekezeti terem a lelkészlakás meghosszabbításával, és a régi pajta helyén elkészült az ikergarázs. 1990-ben komfortosították a lelkészlakást. 1991-ben emeleti vendégszoba készült, és még abban az évben elvégezték a templom külső renoválását is. A példamutató áldozattal végzett munkálatok sorát a dr. Varga József − Kanadában élő − tiszteletbeli presbiter által ajándékozott kis harang felszerelése, majd annak 1993. augusztus 15-én végzett felszentelése követte.

Az egész karzat átépítésre szorult 1997-ben, ekkor a fenyőfából készült mellvédre diófából faragott szimbólumok kerültek, amelyek az egyházi esztendő állomásait ábrázolják. Vass Józsefék két új lépcsőfeljárót készíttettek. A régi oltárkép − Faragó Márton: Keresztelő János megkereszteli Jézust − megújulva került vissza a keresztelőkút elé. Az orgonát Kiss István és lánya újították fel.
Nagy ünnepe volt az ősi gyülekezetnek 2003. augusztus 24-én. Surdról egy emberöltő alatt immár másodszor hívott szolgálatra pásztort az Úr. A múlt század második felének közepén innen indult el Vajda István (felavatása Budapest-Zuglóban volt, ma Ajka lelkésze), most Rozs-Nagy Szilvia lépett a szolgálattevők sorába. Az avatás szertartását Szebik Imre elnök-püspök végezte dr. Szabó Lajos rektor és Smidéliuszné Drobina Erzsébet helyi lelkész közreműködésével.

Újabb jelentős esemény történt a gyülekezetben 2003. október 25-én. Kuzmics István egykori lelkész és bibliafordító születésének 280. évfordulója alkalmából szlovén nyelvű emléktáblát helyeztek a templom falára a már 1970-től ott lévő magyar nyelvű tábla mellé. Az új emléktáblát két püspök − Szlovéniából Ernisa Géza, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület részéről Ittzés János − szentelte fel. Az ünnepi alkalmon dr. Pusztai László is jelen volt, aki a 60-as évek végén kezdeményezője, majd Kercsmár Sándor lendvai esperessel elindítója volt a szlovén−magyar evangélikus kapcsolatnak. A hajdani surdi lelkész, majd – nyugdíjas évei alatt − múzeumi tárlatvezető 2006-ban, kilencvenegy éves korában hunyt el. A budavári templomban búcsúztak tőle szerettei és tisztelői. Hamvai felett dr. Fabiny Tibor egyháztörténész professzor hirdette az evangélium vigasztalását. Surd és Liszó templomának harangjai napokon át siratták a szeretett lelkészt. Hivatását két unokája folytatja: Buday Barnabás és Buday Zsolt.

A múltját és az elődök áldozatos szolgálatát tisztelő gyülekezet 2006 novemberében, nagyszabású ünnep keretében, a már egy évszázada nem használatos „Kuzmics” temetőből, a templomkertbe helyezte Pusztai Remete Mártonnak, a 19. század első felében itt elhunyt lelkészének még olvasható sírkövét.