Elhunyt Szokolay Sándor

Szöveg: Galambos Ádám; fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna

A kortárs klasszikus zene egyik kimagasló személyiségétől búcsúzunk. Szokolay Sándor nemcsak meghatározó életművével, hanem folyamatosan hirdetett istenhitével, felvállalt evangélikusságával is példakép marad. A számos opera, oratórikus-, verseny- és zenekari mű szerzőjétől evangélikus énekeskönyvünkben is találhatunk dallamot. A többek között Erkel-, Kossuth-, Bartók-Pásztori-díjjal elismert zeneszerzőt 2011-ben az Evangélikus Hittudományi Egyetem díszdoktorává avatta.

Trajtler Gábor a művész hetvenedik születésnapjára írt köszöntésében így fogalmaz: „Ellenfeleinek kemény érvei voltak, amikkel árthattak neki. Operáit levették a műsorról. Méltó, hogy mi ne menjünk el szótlanul, elismerés és köszöntés nélkül. Köszönjük Szokolay Sándornak, amit értünk, a magyar zenekultúráért és evangélikus egyházunkért tett!”

Szokolay Sándor egyik írásában így fogalmazta meg ars poeticáját: „Áldom sorsomat, hogy zeneszerzői munkásságom három és fél évtizedét (a deformáló történelmi idők ellenére) a szakrális zene fénye bevilágíthatta. Vigasztaló erőt jelentett, amikor a „tagadás" korszellemével szemben a hit „igenlésével" védekezhettem! Amíg opuszaimmal száz fölé jutottam, addig több mint harminc vált szakrális jellegűvé. Törvényszerűnek érzem, hogy evangélikusságom a Lutheránia Ének- és Zenekarához vezetett, sőt a részükre írt kantátáim sora nemcsak az áhítat iskoláját jelentette, hanem az operaírás érlelődését is szolgálta... Hitemet lutheránusként gyakorlom, de kezdettől fogva minden igyekezetem a felekezetiség-fölé-emelkedés."

A művészről – aki utolsó évtizedeit Soporonban töltötte – dr. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora laudációjában így vall: „Alkotásai ugyanúgy közel hozzák a Biblia istenképét, mint az egyetemes istenkeresés küzdelmében a mélyben megtalálható istenélményt, valamint a hit és a szeretet megvalósulását az egyes emberi életekben és a nagyobb közösségek drámáiban. Példaképeket tár művészete ma is elénk, amelyben egyértelműen kirajzolódnak a küzdelem, a hűség, az önfeláldozás vitathatatlan értékei. Evangélikus vonalon sokat jelent vokális műveiben a lutheri és bachi korálok új megjelenése, modern korunkban is magával ragadó, lenyűgöző erővel. (...) A gondolkodó, érző és újrafogalmazó evangélikus teológia fejlődéséhez egyedülálló hozzájárulás Szokolay Sándor művészete.”

Szokolay Sándor saját pályájával és a szakralitáshoz való viszonyról így fogalmazott: „A szakrális zenék templomi előadásának abszolút híve vagyok. Nem annyira az áhítat lebegő atmoszférája miatt, az csak hangulati elem, de nem lényegi! A Templom: ISTEN HAZA! Ahol a prédikációk épületes Igemagyarázatai a meditáció kiváltói. De a legszemélyesebb titkát: az Imádság belső rezdüléseit teszik lelkünk legrejtettebb szobájává! A szakrális zene érzékszerveink átjárása által szeretné a lélek és az elme számára felerősíteni a katartikus mondandót: okulásul! A Zene lényegi-célja: nem a szórakoztatás, sokkal inkább az elmélyítés, a vigasztalás és erőt adás! Az ihlet valami, de nem elég. Többletet a Szent Lélektől nyerünk! Megvilágosodást! Belső nyugalmat! Mozdulatlanságot és mozdíthatatlanságot. Bizonyosságot! A Zene a leganyagtalanabb művészet... Ettől az örökkévalóság előlegének tartom! Németh László: a lélek mosdóvizének nevezi. Igen, a léleknek is naponkénti megtisztulásra van szüksége. És hálaadásra! A teremtett-világ számomra: a leggyönyörűbb alkotás! Ha ez „mulandó", akkor milyen káprázatos lesz az Örökkévalóság?"

Forrás: http://uj.evangelikus.hu/