Hetven év püspök nélkül

„Hetven évig tartott a Hajnóczytól megénekelt captivitas Babylonica (babiloni fogság, 1673–1742), melyben nem volt a kerületnek püspöke.” Az eddig tárgyalt szakaszban nyolc püspök szolgált. A gyászévtized „minden egyházi életet letarolt” – írja Payr. De az 1681-es országgyűlés után újraéledtek gyülekezeteink. A Rákóczi-szabadságharc ideje alatt a fejedelem türelmes egyházpolitikája mérsékelte a protestánsok üldözését. Azonban a püspökválasztás szóba sem kerülhetett. A régebbi kilenc egyházmegye helyett most csak kettő élt igazán: a győri és a kemenesaljai. Igaz, ezek „nagyobbak” lettek, hiszen kiterjedtek több vármegyére is. 1720 körül csatlakozik ezekhez a tolna-baranyai egyházmegye. 1742-ig tehát három főesperes vezette a kerületet. A győri egyházmegyében három egymást követő, a kemenesaljaiban hét, a tolna-baranyaiban 1720-tól egy esperesről tudunk. Nevük bizonyára előkerül az egyházmegyék történetében.

Jellemző adat a kerület „gyászévtizedének” (1671–1681) és az utána következő nehéz éveknek idejéből. 1695. május 11-én Zabler Jakab bártfai, felvidéki lelkész ordinálta a dunántúli lelkészeket, mert itt nem volt püspök. Ezek: Tatay István Kispécre, Király Máté Komáromba, Galambos István Lovászpatonára, Domján István Szákra, Misley István Mindszentre, Szendrei Márton Mórichidára, Solnay Sámuel Szabarra (Soborra?), Rossiar (Rózsási) Dániel Kissomlyóra, Borgátára. Még 1706-ban is Selmecbányán ordinált Pilárik István püspök 20 dunántúli lelkészt a következő gyülekezetekbe: Bakonyszentlászló, Csót, Beled, Szákszend, Kethely, Vanyola,Varsány, Vásárosfalu, Sitke, Jánosháza, Terestyénfalva, Nádasd, Kerta, Nemesdömölk, Gérce, Mesteri, Tokorcs, Szarvaskend, Kissomlyó. Ezek az adatok is jelzések arra, hogy a kerület „lefejezve” élt.

1681. április 28-ára I. Lipót országgyűlést hívott össze Sopronba. Az egyházi kérdésekben az 1681:25. és 26. törvénycikk intézkedett. A 25. törvénycikk a földesúri jog megtartásával kimondta a vallásszabadságot. Ez alig jelentett valamit, hiszen eddigre szinte minden földesúr katolikus volt. A 26. törvénycikk az ország nyugati és északi területén vármegyénként két-két helységet jelölt ki, ahol protestánsok templommal rendelkezhetnek (ezek az artikuláris, vagyis „articulusba”, törvénycikkbe foglalt helyek). „Az 1681-ben tartott országgyűlés artikuláris törvénye látszólag (a gyászévtizedhez képest valóban) kedvezett az üldözött protestantizmusnak, mivel kijelölt egyes helyeket, ahol a protestánsok szabadon és nyilvánosan gyakorolhatták vallásukat. Valójában azonban törvényes lehetőséget biztosított az intézményes üldöztetésre és a protestáns gyülekezetek megsemmisítésére. A törvénynek két dunántúli vonatkozása, rendelkezése volt: (a) a Dunántúlon Vas megyében Nemescsó és Nemesdömölk, Sopron megyében pedig Nemeskér és Vadosfa lettek artikuláris gyülekezetek. Csak itt működhetett pap és tanító, s csak ezeken a helyeken lehetett kereszteléseket, esketéseket, temetéseket elvégezni. (b) A törvény kimondta azt is, hogy Győr és Veszprém megyében megmaradhatnak azok a gyülekezetek, amelyek igazolni tudják, hogy 1681-ben (illetve előtte is) evangélikus vallásgyakorlatot folytattak. Kivételezettséget élveztek a véghelyek (pl. Győr és Nagyvázsony) a török jelenlétére és fenyegetésére tekintettel.”

Az objektivitás megköveteli, hogy az artikuláris helyek szócikket a Katolikus lexikonból is idézzük: „Artikuláris helyek az 1681:26. törvénycikkben meghatározott helységek, melyekben az evangélikusok és reformátusok hivatalosan is gyakorolhatták vallásukat. Az országgyűlés a 25. tc-ben törvénybe iktatta I. Lipót határozatát, mellyel visszaállította az 1608:1.tc. állapotát. Eszerint a száműzött, vagy kötelezettségei miatt elmenekült prédikátorok és tanítók visszatérhettek és mentesültek a plébánosnak nyújtandó szolgáltatásoktól (stóla). Mindenki vallásszabadságot nyert, s a tc. kimondta, hogy az evangélikusok és reformátusok más szertartásra nem kényszeríthetők. A 26. tc. elrendelte, hogy az evangélikus és református hívők által épített és a római katolikus szertartás szerint még vissza nem vett templomokat biztosok átadják nekik, másutt pedig megfelelő helyeken e biztosok telket adnak templom, iskola és parókia építése céljából.” A következő helyeket jelölték ki: Árva vm: Felsőkubiny, Sztebnye, Bars vm: Simonyi, Szelecsény, Liptó vm: Hibbe, Nagypalugya, Nyitra vm: Nyitraszerdahely, Strázsa, Pozsony vm: Pusztafödémes, Réte, Sopron vm: Nemeskér, Vadosfa, Szepes vm: Görgő, Toporc, Trencsén vm: Szuló, Zayugróc, Túróc vm: Necpál,. Ivánkafalva, Vas vm: Dömölk (ev.), Nemescsó (ref.), Felsőőr, Zólyom vm: Garamszeg, Osztroluka, A többi vm-ében eddig használt templomaik a protestánsoké maradnak. A kanizsai főkapitányságban: Szentgrót, a győriben: Tihany, Vázsony, Pápa, Veszprém, Komárom, a bányavidékiben: Léva, Korpona, Fülek, a felsőmagyarországiban: Putnok,Ónod, Szendrő, Tokaj, Kálló, Szatmár. A szabad királyi városok közül: Pozsonyban, a külvárosban az evangélikusok építhettek. Sopron háborítatlanul az övék maradt. A bányavárosok közül: Trencsénben, Modorban, Körmöcbányán, Besztercebányán és Felső Magyarország minden városában építhettek. A protestáns rendek tiltakoztak, de 1687: az országgyűlés megerősítette, az 1691: kiadott Explanatio Leopoldina tovább szigorította a tc-ét. 1731: a Carolina resolutio majd Mária Terézia ismét megerősítette, s csak az 1790/1. XXVI. Art. törölte el.”

Ehhez csak apró megjegyzések: a dunántúli helyeket kiemeltük. Nem tudjuk, hogy Nemescsó miért ref., Felsőőr pedig ev., holott a dolog fordítva volt. Sopron „háborítatlansága” is kérdéses, hiszen nem volt templomuk, és az Eggenberg házban tartották istentiszteleteiket.

A magunk értékelése helyett fűzzük ide azt, amit a nemeskéri honlapon olvastunk: „Artikuláris névvel jelöli történelmünk azokat az evangélikus egyházközségeket, amelyek a vallásüldözés gyászos évtizede (1671–1681) után a soproni országgyűlésen 1681-ben kivételesen némi korlátolt vallásszabadságot nyertek, s mint ilyenek név szerint is bele vannak iktatva az itt hozott törvények 26-ik artikulusába. Artikuláris tehát annyi, mint törvénycikkbe iktatott egyházközség, melynek az országgyűlés 1681-ben megnevezetten (articulariter) adott nyilvános, de később nagyon is szűkre szabott vallásgyakorlatot. Sopron és Vas megyében Nemeskér, Vadosfa, Nemescsó és Nemesdömölk voltak ezek az artikuláris helyek. A reformátusok számára pedig Felsőőrt jelölték ki ilyenül. A két nagy vármegyében csakis ilyen kicsiny faluhelyeken s itt is, amint a vármegye rendelte, nem a r. katolikus templomokhoz hasonló, hanem granárium-formára épített imaházakban hangozhatott fel a 18. században az evangélikus imádság, ének- és orgonaszó s az evangélikus lelkész által végzett igehirdetés.”

Az artikuláris helyekről szóló törvényeket azonban nem lehetett teljesen végrehajtani. Egyrészt a török kiűzése (1699), másrészt a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) leverése utáni „békésebb” légkör kellett ehhez. Mégis ekkor sikerült a Rábaköz, majd a Kemenesalja és a Hegyhát gyülekezeteinek szinte teljes felszámolása.

„A végveszélybe jutást igazolja két adat. 1726-ban 61, 1750-ben pedig mindössze 49 gyülekezet tartozott a kerülethez. Fontos történelmi tény, hogy a vakbuzgó I. Lipót (1657–1705) országlása alatt kevesebb veszteséget szenvedett a hazai protestantizmus, mint a vértelen ellenreformáció két reprezentánsa: III. Károly (1711–1740) és Mária Terézia (1740–1780) uralkodása idején.”

Ma, visszatekintve, elmondhatjuk, hogy – emberi tervek szerint – az elnyomatás és a „babiloni fogság” ideje, tehát a véres és vértelen ellenreformáció volt egyházunk és benne kerületünk „első halálos ítélete”.

Ugyanez az időszak – ekkor kezdődve, de időben tovább is tartva – azonban belső megújulás jeleit is mutatja. Erre a nehéz időre esik a „magyar pietizmus” mozgalma. Csepregi Zoltán erről szóló könyvének egyik fejezetcíme: Győr és hatóköre. A lelkészek ebben az időben és ebben a szellemben: Lövey Balázs, Torkos András, Német Sámuel voltak. Érdemes a tanítókat is feljegyezni: Hegyfalusi György, Csereti Mihály, Torkos András, Tóth Sipkovits József, Kis Péter, Vázsonyi Márton, Tomka Szászky János, Fábri Gergely, Torkos József. A konrektorok (segédtanítók): Petrőczy István, Ács Mihály, Károlyi István, Johann Schmiedel, Bárány György, Wagner István, Tatay István, Sartoris János, Perlaki János, Fábri Gergely, Torkos József, Magdó András, Balog Ádám, Haynóczi Sámuel. A diakónusok (kisegítő prédikátorok) között is ugyanezek a nevek fordulnak elő. Ez a névsor éppen a dunántúli vagy magyar pietisták szinte teljes névsora is. Ezek a nevek azért is fontosak, mert innen Győrből kerültek tovább más helyekre is e személyek. Dunántúlon ebből a győri körből újabb régióközpontok, kisugárzási helyek is születtek. Az egyik ilyen Sárszentlőrinc volt a Bárány család lelkészeivel. Egy másik ilyen központ Nemescsó lett. E települések voltak a legfontosabb „pietista centrumok” ebben az időben.

A megjelölt helyek egy-egy könyvkiadói kör középpontjaivá is lettek Ezekben a központokban születtek egy-egy munkacsoport összefogásával az énekes-, imádságos- könyvek, a káték, a különböző témájú hiterősítő és életet formáló kiadványok, az Ágostai hitvallás fordításai és az új fordítású Újszövetség, illetve teljes Biblia is. Ne feledjük, hogy ebben a korban, amikor a nyilvános istentiszteletek tartása igen korlátozott volt, nagy jelentősége volt a könyveknek, amelyeket családi és baráti alkalmakon is forgatni lehetett. S a könyvekben, főként Johann Arndt Igaz keresztyénség című könyve fordításának előszavában Sartoris János tollából született meg a hitvallás, amit szolgáltak: „az igaz keresztyénség a Szent Lélektől megvilágosíttatott, meg téríttetett és meg szenteltetett ember szívének olyan tulajdonsága, mely szerént az igaz élő hitből és annak erejéből készen és örömöst igyekeznek az Isten akaratját tselekedni és annak mindenekben, a mit ő Szent Igéjében parantsolt, engedni.” – Nem véletlen, hogy ebben a nehéz korszakban ilyen igehirdetőink és tanítóink támadtak. Isten a dunántúli kerületet a „hetvenéves babiloni fogság” idején ezen a mozgalmon, a pietizmuson, szabad ezzel a szóval is illetni: „egy csendes ébredésen” keresztül mentette át. Egy külföldi teológus ezt írta a mozgalomról és a könyvek megjelenéséről: „hiszem, ezek a magyar könyvek a pincékben és kamrákban jobban fognak prédikálni, mint most a lelkészek.”