A sárszentmiklósi (volt) anyaegyház

A sárszentmiklósi evangélikus gyülekezet az 1740-es évek körül keletkezett. Az akkori uradalom bérlője a pozsonyi születésű, evangélikus vallású Frendel György volt, aki a környéken szétszórtan élő, túlnyomórészt szülőföldjéről származó evangélikus családokat összegyűjtötte, és a pusztán letelepítette. A családoknak majdnem fele az ország felvidéki részének nyugati vármegyéiből érkezett, de amikor híre ment annak, hogy Szentmiklóson evangélikus gyülekezetet létesítenek, ide települtek a környékről, sőt Dunántúl más helységeiből is az evangélikus vallású jobbágyok és zsellérek. 1763-ból – a betelepülők helyzetének megszilárdulása utáni időből – maradt fenn az a kontraktus, vagyis szerződés, amely a letelepedést rögzíti.

Az 1763-as letelepedési szerződést 51 evangélikus család kötötte meg Frendel Györggyel, a terület bérlőjével. Ők tekinthetők az induló evangélikus gyülekezetnek. A letelepedés után a bérlő evangélikus iskolát létesített, ahová Bikácsról hozatott tanítót Zaborszky (Záborszki) Sámuel személyében. Az első iskola – az imaházzal együtt – valahol a puszta területén volt, rá vonatkozó adat azonban nincsen. Kezdetben tanítók voltak a gyülekezet lelkészei is, akiket azonban részben elűztek, részben pedig ők maguk hamar itt hagyták a kis lélekszámú gyülekezetet.

Amikor Frendel György bérlete lejárt, a föld katolikus bérlők kezébe került, akik katolikus híveket telepítettek le, és ez az evangélikus közösség széteséséhez vezetett. A kitelepülő evangélikus családok fele a Bánság és Bácska felé vette útját, s így 1770-re 24, 1791-re már csak 20 család maradt meg a sárszentmiklósi gyülekezetből.

1791-ben – gróf Zichy Jánosné kegyessége folytán, a falu végén, a mostani Magyar u. 31 szám alatt – „újólag” felépült az imaház és a paplak, amelyet 1815-ben átépítettek: új tetőt kapott, és falait megemelték. Ahhoz azonban, hogy 1870 októberében Sárszentmiklóson fél év leforgása alatt felépülhessen a kézzel fejtett vörös terméskövekből rakott templom s mellette a lelkészlak, olyan lelkésznek kellett érkezni a gyülekezetbe, aki „minden követ megmozgatott” az ügy érdekében.

A templomépítő Béldi Károly (eredeti neve Strack Károly, aki az 1869-ben feleségül vett Béldi leány családja iránti tiszteletből megváltoztatta nevét) iskoláit Sárszentlőrincen és Gyönkön kezdte, majd Nagykőrös, Szarvas, Sopron és Bécs következett. Lelkészként első gyülekezete Györköny volt, de a sárszentmiklósi gyülekezet meghívását már Pakson kapta.

Béldi lelkészt néhány hónapos szolgálat után 1864-ben iktatták hivatalába. Elhatározta, hogy templomot épít a gyülekezetnek. De miből? A mégoly adakozó kedvű gyülekezet erejét is messze meghaladta a vállalkozás. A lelkész gyűjtő körútra indult Mecklenburgba. A német evangélikusok előtt kérése meghallgatásra talált: szegény és tehetős egyaránt adakozott. A sok névtelen adakozó mellett ott volt I. Vilmos porosz császár is. És az itthoni segítség? Zichy gróf a valódi érték harmadáért adott telket; ő adott téglát, követ és meszet az építkezéshez. A sárbogárdi céhek is megmozdultak; a helyi evangélikusok éveken keresztül munkával törlesztették a tartozást. Az összefogás eredményeként fél év alatt elkészült a templom, és 1870. október 30-án felszentelték.

1859-től evangélikus–református közös iskolában tanultak a protestáns gyermekek. A gyülekezetek közötti feszültség miatt azonban 1880-tól önálló iskolát építenek a felekezetek. Az épület állaga és felszereltsége azonban már a század végére is szegényes volt. Bár a gyülekezetnek még a templomépítésből nagyobb összegű adóssága volt, mégis elhatározza, hogy új iskolát épít a templom közelében. A lelkészi kert végéből vettek el egy darabot, s a szomszéd telek megvásárlásával már meg is volt a telek az iskola számára. A gyülekezet nagy buzgalommal és áldozatkészséggel fogott az új iskola építéséhez. Anyagszállítás, falak feltömése és minden napszám önkéntes munkával ment, s oly gyorsan haladt az építkezés, hogy 1901. október 21-re elkészült az iskola, s majdnem 50 évig állt a gyülekezet szolgálatában.

A templomban 1883-tól már harmónium kísérte a hívek énekét. De a gyülekezet többre vágyott. Az álom 1902-ben vált valóra. Dacára annak, hogy az iskola építése sokat kivett a gyülekezet anyagi erejéből, a hívek nem maradtak tétlenek az adakozás terén. 1902-ben a székesfehérvári Szalai Gyula orgonaépítő mestertől egy 5 regiszteres, 228 sípos orgonát vásároltak. Az orgona beszerzése körül különösen a férfi dalkör buzgólkodott, s meglevő készpénzét teljes egészében e célra adományozta. Az új orgona elhelyezése szükségessé tette a templomi karzat megnagyobbítását.

Béldi Károly 46 évi működése áldásos volt a gyülekezetben. Amikor évtizedekkel később a „miklósi erős evangélikusságot” emlegették, az jórészt az ő munkájában gyökerezett. Sokáig közszájon élt, hogy az ő idejében az idősebbek még a reggeli könyörgésre is átjártak a szomszédos Rétszilasról, s tél idején bundában ültek a templomban. Az is fennmaradt, hogy az egyik öreg hívő reggelenként behívta magához az utcából iskolába induló gyermekeket, és csak hangos imádkozás után bocsátotta őket útra.
Bár Béldi lelkész 1909. március 31-én nyugdíjba ment, a lelkészi munkát addig végezte, amíg a gyülekezet új lelkészt nem kapott Haniffel Sándor személyében. A templom „építőjét” 1920. június 16-án temették el a miklósi temetőben.

Haniffel lelkész hivatalba lépésekor a gyülekezet lelki élete élénk, anyagi helyzete rendezett volt. A hívek buzgón látogatták a templomot, nagyünnepeken az úrvacsorázók száma 60-80 között mozgott. 1909-ben 12 család, 42 egyháztag hagyta el a falut és a gyülekezetet, és keresett megélhetést Zichy János gróf újonnan létesített birtokán, Kislángon. A kis lélekszámú gyülekezetnek ez súlyos vérveszteséget jelentett. Az élet azonban tovább folyt, s ugyanebben az évben megalakul a nőegylet, amelyben a gyülekezet majdnem minden felnőtt korú nőtagja részt vett. A gyülekezet hozzákezdett a lelkészlak már elodázhatatlan felújításához és a templom kifestéséhez, így a következő néhány év ismét az építkezések időszaka lett. 1913-ban már a kor követelményeinek megfelelő színvonalú a lelkészlakás. A felújításhoz felvett jelentős kölcsönt 12 évig törleszti a gyülekezet.

1914-ben a sárbogárdi gyülekezeti tagok óhajára közadakozás útján a meglévő két harang mellé a pécsi Rudle Ignác harangöntőnél egy 76 kg súlyú harangot vásároltak. Így a gyülekezetnek három harangja lett: egy 305 kg-os, egy 145 kg-os és egy 76 kg-os. A kis harang beszerzésekor Polonyi János, a gyülekezet egyik tagja mindhárom harang részére a rozoga faállvány helyére, saját maga adva az anyagot is, vas haranglábat készített.

Haniffel lelkész feljegyzései szerint az első világháború első éveiben megélénkült a vallásos élet. Vasárnaponként zsúfolásig tele volt a templom, többen az utcán állták végig az istentiszteleteket. 1917-re azonban fásultság vesz erőt a gyülekezeten, s lassan hanyatlik a templomlátogatás.
Az első világháború elszólította a gyülekezet fiait és tanítóját, a hadvezetés lefoglalta a két nagyobb harangot, elvitte az orgona sípjait.

A tanító helyét a lelkész vette át. Három évig tanított, majd később a gyermekek a református iskolába jártak, azután átmenetileg a katolikus iskola padjait koptatták. A háború utáni zavaros időben a templomot kifosztották, a lelkészlakás hátulsó része düledezett, az iskolaépület is felújításra szorult.

Az eszmélés után a gyülekezet hozzáfogott épületeinek rendbetételéhez. 1922-ben eternitpalával fedték be a templom tetejét. Az első világháborúban elrekvirált sípokat 1924-ben pótolták, és kijavíttatták az orgonát, 1925-ben a „hadba vonult" két nagyobb harang helyére újakat szereztek. A csepeli eklézsia harangöntőjéből érkezett a 386 kg-os B hangú és a 168 kg súlyú D hangú harang, felszentelésük virágvasárnap volt. A templom építése óta nem történt olyan hatalmas, önkéntes áldozatvállalás, mint a harangok beszerzésekor. Nemcsak a jobb módú gyülekezeti tagok, hanem az egyszerű napszámosok is jóval erejükön felüli terheket vállaltak. A következő években a templomtoronyra új ablakok ill. horganyozott bádog került, a lelkészlakás melléképülete új cserepet kapott, egy gyülekezeti tag új gyertyatartókat ajándékozott, a gyülekezet pedig 1933-ban a világháborúban elesett húsz egyháztag emlékére emléktáblát helyezett el a templom falában. Ebben az időben az anyaegyháznak 278 tagja volt. Az egyházközséghez 735-en tartoztak.

A gyülekezet melegszívű, halk szavú lelkipásztora 1937-ben, 28 évi szolgálat után nyugalomba vonult. Utódja a tüzes szavú igehirdető, Jakus Imre, aki nagy tervekkel indulva igyekezett a gyülekezetet mozgásba hozni. Ekkorra már súlyos problémák voltak a gyülekezetben. Évtizedek folytán a reverzálisok révén súlyos veszteségek érték a gyülekezetet. Már-már ott áll a gyülekezet, hogy iskolája elnéptelenedik, és a bezárás veszélye fenyegeti. Mivel az evangélikus hit feladása sok esetben a jobb sorban való élés lehetősége miatt történt, Jakus lelkész elhatározta, hogy a sokgyermekes evangélikus családoknak a magyar evangélikusság támogatásával lakóházakat épít. Gyűjtőkörútra indult, s az evangélikus testvérek támogatását kérte, mint pár évvel korábban a barlahidai templom, „az ország temploma” építésekor. Most „Isten faluja" néven indította a házépítési akciót. Egymás után nyíltak meg a szívek és a pénztárcák, jött a pénz Sárszentmiklósra, lassan emelkedtek a kétszoba-konyhás kis családi házak. Fiatal diákok álltak a mozgalom élére, gyűjtöttek, és küldték adományaikat miklósi diáktestvérkéik házára. A házépítési mozgalomról egy könyvecske is született Jakus Imre tollából Egy tenyérnyi felhő címmel.

Hat ház készült el; hat sokgyermekes család költözhetett be. Már nem távoli uradalmakban akartak elhelyezkedni, távoli tanyákra kiköltözni, hanem itt a faluban keresték mindennapi kenyerüket, s még erősebben kötődtek a gyülekezethez.

A hívek lakóházának építése mellett a lelkésznek gondja volt a gyülekezeti épületekre is. A templomi szószéket, amely az oltár közepén helyezkedett el, német mintára a templom bal oldali kiugró részéhez építtette. 1942-ben a templomot kívülről kijavíttatta, a templompadokat önkéntes adakozásból átfestette, a lelkészlakást külön iroda és előszoba hozzátoldásával átalakíttatta.

A lelkészről alkotott képhez meg kell említenünk, hogy Jakus Imre nemcsak lobogó hitű, hanem írói vénával is megáldott lelkipásztor volt. Rendszeresen jelentek meg írásai az evangélikus országos hetilapban, az Evangélikus Életben, kötetekben.

Jakus lelkész nemcsak a miklósi gyülekezet, hanem a szórványban élő evangélikusok sorsát is szívén viselte. A szórványgondozás megoldásához segédlelkészt kért, és Kapi Béla püspök Pálffy Mihály személyében küldte is a segítséget. A két lelkész között a gyülekezet felosztotta a szórványterületet: a Sárbogárdtól északra fekvő rész Sárbogárdhoz, a Sárszentmiklóstól délre lévő pedig az anyagyülekezethez került. Így próbálta az anyagyülekezet a távol élő testvéreket is bevonni a gyülekezet vérkeringésébe. Ezzel 1939-ben elindult a sárbogárdi misszió kiépítése. Az 1940. évi névtárban az anyaegyház 456, a sárbogárdi fiókegyház 162 lélekkel szerepelt. Szórványban 215-en éltek. Legtöbben Cecén (70), Kálózon (35) és Pusztaegresen (22) laktak. Az egyházközséghez összesen 833 lélek tartozott.

A második világháború nagy változást hozott a gyülekezet életébe. Jakus lelkész 1944-ben elhagyta az országot. A háború utolsó évében az istentisztelet több mint fél évig szünetelt. A háború végi számvetés: elpusztult a templom orgonája, eltűntek az oltárterítők, templomi padok hiányoztak. Pusztultak a kerítések, az iskolából eltűntek a padok, a tanítólakásról az ablakok és az ajtók. Néhány hívő magához vette az úrvacsorai edényeket, oltári feszületet, néhány gyülekezeti könyvet, és megmentette azokat. 1945. június 24-én indul újra a gyülekezeti élet. Mivel a gyülekezet nem tudott tovább várni lelkészére, azért az 1946 évi július 28-án tartott közgyűlésén Pálffy Mihály helyettes lelkészt parókus lelkészéül választotta. Beiktatását október 20-án Takó István györkönyi lelkész végezte.

Az új lelkész minden törekvése arra irányult, hogy a háború folyamán elpusztult értékeit a gyülekezet valamiképpen pótolni tudja. Így 1946 karácsonyára a gyülekezet harmóniumot vásárolt, és bevezette a templomi villanyvilágítást, két évvel később a templomi padok pótlására székeket szerzett, és kijavíttatta orgonáját. Időközben rendbe hozatta a templom külső falán lévő háborús sérüléseket.
Az evangélikus iskola tanulólétszáma 1942-re 39 főre gyarapodott, ám Fekete Sándor tanító katonai behívója miatt a tanítás a háború utolsó két évében szünetelt. A háború utáni évek a három történelmi felekezet útkeresése: közös megbeszélést tartottak a közös iskolában való oktatásról, ám nem tudtak megállapodni az egyes évfolyamokban tanító oktatók felekezeti hovatartozásáról. Így az evangélikus gyermekek a reformátusokkal közösen tanultak az evangélikus iskolában. 1947-ben a katonai szolgálatról visszaérkezett Fekete tanító lemondott, állását Pór János töltötte be. Egyéves szolgálata azonban egyúttal az evangélikus iskola működésének utolsó esztendeje: 1948. július 1-jén az iskolát a tanítólakással együtt az állam saját tulajdonába vette. Ezzel megszűnt az evangélikus felekezeti iskola Sárszentmiklóson.

Egy évvel később Sárbogárdon imaház épült.

Pálffy Mihály lelkész sárszentmiklósi lakhellyel végezte lekipásztori munkáját. Mintegy négy évtizedes szolgálatában legnehezebb a szórványgondozás volt. Valóban: sokáig gyalog és vonattal, később saját pénzen vásárolt motorkerékpárral járta a világ négy égtája felé terjeszkedő óriási szórványterületet, s látogatta hűséggel Sárbogárd, Rétszilas, Szilfamajor, Sárszentágota, Pusztaegres, Őrspuszta, Felsőkörtvélyes, Cece, Alap, Alsószentiván, Kislók, Nagylók, Mezőfalva, Sárkeresztúr, majd később Pusztaszabolcs evangélikusait. Lelkészi naplóiban örömökről és gondokról egyaránt beszámol: örömről, amikor éhesebben fogadják az igét, lelkesebben a hitoktatást, mint az anyagyülekezetben, gondokról, amikor sokan elbújnak, elvegyülnek, nem vállalva evangélikusságukat. A lelkész erőfeszítései ellenére szomorúan tapasztalta, hogy a szórványban élő evangélikusok az évtizedek során lassanként beépültek, otthont találtak a templommal rendelkező református gyülekezetekben. 1953-tól a Sárbogárdra helyezett segédlelkészek szolgálata könnyítette Pálffy lelkész munkáját. A szórványmunkára a gyülekezet 1958-tól többször éves egyházi segélyt kapott.

Közben a gyülekezet közigazgatási hovatartozásában is változás állt be: 1952-ben a zsinati törvények alapján megszülető két egyházkerület közül az Északi Egyházkerülethez, azon belül a Fejér-Komáromi Egyházmegyéhez került. Tudvalevő, hogy a gyülekezet – leszámítva az 1851-től 1865-ig terjedő időszakot, amikor szintén Fejér-Komárom része volt – születése óta a Tolna-Baranya-Somogyi Egyházmegyéhez tartozott.

Már-már úgy látszott, a nehézségek lassan felőrlik a gyülekezetet. Egy rendelet szerint állami iskolákban legalább tíz jelentkező gyermek szükséges a hitoktatás megszervezéséhez. Ennek a követelménynek csak Sárszentmiklós tudott megfelelni egy ideig. A hatvanas évekre lassanként megszűnt az iskolai hitoktatás, helyette éveken keresztül vasárnapi gyermek-bibliaórákon oktatták a gyermekeket. A lelkész évről évre ostorozta a híveket a gyér templomlátogatás miatt: több vasárnapi istentisztelet is elmaradt résztvevők hiányában, az orgona pedig fújtató hiányában nem szólaltatható meg.
A gyülekezet anyagi bázisa a lelki lanyhulás ellenére stabil volt, építkezésekbe is belefogtak. Megépítették a háborúban tönkrement kerítést a templom körül, majd néhány év alatt rendbe hozták, modernizálták a parókiát is. A templomfelújítást már a százéves jubileumra tervbe vették, de a szükséges összeg nem állt rendelkezésre. Végül megérkezett az egyházmegyei és a külföldi segély, a gyülekezet is áldozott, és 1973-ban valóra vált az álom. A belső fal lambériát kapott, a bemeszelt mennyezet újra az eredeti színű lett, új oltár és szószék készült, a padozatot cementlapokkal fedték. A serény munka időszaka alatt az istentiszteleteket a parókia verandáján tartották. Mindez azonban nem állította meg a lelki fásultság tendenciáját. A lelkész 1977-ben így összegez: „gyülekezeti életünkre két gond nehezedik: az elnéptelenedés és a közöny.”

Mindeközben Sárbogárdon, ha teherhordásában nem is – a gyülekezet egyharmada járulékfizető –, de létszámában erősödő gyülekezet képe körvonalazódik. A felekezetközi kapcsolatok a háború utáni merevségükből lassan felengednek. 1969-ben a sárbogárdi imaház építésének huszadik évfordulóján lelkészük biztatására a helyi református testvérek is megjelennek, és együtt ünnepelnek a gyülekezettel.

A „második templomépítő” Pálffy Mihály, az örökké tevékeny, nagyszerű műszaki érzékkel megáldott lelkipásztor 1983-ban tragikus motorbaleset következtében életét vesztette. Halála után űr támadt a magára maradt, szinte megbénult gyülekezetben.

A gyülekezet élére 1983-ban Magassy Katalin gyülekezeti munkatárs, későbbi diakónus lelkésznő került, aki nagy lendülettel kezdett a gyülekezetépítésbe. Személyiségéből fakadó precízséggel végezte a gyülekezet számon nem tartott tagjainak felkutatását. Ebben és kiterjedt szórványgondozásában (Alap, Alsószentiván, Cece, Sáregres, Rétszilas, Nagylók) először kerékpár, később egy Trabant segítette. Hamar megalakult a korábban csak névleg létező presbitérium is.

A gyülekezet épületeinek állaga több helyen sürgős beavatkozást igényelt: a parókia felújításával normalizálódtak a lelkész ideérkezésekor még kifejezetten zord lakáskörülmények, sőt a miklósi templom toronysisakja és orgonája is megújult, az épület betonlábazatot kapott.

Intenzív gyermekmunka indult, amely a soproni evangélikus gyülekezet gyermekeivel közös nyári táborokban csúcsosodott ki. Megalakult és nyolc főre bővült a gyülekezet női kara, amely egyházmegyei énekkari találkozón is bemutatkozott.

A hat éven keresztül fáradhatatlanul szolgáló lelkipásztor műtétjét követően már nem tért vissza a gyülekezetbe, így őt 1989-ben Decmann Tibor lajoskomáromi lelkész váltotta, aki otthoni szerteágazó gyülekezeti teendői mellett tizenkét éven át sárbogárdi helyettesítésével igyekezett legalább szinten tartani a gyülekezet életét. Tovább folytak a vasárnapi istentiszteletek és a kazuális szolgálatok, ám az énekkart nem volt, aki összefogja. A hétközi gyülekezeti alkalmak megszűntek, a hitoktatást hamarosan néhány, képesítés nélküli gyülekezeti tag vállalta magára. Ezekben az években a gyülekezet – a lelkész összekötő szerepe révén – intenzív kapcsolatot ápolt a lajoskomáromi gyülekezettel. Hagyományossá vált a lajoskomáromi evangélikus fúvószenekar vendégszereplése a miklósi templomban, többször a lajoskomáromiak németországi testvérgyülekezetének zenészeivel kiegészülve. A helyi gyülekezet természetbeni adománnyal segítette az induló lajoskomáromi Agape Szeretetotthont.
Közben a gyülekezet egyre reménytelenebbül próbálta meg felvenni a versenyt épületei állagának lassú, de folyamatos romlásával. 1992-ben kívülről felújították a miklósi templomot, a gyülekezeti termet három évvel később gázfűtéssel látták el, 1997-ben pedig példás összefogással, belső gyűjtésből még a harangot és az orgonát is villamosítani tudták.

A továbblépés azonban elképzelhetetlen volt helyben lakó szolgáló nélkül, annak pedig előfeltétele a lakhatás megteremtése lett volna. Első elképzelésként a miklósi parókia felújítása szerepelt. Már a kivitelezési ajánlatok is beérkeztek, ám pénz, segítség nem érkezett. Új parókia építéséről – bár a tervek is megvoltak – szó sem lehetett. Ezután már az is elfogadható lett volna, ha a bogárdi lakóház felújításával átmeneti lakhatást biztosítanak a leendő lelkész számára. Ez az ügy is lassan haladt, bár folyamatos a kilincselés az egyházkerületi és egyházmegyei támogatásért.

1994-ben a gyülekezet sikerrel igényelte vissza 1948-ban államosított iskoláját, amellyel azonban – albérletbe történő kiadásán túl – érdemben nem tud mit kezdeni, így ez az épület is az enyészet útját járja. Az immáron lakatlan miklósi parókia egy része életveszélyessé, másik része használhatatlanná vált, míg egy része továbbra is a téli istentiszteleteknek ad helyet. A helyzetet nehezíti a települést sújtó 2000-es belvíz, amely során a miklósi templom padozata megsüllyedt, és az alap állékonysága is megkérdőjeleződött. Ugyanakkor a templom műszaki felülvizsgálata a korhadó tetőszerkezet megújításának sürgető voltát is megállapította.

Bár az 1997-es zsinati döntés a gyülekezetet közigazgatásilag Tolna-Baranyához csatolta, a helyi evangélikusok sikerrel kérelmezték az addigi szervezeti állapot fennmaradását.

Ekkorra már néhány gyülekezeti tag is konkrét lépéseket tett a helyben lakó lelkész érkezése ügyében, ám a zord körülmények elriasztották a néhány érdeklődőt. Ekkor a gyülekezet – egyházmegyei segítséggel – fogadókész állapotba hozta a sárbogárdi imaház melletti lakóházat, és 2002-ben laikus szolgálót választott magának Bőjtös Attila pécsi tanár személyében, aki nem lelkészi egyházi munkáskén kezdte meg szolgálatát.

Az istentiszteletek mellett rendszeressé váltak a hétközi gyülekezeti alkalmak is. Bibliaóra indult több helyszínen; imakör, majd nemsokára énekkar is alakult, az orgona újra szól. A gyermekmunka a hitoktatás révén – iskolában és azon kívül is – olyan családok felé is nyit, akik nem evangélikusok, s nem rendelkeznek felekezeti kötődéssel. Szükséges ez a missziói parancs betöltése és a gyülekezet fennmaradása, növekedése érdekében, hiszen mindeközben egykori erős, evangélikus családok olvadnak el, halnak ki. A gyülekezet, amely létszámában kicsi, de tagjai között annál mélyebb közösséget ápoló „család”, ily módon nyitottá válik az új missziói utak, módszerek – pl. Élet Műhely program – kipróbálására is. A szórványgondozás Nagylókon kifejezetten intenzív, Mezőfalván pedig a közelmúltban indultak a rendszeres istentiszteletek.

A gyülekezet érzi, hogy szüksége van még több munkatárs szolgálatba állítására. Pályázati pénzen, illetve tagjai adományaiból másfél éven keresztül foglalkoztatott teljes állású diakónus lelkigondozót. A gyülekezet lelki életjelei mellett anyagi téren is lépeget előre: adakozásból lefestette a miklósi templom padjait és kapuját, szőnyegeket vásárolt templomaiba, a miklósi gyülekezeti terem két kicsiny helyiségét egybenyitotta, így otthont tudott nyújtani százötven fős csendesnap vagy egyházmegyei kórustalálkozó számára is.