Ne vigyük haza a fiókákat!

Tavasz végén, nyár elején az élővilág sokasodásának lehetünk szemtanúi. Kikelnek, s hamarosan kirepülnek a madárfiókák, megszületnek az őzgidák, szarvasborjak. A szép napsütés kicsalogatja az embereket is a természetbe. A közelünkben élő madárfajok közül többnél is előfordul, hogy a még teljesen ki nem tollasodott fiókák elhagyják a fészket, odút és a földön, vagy alacsony bokrokon találjuk őket. A fekete rigó, az énekes rigó, de a baglyok is előszeretettel vágnak neki a nagyvilágnak. A szülők azonban itt is gondosan óvják őket és hordják számukra a táplálékot. Ha segíteni szeretnénk ezeken a vagány madárkákon, akkor csak egy alacsonyabb ágra, vagy egy sűrű bokorba helyezzük őket megfelelő biztonságba, s ne vigyük magunkkal, mert olyan jó szülők nem lehetünk, mint az igaziak. A táplálékszerzést, a vadászatot, a fenyegető veszélyeket és ellenségeket csak a szüleik tudják megtanítani számukra. Csak akkor szükséges a fókák befogása és mesterséges nevelése, ha macskák, kutyák vagy egyéb biztosan jelen lévő veszélyforrás ismert. Az őzek és a szarvasok fiatal gidáikat, borjaikat, akik még veszély esetén nem képesek a gyors menekülésre, a magas fűben, vagy más rejtekhelyen elfektetik. A mozdulatlanság az ő esélyük az észrevétlenségre, a menekülésre. Így aztán, ha magányosan fekvő gidát vagy borjút találunk, sose érjünk hozzá, hagyjuk magára, mert a veszély, vagyis a mi távozásunk után vissza fog térni érte az anyja. Sajnos az ember által felnevelt őzek és szarvasok sosem tudnak igazán visszavadulni, sőt a bakok, bikák kifejezetten veszélyesek is lesznek az emberek számára, mert hiányzik belőlük a természetes óvakodás.