Pusztavám község, amelyet 1903-ig Ondódnak neveztek, Fejér megye északnyugati határán, a Vértes hegység lábánál, a Móri-árok peremén, a Vértes és a Bakony közti átjáróban kereszteződő római kori utak találkozásánál települt, s az Által-ér szeli keresztül. Országúton Tatabányától 25 km, Mórtól 8 km távolságra található.

A település római kori emlékekben gazdag, de határában vannak az 1146-ban épült vértesszentkereszti „vörös kolostor” és a Csákok által épített Gerencsér vár romjai is. Területén a korai középkorban Vndó (Ondó) falu volt, amely bizonyára megegyezik Ondóddal, de egy Nána nevű település is ismeretes erről a vidékről. Az 1332–1337-es évekből származó pápai dézsmalistából kitűnik, hogy Ondód akkor már templomos hely volt, plébániával. A templom fundamentumának és falainak romjai és – egyebek mellett – a rendezett formában ültetett régi gyümölcsfák maradványai a 19. század elején még láthatók voltak a mostani községtől északnyugatra eső területen. Helyének környékét még ma is „Ondódi templomrét"-nek nevezik. Zsigmond király 1437-ben keletkezett egyik rendeletéből ismeretes, hogy Ondódon létezett egy királyi vámhely. Erről a hajdani „Vám" helyről kaphatta a Pusztavám nevet a település. Nána falu nevét először egy 1379-ből származó okirat említi, mint a székesfehérvári prépostság birtokát.

A középkorban a terület falvainak urai gyakran váltották egymást, többek között a szentkeresztesi bencés kolostor, a gesztesi földesúr és a csókakői uradalom részei voltak. A török uralom alatt a települések elnéptelenedtek. „1662-ben mint lakatlanok, üresek és művelés alatt nem állók említtetnek.”
Az 1814-ben Kis János dunántúli szuperintendens által végzett canonica visitatió jegyzőkönyve szerint Ondód újratelepítése 1715 körül kezdődött: „…az időnek viszontagságai, a Vallásbeli üldözések, és a Hit eránt való gyűlöltség, valamint az emberi Nemnek Szaporodása is azt tselekedte annak utána, hogy 1715 esztendő táján elsőben is Augustana Vallást tartó Evangélikus Lakosok Szállották meg a fellyebb nevezett falunak pusztáját, Kik Közül sokan, nagyobb részt Mindnyájan a felettébb való Szegénységnek s a legutolsó ínségig elható Szükségnek miatta, sok Esztendőkig föld alatt való üregekben, s annak barlangjaiba laktak.” Szegényesen, nehéz körülmények között élve kellett a török uralom alatt elpusztult földet a természettől visszahódítani.

1730-ban már három lakóház állt a mai Pusztavám területén: egy vadászház, Góbel Pál parasztemberé és egy újonnan letelepedett jobbágyé. Ezt látva az erdőben rejtőzködők mind többen követték a példát, elhagyták a lakásra alkalmatlan barlangokat, és a meglévő házak mellé, „Helységeknek módjára”, nagy szorgalommal rendes házakat építettek. Majd évről évre erősödtek további evangélikus betelepülőkkel.
Az érkezők túlnyomórészt magyarországi németek voltak, akik a nyugat-magyarországi Vas, Sopron és Moson megyei otthonaikat cserélték a vértesaljaira. Pontosabb származási helyként két egymáshoz közel fekvő falu neve maradt fenn: Rajka és Miklósfalva (Nickelsdorf). E két településről érkeztek kezdetben a legtöbben. De jöttek magyarok is – egyebek mellett – Szákról, Szendről és szlovákok különböző területekről. A betelepítéskor jelentős szerepe volt az evangélikus vallásnak, kevésbé volt meghatározó a „szálléttatott” személyek nemzeti hovatartozása. Olyan evangélikus emberek voltak az érkezők, akiket vallásuk miatt üldöztek, és itt reméltek vallási türelmet és megélhetést.

A harmincas években történt telepítés második hullámában kizárólag német telepesek érkeztek főképp Bajorország és Ausztria más-más területeiről. Az okiratok szerint ugyanis nem lehet egységes őshazát meghatározni. Ezzel a betelepüléssel – amely még Tribsz generális, majd Jeszenák Pál és János földbirtokos urasága idején történt – már nagyobb falut képezett Ondód tisztán evangélikus hitű, békességben élő lakossága. Ezt a katolikus betelepítési szakasz követte, amely az örökös nélkül maradt evangélikus földesurakat felváltó új, katolikus birtokosok – az Eszterházy és Luzsinszky családok – védnöksége alatt, a móri kapucinus kolostor szerzeteseinek erőszakot és fondorlatokat sem mellőző segítségével történt.

Már 1740-ben (egyes iratokban 1730 található) megalakult az evangélikus gyülekezet az akkor még Ondódnak nevezett településen. Ez a dátum szerepel a gyülekezeti pecséten is. Ez nem teszi semmissé, inkább megerősíti a Balogh Ádám püspök naplókönyvében írtakat, amely az 1721–1741 között üldözött gyülekezetek sorában Ondód nevét is említi. Sőt a korszakra jellemző üldözések módjának és súlyának ismeretében elfogadható az is, hogy – Payr Sándort idézve – „Fábry Gergely kerületi jegyző és Németh Sámuel 1748. február 19-én mint egyházlátogatók Bokodról Bodajkra és Csurgóra mentek, itt még nem találták vagy nem vették észre az evangélikus híveket.”

Első ismert lelkészük Pálusch (Pál) János 1754 és 1757 között szolgált, de az ő működését követően – közel 30 évig – szünetelt a nyilvános gyülekezeti élet. Az itt élő evangélikus elődöknek is meg kellett tapasztalniuk, hogy a vallásszabadság még messze van, s hitüket csak szívós kitartással, családi körben őrizhetik meg.

Az evangélikusok üldözése Mária Terézia uralkodása (1740–1780) idején kezdődött. Akkor költöztek nagyobb számban – kezdetben az evangélikus felekezethez tartozást színlelve – katolikus családok Ondódra. Szerzetesek is érkeztek a Móron letelepedett kapucinus rendből, és erőszakos térítést hajtottak végre az evangélikusok körében. Elvették könyveiket (Biblia, énekeskönyv stb.), és „különféle hamis állítások, színes beszédjek mellett, sokakat közülök elámétván a Romai Katholikus Vallásra téréttettek.” A hitükben megmaradtakat arra kényszerítették, hogy Mórra stólát fizessenek, és vegyenek részt a katolikus iskola és parókia építésében, míg maguknak ugyanezt nélkülözni kellett.

Az 1770-es esztendő táján egy prédikátort hoztak maguknak a hívek, de mihelyt a móri barátok tudomást szereztek róla „…a jó prédikátor ellen kikelvén, élete után ólálkodtak”, és éjnek idején menekülésre kényszerítették a legkomolyabb üldözéssel. A lelkipásztor testben erőtlen és „élemedett korú” volt. Neve feledésbe merült.

A nehéz körülmények és üldözések következtében sok itt élő magyar evangélikus eladta vagyonát, és más helyre költözött, hogy az üldöztetés hitbeli következményeitől mentesüljön. Ezek a problémák az itt élő német ajkú ágostai hitvallású evangélikusokat még súlyosabban érintették, mert nekik nem volt lehetőségük elköltözni.

Különleges áldása Istennek az, hogy a hívek ennyi sanyargatás és üldöztetés dacára ragaszkodtak hitükhöz, és megmaradtak evangélikusnak ezen a vidéken is. A hittapasztalat: Isten próbára tesz, de segít elviselni is a nehézségeket, az üldözötteknek tartós, erős hitet adott. Az új otthonra lelt telepesek nagyon szegények voltak, viszont gyermekáldásban gazdagok. Nem volt ritka a családonként tíz fölötti gyermekszám sem. Házasságokat egymás között vagy kis részben a száki magyar, illetve a bokodi szlovák-magyar evangélikusokkal kötöttek. Szegénységük és a sok gyermek dacára nem feledték, hogy az egyházat építeni kell minden erővel. Ezt az is bizonyítja, hogy amikor nem volt lelkészük, akkor maguk választotta – arra alkalmas – emberek vezették a gyülekezetet. Pajtákban, illetve otthonaikban tartottak közös áhítatokat és istentiszteleteket. A katolikusok már 1760-ban, alig 14 évvel az első katolikus betelepítés után, templomot „kaphattak”, de a lutheránusok, akik már 1715-ben letelepedtek, csak 1785-ben építhettek torony nélküli oratóriumot.

A vallásukban megmaradt hívek 1783-ban a szomszédos Komárom vármegyei, szlovák-magyar gyökerű, bokodi evangélikus gyülekezethez csatlakoztak. Minden vasárnap „seregenként, egy nyájhoz hasonló szelídséggel mentek” a mintegy 6 km-re lévő és egy órai gyaloglást jelentő bokodi templomba. Részt vettek a bokodi templom építésében, és hozzájárultak a lelkészi fizetéshez. Gyermekeik kezdetben a helybeli római katolikus iskolába jártak, mert a bokodi tanító nem jól értette a német nyelvet. Bár minden családapa maga oktatta gyermekeit hitünk alapigazságaira, a szülők gondoskodtak arról, hogy gyermekeik részesüljenek a konfirmációi előkészítésben is. Az utóbbiban oroszlánrészt vállalt egy egyszerű, hitben járó parasztember: Moschberger György nánai zsellér.

II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete 100 család együttléte esetén lehetőséget biztosított a szabad gyülekezetalapításra és arra, hogy a gyülekezet tagjai – meghatározott feltételek mellett – templomépítő terveiket megvalósítsák. Sajnos, beadott kérelmükre kedvezőtlen választ kaptak a pusztavámi evangélikusok, mivel nem volt meg a feltételül szabott 100 család. A gyülekezet ebbe nem nyugodott bele. Kérvényt fogalmaztak, és Krebs Pál, valamint kurátor társa, Czechmeister Lőrinc – a gyülekezet akkori elöljárói – útnak indultak gyalog Bécsbe, hogy személyesen adják át kérelmüket. Bátorságuk és elszántságuk eredményeképpen megkapták a császári engedélyt 1784. július 26-i dátummal. Ez óriási örömöt váltott ki a gyülekezetben. Hatására hihetetlen gyorsan és lelkesen kezdett hozzá az újonnan alakult – immár hivatalos – egyházközség a tervek megvalósításhoz.

Az egyházközség első, hivatalos lelkésze Nerodoli Mátyás (1785–1796) volt. Bokodról érkezett, és a falu akkori bírájának, Farkas Ádámnak a házában lakott. Kezdetben az istentiszteleteket Krebs Pál pajtájában tartották, de mindent megmozgattak annak érdekében, hogy a templomépítési tervek mihamarabb megvalósulhassanak. Már 1785. április 13-án délelőtt 11 órakor megtörtént az ünnepélyes alapkőletétel. Ezen a csodálatos ünnepen a lelkész – népes hallgatóság előtt – a próféta szavát prédikálta: „Ezért így szól az én Uram, az ÚR: a Sionra egy követ teszek le alapul, szilárd követ, drága sarokkövet alapul. Aki hisz, az nem menekül el!” (Ézs 28, 16) Örömükbe szomorúság is vegyült, mivel nem engedték a templomot a község közepére építeni, hanem csak a falu szélére – ahol akkor még semmilyen épület nem állt, és ráadásul ingoványos volt a terület.

A lelkesedés az építkezés ideje alatt sem lankadt. Számosan igen jelentős hozzájárulást adtak munkájukkal és adományaikkal. Külön kiemelendő Krebs Pál, Czechmeister Lőrinc, Farkas András, Macher György, Strobl György, Grósz Mihály, Barabás Pál és János és Halenár András neve. Csak nagy összefogással és lelkesedéssel vált lehetővé, hogy mindössze fél év alatt – 1785. április 13-a és 1785. október 19-e között – elkészült a késő barokk stílusban épített templom, és a Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnapon felszentelhették. Mivel az egyházközség német-szlovák-magyar egyháztagokból állt, ezért három nyelven történt a szolgálat az ünnepen. Magyarul Magdó András hirdette az igét Bakonyszombathelyről, németül Perlaky Dávid Komáromból, szlovákul pedig Szepessy Mihály senior prédikált. Vendégek voltak: a bokodi lelkész, Csernyéről, Velegről lelkész és tanítók együtt. Az ünnepség 9 órától délután 3 óráig tartott.

A templom állt, de a berendezéseivel sem késlekedtek. A szószéket, az oltárt és a padokat a pátkai Petris Ferdinánd ajándékozta 1787-ben. Két évvel később Mautzer Mihály bokodi hentes az oltár kiegészítő tartozékaival tette teljesebbé a templombelsőt. Az oltár kezdetben a mostani bejáratnál – utcafronton – állt.

Az első két harangot Mendel Gáspár harangöntő mestertől rendelték 1795-ben. A harmadik harangot (mai nagyharang) ugyanott öntötték 1822-ben.

Első orgonáját a gyülekezet Oroszlányból vásárolta 80 forintért. Később (1815-ben) új orgonával gazdagodtak egy komáromi orgonaépítő munkája nyomán.

Egy évvel a templom építése után parókiát és iskolát építettek. Ennek köszönhetően gyermekeik a római katolikus iskola helyett már saját felekezetük iskolájába járhattak.

A három épületet – a templomot, a lelkészlakást és az iskolát – 1790-ben kerítéssel vették körül.
Az áldásos munkát végző Nerodoli Mátyás lelkészt a Nagyvázsonyból érkező Greskovits Imre (1796−1804) követte nyolcéves szolgálatra, majd ugyancsak nyolc évig Balasovits Márton (1804–1812) volt Pusztavám prédikátora.

A gyülekezet történetét latinul megíró, „igen derék lelkész” 1806-ban házanként járva írta össze híveit. A lélekszámot 630-nak találta, de ez a szám 2 évvel később jelentősen megcsappant, mert 23 család (138 lélek) részben Bánátba, Tolnába, Paks-Györkönybe, de legnagyobb részt az akkor keletkezett Lajoskomáromba települt a munkalehetőségek csökkenése miatt. Ők alapították az ottani gyülekezetet, és építettek ott is templomot.

Az ondódi templom tornyának építése 1808-ban indult, de a napóleoni háborúk miatt csak 1809-ben lett kész. Az alapkő lerakásnál Balasovits Márton lelkész Mk 14,1 alapján prédikált. A torony építéséhez Stettner Mátyás, Czechmeister Lőrinc és Czéh István 50−50 forintot ajándékoztak. Ebben az időben történt a templom három lépcsőben való megnagyobbítása is.

Az 1810. január 14-i móri földrengés pusztító hatása Ondódot is érintette, a természeti csapás következtében egyházi épületei megrongálódtak.

Malatides Dávid több mint 45 éven keresztül (1812–1858) volt a gyülekezet prédikátora. Őt fia, Malatidesz Sándor mint adminisztrátor váltotta egyévi (1858–1859) lelkipásztori munkára.
A közösség erősödését szolgálták a gyakori püspöki vizitációk, amelyek különösen Kis János (1812–1846) szuperintendensi működése alatt voltak gyakoriak. A püspök 1814-ben, 1824-ben, 1828-ban, 1836-ban és 1839-ben tartott canonica visitatiót a gyülekezetben.

Az 1814-ben végzett vizitáció jegyzőkönyve szerint Pusztavámon és a hozzá tartozó Nána helységben (1813. évi adat) 625 lélek élt. A lakosok valamivel több, mint fele evangélikus volt, és egy-két házat kivéve jobbágyok alkották a falu népét. Az eklézsia nagyobb részét a németek tették ki. A szlovákokhoz 12 pár tartozott, magyarok csupán három házban laktak. Az egyházközségnek két filiája volt: a móri és a kápolnai. Móron 38 evangélikus lakott, a kápolnai evangélikusok közül 12 lélek tartozott Pusztavámhoz, mert a szlovákok Oroszlányhoz csatlakoztak. (Kápolna-puszta ma már nem található a térképen. 1945-ben véres harcok színtere volt. Az ott élő 23 – többségében evangélikus – család férfi tagjainak nagy részét az oroszok kivégezték.)

Az 1824. szeptember 14-én tartott „Superintendentialis Visitatio” alapján Mór és Kápolna filiákkal együtt már 730 evangélikus – közöttük 60 szlovák és 16 magyar nemzetiségű – élt az egyházközségben. A hivatali szolgálatot a lelkész három nyelven végezte a gyülekezetben. „Mivel pedig több Nácioból áll, a magyar és Tót változtatva tartatnak, a német ellenben, az Ekklézsiának nagyobb és erősebb része folyvást mindennap és vasárnap.”

A nemzetiségekhez kötődő három nyelv mellett a latint is jól ismerő prédikátor 40 éves, nemesi származású, házasember, hat gyermek apja, aki felsőfokú tanulmányait Sopronban és Wittenbergben végezte.
A tanítói hivatalt betöltő Göndör István 44 éves, négy gyermek atyja, és szlovák anyanyelvén kívül a latin, a magyar és a német nyelvet beszéli.

Szabados Pál esperes 1859. május 14-én tartott „törvényes visitatio jegyzőkönyve” szerint a vizsgálat idején 778 lélek tartozott az egyházközséghez, amelynek 1786-ban épült iskolája „újból építtetett” 1852-ben. „Számlál pedig 1 tantermet, mely 6 ablakon át végzi világosságát, 1 lakószobát, 1 élésházat, 1 istállót, 1 pinczét, 2 ólat, 1 pajtát.” Kitűnik az is, hogy a templomtornyot 1857-ben újították fel.
Esztel (Estl, Estel) Sámuel 1859 és 1876 között volt a gyülekezet lelkésze. Az ő szolgálata alatt látogatta meg a gyülekezetet Karsay Sándor püspök. Az 1869. április 21-én végzett vizsgálat jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy a pusztavámi egyházközségben az egyházi tartozások és járandóságok párszám szerinti kivetése volt gyakorlatban. „Ajánlatott a gyülekezetnek, hogy ezután a szeretet és igazság elvét követve a közterhek viselésénél a birtokaránylagos kivetést alkalmazza, nevezetesen a gabonajárandóságot földbirtok után, a pénzbeli fizetéseket részint adóforint, részint lélekszám után vesse ki.”

Az 1875. évi névtár szerint 826 lélek tartozott az anyagyülekezethez. Móron és Csókakőn 30 személyt jegyeztek evangélikusként. Összesen 856 lélek alkotta az egyházközséget. A lelkész mellett fia (?), Esztel (Estl, Estel) Rezső segédlelkészként szolgált. Hauptmann János tanító 120 gyermek oktatásáról gondoskodott. A gyülekezet Pusztavám (Ondód) néven, német–magyar nyelvű gyülekezetként szerepelt a névtárban.

Hófbauer Pál 1876 és 1883 között pásztorolta a híveket. Az ő működése idejére esett a leégett lelkészlakás újjáépítése. A munkálatokat 1877-ben végezték. Az építkezés 1981 forint 33 krajcárba került, de a szükséges kézi- és más munkákat a gyülekezet tagjai vállalták.

Falaky Károly csupán öt évig (1883–1887) szolgálta itteni híveit. Az iskola bővítése és renoválása 1888-ban történt. Az iskolások száma ekkor 130 volt. Valószínű, hogy ebben az időben került a templom délkeleti falán, egy falmélyedésbe a ma is látható és működő napóra.

A század végén a nagy tehetségű Payr Sándor (1887–1896), a későbbi teológiai professzor, egyháztörténész volt a gyülekezet lelkésze. Az egyházi személyiség általánosan ismert egyháztörténeti munkássága mellett külön említést érdemel az általa bevezetett és szerkesztett német nyelvű énekeskönyv, a Christliches Gesangbuch zum Gebrauch für die evangelische Gemeinde Ondod (Keresztyén énekeskönyv az ondódi evangélikus egyházközség használatára), amelyet 1891-ben adott ki az ondódi (pusztavámi) egyházközség saját költségén. A gyülekezet ugyanis addig az 1762-es pozsonyi énekeskönyvet használata. Egységes, az egész országban elrendelt német énkeskönyv ebben az időben nem volt. Az ondódiak éneklés iránti igényét jelzi, hogy ezzel egyidejüleg bevezettek egy magyar énekeskönyvet is, amely 1891-ben újraszerkesztett és kiadott változatban „Keresztyén énekeskönyv“ néven került a hívek kezébe.

A hajdani ondódi lelkésznek később – már soproni történészprofesszorként – oroszlánrésze volt a „Dunántúli keresztyén énekeskönyv“ szerkesztésében és kiadásában. Az 1911-ben megjelent és 44 évig változatlanul használt énekeskönyvben 2 éneke mellett 64 általa fordított vagy átdolgozott ének szerepel. Ezek között található az „Erős vár a mi Istenünk“ szövege, amely a 40-50 féle változattal szemben, néhány kifejezés megváltoztatása után – Hamar Gyula Harangszóban megjelent cikkét idézve – „egyszerűsége, világossága, magyarsága mellett leghívebben alkalmazkodott az eredeti Lutherszöveghez, annak tömörségéhez és az eredeti dallam ritmusához.“ Egyházi himnuszunk ma használatos szövege két szóban tér el ettől. Mai énekeskönyvünket D. Payr Sándor öt fordítása és egy saját szövegű éneke (EÉ 490) gazdagítja.

A nagy történettudós, énekköltő és fordító 1938-ban, 77 éves korában hunyt el Sopronban. Koporsójánál Kapi Béla püspök mondott gyászbeszédet, aki – mint rangidős püspök – még abban az évben látogatást tett a pusztavámi gyülekezetben is.

Payr Sándor ondódi távozása után a gyülekezet Posch Sándort választotta lelkészének, de ő még hivatalba lépése előtt váratlanul Győrben meghalt.

A tragikus eset után a fiatal Holko Mihályra esett a hívek választása, aki nyolc évi szolgálata idején (1896–1904) átvezette a gyülekezetet a 20. századba.

1897. június 15-én és 16-án dr. Baltik Frigyes dunáninneni püspök tartott hivatalos egyházlátogatást (a gyülekezet átkerült ebbe az egyházkerületbe) az 1116 lelket – közöttük 142 iskolaköteles gyermeket – számláló egyházközségben, amelynek a vizsgálat idején filiája nem volt. Szórványban (Móron, Árkipusztán és Géza majorban) 6o evangélikus élt, akik az istentiszteleteket csak időnként látogatták. Lelkigondozásukat lakóhelyükön a lelkész anyagi eszközök hiányában kellően nem tudta ellátni. Ennek következtében a Móron élő evangélikusoknál „a hittől való elszakadás“ veszélye állt fenn. A helyzet súlyosságát felismerve püspöki intézkedés történt a lelkigondozás kerületi segítséggel történő megerősítésére.

A lelkész minden hónap első vasárnapján és a sátoros ünnepek második napján magyarul prédikált. Német istentiszteleteken és szertartásokon a porosz és württembergi, a magyarokon a Karsay–Czékus féle agendát használta. A konfirmációi oktatást Wéber Samu (szepesbélai lelkész, szepesi főesperes) „Confirmandenbüchlein“-je és Luther Kis kátéja alapján tartották.

1903-tól Pusztavám a település hivatalos neve (korábban Nána ill. Ondód, Ondoth volt). A gyülekezethez akkor 1101 lélek tartozott.

Kótsch Mihály (1904−1927) közel negyed századon át pásztorolta a híveket. Az ő működése alatt – még az első világháború kitörése előtt – újabb, második szolgálati lakást épített a gyülekezet. Az öröm nem tartott sokáig, jöttek a behívók és a gyászjelentések. Az I. világháborúban a gyülekezetből 41-en vesztették életüket. Két harang is „bevonult“. Csak az 1822-ben öntött nagyharang maradt meg. A háborúba rekvirált harangokat 1922-ben újakkal – 163 kg-os és 84 kg-os – pótolták. E költségek (130 ezer korona) előteremtéséhez nagy segítséget nyújtott a gyülekezetből elszármazott, Amerikába kivándorolt pusztavámiak adománya.

A tragédiák a parókiát sem kerülték el: 1927 májusában gyomorrákban elhunyt a gyülekezet lelkésze. Ötvenhat éves volt. Sírja a pusztavámi temetőben van (16 évesen elhunyt fia és 15 éves korában eltávozott leánya között). Emlékét a hálás utókor kegyelettel őrzi. Hivatását Lajos fia (hajdani lajoskomáromi lelkész) folytatta.

A 114 éves orgona helyébe 1929-ben 6720 pengőért újat készíttetett a gyülekezet a pécsi orgonaépítő Angster céggel, de ekkor már Hoffmann Ernő (1927−1934) volt a lelkipásztor. Az ő Izménybe távozása után Weinberger Gusztáv (1934–1944) lett Pusztavám lelkésze. Nehéz éveket követő békés korban kezdte meg szolgálatát. Virágzó, 1184 evangélikus lelket számláló gyülekezet pásztora lett a 2521 főt számláló faluban.

Az 1920-as években Kapi Béla püspök által megszervezett – addig egyházunkban csak elvétve folyó – belmissziói munka Pusztavámon is megindult. Az egyházmegyei közgyűlés 1937. évi jegyzőkönyve szerint: „Lelkes munkával folyt az egyesületi élet. Serdülő legények, lányok, nők és férfiak egyesületbe tömörülve külön-külön összejöveteleket tartottak.“ Biblia- és imaórák, valamint liturgikus esti áhítatok voltak. Megalakult az iskolás gyermekek gyülekezete, akik azt tűzték célul maguk elé, hogy lelkészük vezetésével házi áhítatokat tartanak azok számára, akik öregek vagy betegségük miatt az istentiszteletekre nem tudnak eljárni. A gyermekek jótékonysági munkát is végeztek a rászoruló egyháztagoknál.

Az 1940-ben kiadott egyházegyetemi névtárban 1200 lélekszámú anyagyülekezetként szerepel Pusztavám. Szórványai közül Mórról 158, Bakonysárkányból 14, Csókakőről 1 lélek tartozott az 1373 tagú egyházközséghez.

A Volksbund 1940-ben alakult meg Pusztavámon. Ideológiája felekezettől függetlenül hatott a falu német nemzetiségű lakóinak jelentős részére. Következményei súlyosan érintették a vidék lakóit és az evangélikus gyülekezetet is. Lélekszáma és ereje megcsappant. Több személy – köztük közel 500 evangélikus − még a szovjet csapatok megérkezése előtt, 1944 novemberében − elmenekült Pusztavámról, és részben lovaskocsikkal, nagyobb részben vonattal elhagyta az országot. A kocsikkal menekülők Bajorországba mentek, a vonattal távozók Csehországba kerültek. Előbbiek a választott helyen le is telepedtek Geretsried városában A Csehországba érkezők többsége már 1945 május-júniusában visszajött hazájába. Az ő távozásuk és az 1948. február 10-én végrehajtott kitelepítés a gyülekezet kb. felét érintette.

Weinberger lelkész 1944. december 23-án – a község körül folyó kemény harcok idején – elmenekült a faluból. Endrődi (Ernst) Alfréd kántortanító katonai szolgálatot teljesített. Pfandler Nándor másodtanító már 1943-ban elhagyta a falut, német katona lett, a háború után Münchenben élt. A gyülekezet hivatásos vezetők nélkül maradt.

Pusztavám harcszíntérré vált. A faluért folyó véres küzdelemben a gyülekezet tagjai közül tizenketten – köztük öregek és gyermekek – civilként, otthonukban lettek az értelmetlen öldöklés áldozatai. Katona fiaik közül 51-en, hősi halottként, idegen földben várják a feltámadás Urát.

A háború nagy kárt okozott a községben. Az egyházi épületek is megrongálódtak. A gyülekezet levéltári anyagának nagyobb része megsemmisült, de az anyakönyveket sikerült megmenteni, mert a lelkész távozásakor valamennyit magával vitte Sopronba, ahonnan a háború után sértetlenül és hiánytalanul visszakerültek.

A harcok befejezése után több hónapon keresztül Maráczi János gondnok tartott istentiszteletet a megfogyatkozott, pásztor nélkül maradt nyájnak.

A gyülekezeti adminisztrációt helyettes lelkészek – Pohánka Sándor bokodi és Milán János oroszlányi lelkész – végezték. 1945 szeptemberétől Tarjáni Gyula segédlelkész látta el az egyházi szolgálatot, és a bokodi lelkész fennhatósága alatt nagy buzgalommal kezdett híveivel együtt a súlyosan megrongálódott épületek rendbehozatalához.

Tarjáni lelkész más szolgálati helyre történő irányítása után – 1946 augusztusában – a kerület püspöke a Felvidékről kiutasított Szabó Vilmost nevezte ki adminisztrátornak. Őt 1947 decemberében, miután a közgyűlés kimondta a lelkészi állás megüresedését, rendes lelkészének hívta meg a gyülekezet. Weinberger lelkész nem tért vissza, Ausztriában telepedett le, és Amstettenben szolgált 1966-ban bekövetkezett haláláig.

Új élet kezdődött. A rendbetett épületek között bizakodva folyt a lelki építkezés, de német származásuk miatt egyre több zaklatásnak voltak kitéve a hívek. Csakhamar majdnem az egész gyülekezet nincstelenné és hajléktalanná vált. A súlyos helyzetet fokozta a már régóta rettegéssel várt kitelepítés – 1948. február 10. –, s a bajt tetőzte az 1948 nyarán bekövetkezett iskolaállamosítás.

A kitelepítettek Kelet-Németországba kerültek. Az évek folyamán többen vállalták a kockázatos nyugatra való átszökést, s közülük számosan szintén Geretsriedben találtak otthonra. Közülük ketten különösen is szívükön hordozták a kapcsolattartást a szülőhazával és egykori anyagyülekezetükkel. Macher János – mint városi képviselő és az ottani evangélikus gyülekezet egyik vezetője – azon fáradozott, hogy új otthonukban evangélikus templom épüljön, és a felszentelése szintén Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnapra essen, mint a pusztavámié. Vágya teljesült: 1960-ban felépült a Petruskirche nevű templom. Később a két helység között partnertelepülési, majd a két evangélikus közösség között testvérgyülekezeti kapcsolat alakult ki. Netzkár András a hagyományőrzés révén erősítette a kapcsolatot az óhazában élőkkel. Munkájuknak szép emléket állít a Geretsriedben 1978-ban megjelent Heimatbuch von Pusztavám, amelyben méltó helyet kapott a gyülekezet története is.

Az itthon maradtak élete hosszú időre a templom falai közé szorult. Szabó Vilmos több mint egy évtizedes pusztavámi szolgálat után, 1957-ben – mivel a pásztor és nyája közötti bizalmi viszony meggyengült – lemondott hivataláról. Rövid bakonycsernyei működést követően Nyíregyházára került. Ott szolgált nyugdíjba vonulásáig, és ott is hunyt el 1987-ben. (Vilmos Béla nevű fia Pakson esperes-lelkész.)

A hívek hajdani lelkészüket, az Izményben szolgáló Hoffmann Ernőt (1957–1970) hívták vissza pásztoruknak. Ő haláláig szolgálta hűséges gyülekezetét. Budapesten hunyt el 1970. szeptember 8-án. Hetvenéves volt. Sírjánál dr. Ottlyk Ernő püspök és Nagy István esperes hirdette a feltámadás evangéliumát.

Puskás János 25 évig (1970–1995) állt a gyülekezet élén. Működése alatt a megrepedt harangjukat újra öntették, a II. világháborúba elvitt harang helyére újat készíttettek, korszerű lelkészlakást építettek a templom mögötti udvarban (1977), felújították a templomot, és betonköténnyel vették körül a bányaművelés miatt megrepedt 200 éves templom fundamentumát (1983–1985). A régi parókiában gyülekezeti termet és irodát alakítottak ki, és kicserélték a villamos hálózatot. A munkálatokat a Németországban élő pusztavámiak is támogatták. Egyidejűleg folyt a lelki építkezés is: hatalmas szervezés eredményeként ismét leánygyülekezet alakult a móri szórványban (1986).

A lelkész szolgálatát mindaddig végezte, amíg a szíve azt nem mondta: elég! Agyérgörcs, infarktus és egyéb szervi bajok késztették a nyugdíjba vonulásra. 2008-ban hunyt el, 75 éves korában.

Cserági István nagyvelegi lelkész néhány hónapig tartó helyettes lelkészi szolgálata után Kapi Zoltánt – a hajdani dunántúli püspök unokáját – választotta pásztorának a gyülekezet, akit 1996. március 16-án iktatott hivatalába Labossa Lajos esperes. Ő az ösküi szolgálati helyét cserélte fel a pusztavámira.
Egy nagy múltú, tragédiák sokaságát megért, de a gondviselő Isten megannyi áldását is megtapasztaló falusi gyülekezet és egy fiatal közösség tagjainak együttműködése és lelki vezetése nem könnyű feladat. Itt a megóvandó egyházi épületek sokasága, ott a templom hiánya a munkák megfontolását és rangsorolását igényli.

Ennek megfelelően, az évezred utolsó éveiben az anyagyülekezet felújíttatta értékes, 70 éves orgonáját; a karzatra új padokat készíttetett; és bevezettette a padfűtést. Ezt követően elvégezték a templom teljes külső festését, majd a templom lábazatát páraáteresztő vakolattal látták el, és a falakat – az egész utcafronton (iskola, templom, iroda) – újrafestették. Egyidejűleg elvégezték a lelkészi hivatal és a gyülekezeti terem belső felújítását is. A következő lépés a parókia korszerűsítése lehet.

Urunk egyházat és gyülekezetet megtartó kegyelméért ünnepi istentiszteleteken adtak hálát a gyülekezet tagjai. Az együttünneplők körét rendszerint a Németországból hazalátogató rokonok, ismerősök, gyülekezeti vezetők, a móri filia tagjai, magyar egyházi vezetők és más meghívott vendégek alkották.
1996. advent 3. vasárnapján Hartmut Diekmann nápolyi ev. püspökkel tett látogatást az északi egyházkerület püspöke, Szebik Imre, és német nyelvű prédikációt hallhatott a gyülekezet. 1998. ádvent 3. vasárnapján – a móri gyülekezet ünnepéhez kapcsolódóan – tett ismét látogatást a gyülekezetben a kerület püspöke. Móron szép magyar, Pusztavámon igényes, német nyelvű prédikációval örvendeztette meg a híveket. 2000. november 5-én, a templomszentelés 215. évfordulóján Szimon János nyugalmazott soproni lelkész magyar és német nyelven hirdette az igét. 2001. november 4-én Ittzés János – a 2000-ben „újjászületett” nyugati (dunántúli) egyházkerület püspöke – szolgált szintén két nyelven és mindkét helyen.

2005. október 9-én a templom fennállásának 220. évfordulóján pedig az utcafrontján is megszépült épületegyüttesért adott hálát a kerület püspökével az anya- és leánygyülekezet.