A reformáció magyarországi terjedésének első szakasza az 1520-as évek legelejétől az 1540-es évek végéig tartott. Ekkor az új felekezetek vagy egyházak még sem szervezeti, sem tanításbeli, sem társadalmi, sem földrajzi értelemben nem rendelkeztek szilárd körvonalakkal. A második fázis az 1550-es évektől az 1570-es évek végéig tartott, amikor is megszilárdultak a magyar protestantizmus körvonalai. A protestáns egyházszervezet a katolikus mellett alakult ki. A 17. század végére az új felekezetek gyülekezeteire épült püspöki egyházkormányzat jött létre. A protestáns tanítás kikristályosodásával párhuzamosan, a különböző hitvallások mentén szétváló protestánsság az első, sokszor változó néven említett egyházmegyékbe szerveződött, amelyekből később kialakult a protestáns egyházszervezet. A 17. század közepére a lutheránus egyház a Dunántúli, a Dunáninneni, a Bányai és a Tiszai Egyházkerület, s Erdélyben a különálló szász nemzeti egyház keretén belül működött. A Fejér-Komáromi Egyházmegye kezdetben az 1576-ban Hegyfaluban, de Sárvár székhellyel létrejött Dunántúli Evangélikus Egyházkerülethez tartozott.

A jelenlegi Fejér-Komáromi Egyházmegye településeinek tárgyalásakor több alapvető kérdéssel kell szembenéznünk. Célszerű a jelen helyzetből kiindulni, de tekintettel kell lenni a közigazgatási értelemben vett megyékre is. A kérdést bonyolulttá teszi, hogy az egyházmegye és a közigazgatási megye nem fedi egymást, ugyanakkor mindkettőnek változnak a kiterjedései. A jelenlegi egyházmegye területén lévő, esetenként különböző közigazgatási megyékhez tartozó települések már a Fejér-Komáromi Egyházmegye megalakulása előtt is kapcsolatban álltak a lutheranizmussal, csak más, korábban működő egyházmegyékhez tartoztak. A Fejér-Komáromi Egyházmegye területe, illetve a hozzá tartozó egyházközségek száma és viszonya még később is változott, így történetének tárgyalásához a legmegfelelőbb alapot és kiindulópontot a jelenlegi egyházmegye anyaegyházközségeinek számbavétele s azok történetének követése adja, ugyanakkor jelezni kell a később csatlakozott egyházközségeket is, valamint be kell mutatni a lutheranizmus korai szakaszában fontos, ám mára már elsorvadt vagy filiaként, esetleg szórványként élő egyházakat is.

Fontos megjegyezni az egyházszervezet képlékenységét is. A reformációra visszatekintve nehezen tudjuk elképzelni, hogy nem kezdetektől elkülönülő új felekezetek bukkantak fel, hanem a katolikus vallást különböző módon megreformálni akaró teológiai irányzatok, amelyek ideig-óráig együtt haladtak, s csak az idő múlása, a különbözőségek markánsabbá válása tette nyilvánvalóvá, hogy a protestantizmus kezdeti szakaszában még jelentéktelennek tűnő eltérések új felekezetek alakulásához vezettek. Csak bizonyos idő elteltével és élénk hitviták során dőlt el, hogy a közösség mely hitvallást vallja magáénak. E képlékeny időszakban előfordult, hogy egy lutheránusnak induló gyülekezet, illetve település el is vész a még csak kialakulófélben lévő egyházszervezet-kezdemény számára. Egyes helyeken már a reformáció kezdetén voltak lutheránusok, s ma is van evangélikus gyülekezetük, másutt elsorvadt az egyházközség, és nem is alakult újjá. Vannak olyanok is, amelyek egykor nem a Fejér-Komáromi Egyházmegyéhez tartoztak, ma azonban igen, de ennek az ellentétére is van példa. Ezek mellett pedig léteznek új, a 19. század végén vagy a 20. században alakult gyülekezetek is. Az egyházmegye tárgyalásakor a korai gyülekezetek áttekintése után sorra veszem a később alakult, illetve a viszonylag későn egyházmegyénkhez került egyházközségeket is.

A Fejér-Komáromi Egyházmegye szempontjából kulcsfontosságú Székesfehérvár a reformáció kezdetén, a Dunántúlon az elsők között, Sárvárral és Pápával egy időben került kapcsolatba a lutheri tanokkal.1 A város török uralom alá kerülésekor, 1543-ban a már erőteljes protestáns jelenlét a hódoltság évei alatt tovább erősödött. Balhay István veszprémi pap feljegyzése szerint 1570-re Székesfehérvár lakossága csaknem kivétel nélkül lutheránus volt. Ha ez a megállapítás túlzónak is bizonyulna, azt mindenesetre jelzi, hogy az új vallás a város török általi elfoglalása után több évtizeddel nem tűnt el a településről, sőt megerősödött. A székesfehérvári lutheránusok a 19. század elejétől a Dunántúli Egyházkerülethez tartoztak, s azon belül a Veszprémi Egyházmegyében lévő várpalotai anyagyülekezettel tartottak szoros kapcsolatot. Székesfehérvár evangélikussága – 1869. augusztus 20-tól – önálló gyülekezetté válásával kikerült a Veszprémi Egyházmegyéből, s a Fejér-Komáromi Egyházmegye kötelékében kezdte meg működését.

A Fehérvárhoz közeli, szintén török hódoltság alatt lévő településeken ugyancsak felfedezhetők a reformáció nyomai. Ilyenek voltak a csókakői uradalom községei: Mór, Bodajk, Csurgó (Fehérvárcsurgó), Kisveleg, Nagyveleg, Ondód (Pusztavám), Bokod. A települések másik csoportja is említendő: Csákvár, Tordas, Gyúró, Csabdi s a megye déli részén Vajta és Sárszentmiklós, ahol szintén jellemző volt ekkor az evangélikus jelenlét. A török hódoltság alatti harcok miatt sok község elpusztult, egyesek a 17. század végén újra benépesültek részben evangélikus lakosokkal. Az ország területi helyreállításával párhuzamosan a Habsburg-uralkodóház elindította a rekatolizációt, amely együtt járt a tiltó és korlátozó intézkedések foganatosításával, s mindez az egyes települések szintjén, egy-egy város, falu vagy uradalom kapcsán is megmutatkozott. A korlátozó törvények jegyében zajló intézkedéseknek nem egy írásos emléke maradt fenn e korszakból.

Az I. Lipótot követő uralkodók, III. Károly, majd Mária Terézia uralma is egyértelműen e törekvések jegyében telt. Az is nyilvánvalóvá vált azonban, hogy minden korlátozás ellenére a protestantizmus tartósabb hatású és mélyebb gyökerű annál, hogy egyszerű tiltó intézkedések meggátolják terjedését. Sokkal erőteljesebben gyökeret vert már annál, hogy teljesen megszüntethető lett volna. Az erőteljes tiltástól kezdve a lassú elsorvasztás eszközéig sokféle módszer volt gyakorlatban, de csak részleges eredménnyel járt. Mindezek mellett pedig párhuzamosan haladt a protestáns egyházszervezet lassú, de visszafordíthatatlan kiépülése.

A fentebb már említett csókakői uradalom része volt Bodajk is, Mórral, Nagyveleggel és Tordassal együtt. A 17. századra vonatkozóan több adatunk is van lelkészeiről. 1647-től Bodajk Veszprém vármegyéhez tartozott. 1661-ben Musay Gergely püspök anyagyülekezetként említi, s ekkor a Győr megyei gyülekezetekkel együtt a rábaközi esperesség felügyelte. Az 1669-ből származó portalis összeírás3 Bodajkot Mór, Csókakő, Csákvár, Csabdi, Gyúró és Tordas községek mellett a Fehérvárhoz be nem hódolt, hanem Tata és Gesztes várak oltalma alatt álló s Komárom vármegye közigazgatási egységébe tartozó községként tartotta nyilván. Később a török uralom után újjászervezett Fejér vármegyéhez került a település.4 A 18. század elején lakosai között a protestánsok voltak többségben.

Csurgónak is voltak a 16. században evangélikus lelkészei. 1661-ben Musay püspök e települést is a rábaközi esperességhez tartozó anyagyülekezetként említi. Csurgón a török hódoltság idején is voltak lutheránus lelkészek, s a lakosság kétharmada a 18. század elején protestáns volt. Ezen belül is többségben voltak az evangélikusok egy ideig, ám 1700 után kezdtek háttérbe szorulni a reformátusokhoz képest.

Mór a csókakői uradalom más településeihez hasonlóan a török uralom alatt nehéz helyzetbe került. Mivel egész Fejér megye török hódoltsági terület lett, így Mórt is a megye északi, északnyugati és nyugati részéből kialakított fehérvári szandzsákhoz osztották be. A tatai, várpalotai, győri, veszprémi és komáromi végvárak közelsége miatt a törökök uralmukat nem tudták kizárólagossá tenni, emiatt Fejér megye északi részén Komárom, nyugati felén pedig Veszprém megye gyakorolt párhuzamosan joghatóságot a török hatalom mellett. Mór és a csókakői vár falvai 1619-ben Komárom megye királyi adóösszeírásában szerepelnek. Mór első lelkészei ugyan lutheránusok voltak, ám 1627-ben a körmendi zsinaton a református Döméndi Pált avatják fel móri lelkésznek. A török uralom megszűnte után is elsősorban reformátusok lakják. 1814-ben Kápolna mellett Pusztavám fíliája. Később ismét csupán szórványhelyként élt tovább, majd 1986-ban Mór evangélikussága ismét leányegyházzá szerveződött Pusztavám anyaegyházközség mellett.

A régi gyülekezetek között találkozhatunk Veleg nevével is. A település neve ma Nagyveleg formában él, ám 17. századbeli források Nagy és Kis Veleg településeket említenek, amelyek a török idők végére lakatlanná válnak. A győri esperesség jegyzőkönyve említi 1759-ben Veleget mint újonnan alapított gyülekezetet, magyar és tót lakossággal.

Ondód (Pusztavám) is a csókakői uradalom része volt. A török időkben elpusztult, később újjáéledt. Az akkor még Ondódnak nevezett településen 1740 körül vannak evangélikusok, az ide betelepülők németek és szlovákok. A rekatolizáció súlyos veszteségeket okozott, ám a vallásukban megmaradtak, 1783-ban a szomszédos Komárom vármegyei, szlovák–magyar gyökerű, bokodi evangélikus gyülekezethez csatlakoztak, majd egy évvel később hivatalosan önálló egyházközséggé szerveződtek. Az 1810-es években már két filiával (Kápolna, Mór) működtek.

Csákvár, Gyúró és Csabdi községek a régebbi egyháztörténeti emlékekben nem szerepelnek. Gyúrón a plébániák 1753. évi összeírása szerint éltek már lutheránusok, Csákvárral kapcsolatban pedig 1721-ből származik hasonló adat, amely szerint a protestánsok többsége ekkor számottevő volt.
Tordasnak már a török uralom idején volt evangélikus lelkésze. Egyes adatok szerint az 1674-ben Pozsonyba idézett és elítélt lelkészek között szereplő Baditz István tordasi volt. A török uralom után német és szlovák ajkú betelepülők érkeztek ide. Az 1720-as évektől bőven van adat evangélikus jelenlétre s lelkészek ittlétére vonatkozóan. A plébániák 1753. évi összeírása szerint Tordas a váli plébánia filiája volt, s bár a lutheránusok kevesebben voltak itt, mint a katolikusok, mégis volt prédikátoruk. A gyúrói gyülekezet 1790 karácsonyán keletkezett mint Tordas leányegyháza. Az első kísérlet anyagyülekezetté válására 1815-ben történt, ám ez csupán 1861-ben következett be. E két egyházközség jelenleg társult formában működik.

Sárszentmiklós (régi neve Besenyő-Szentmiklós) ma Sárbogárd része. Mint evangélikus anyagyülekezet 1740-ben alakult, elsősorban a Felvidék nyugati vármegyéiből érkező telepesekből állt. Régebbi adatok nincsenek róla. 1799 óta vannak anyakönyvei. A sárszentmiklósi evangélikus gyülekezet a magja a jelenlegi sárbogárdi egyházközségnek. Az első írásos emlék 1323-ban említi a mai város magjának, Bogárdnak a nevét. A másik ősi településrész, Tinód eredete is innen datálható. E két településrész a 19. század végén Sárbogárd néven egyesült. A sárszentmiklósi gyülekezet, kivéve az 1851-től 1865-ig terjedő időszakot, amikor Fejér-Komárom része, születése óta a Tolna-Baranya-Somogyi Egyházmegyéhez tartozott. Az 1952-es egyházkerületi rendezéskor került ismét Fejér-Komáromhoz. 1969-ben Sárszentmiklós is Sárbogárdhoz kapcsolódott. Sárbogárd anyaegyházközséghez tartozik jelenleg Alap, Káloz, Mezőfalva, Nagykarácsony, Nagylók, Sáregres, Sárszentmiklós, Szabadegyháza.

A közigazgatási értelemben vett Fejér megye legdélebbi települése Vajta. Itt csak a török idők elmúltával van evangélikus jelenlét. Bárány György tolnai esperes feljegyzése szerint 1719-ben alakult itt vegyes ajkú (magyar és szlovák) evangélikus gyülekezet, ám ez már nem a Fejér-Komáromi Egyházmegye része.

A Fejér-Komáromi Egyházmegye másik részét maga Révkomárom és a Komárom megyei gyülekezetek tették ki, így Tata, Szák, Szend, Kethely, Bokod, Szenterzsébet, Oroszlán(y) (Oroszlánkő).

A reformáció Komáromban magyarországi viszonylatban korán jelentkezett. Terjesztői a végvárakhoz hasonlóan a német őrség tagjai voltak. 1527-ben a szász várparancsnok, Braunstein Ernő, majd utóda, Hardeck János, protestánsok voltak. A későbbi időkből is több evangélikus várparancsnok, illetve lelkész nevét ismerjük, s nem csupán a német, de a magyar ajkú lakosság lelkészeit, tanítóit is. Az 1560-as évekre a város többsége a reformáció híve lett, köszönhetően Huszár Gál komáromi jelenlétének. Az ellenreformáció ugyan rövid ideig éreztette hatását, de 1608 után ismét a protestánsok túlsúlya jellemző. A 17. században Komáromban a református egyház már teljesen különvált az evangélikustól. Az ismét feléledő ellenreformáció Komáromban csak a század közepére – az 1647-es linzi béke után – csitul, ám a hamarosan bekövetkező gyászévtized idején még több nehézséggel kellett szembenézniük a jórészt német ajkú lutheránusoknak. A 18. században a komáromiak még Szákra, Bokodra és Oroszlán(y)ra jártak istentiszteletre. Korábbi templomuk helyett, amelyet a jezsuiták vettek el, 1783-ban építettek újat.
Tata kapcsán a reformációra vonatkozó első adat 1578-ból származik. A török és az ellenreformáció sújtotta Tatán az 1670-es évekig létezett gyülekezet. A nagy üldöztetés vetett véget egy időre a lutheránus jelenlétnek. Később újraszerveződtek, fatemplomuk is épült, ám ezt 1759-ben a földesúr, gróf Esterházy József elvette tőlük. Ezek után az 1800-as évek elejéig szünetelt a nyilvános vallásgyakorlat.
Szák régi, eredetileg magyar evangélikus egyházközség. Lelkészei a török korból is ismeretesek. Szák és a közelében lévő Szend már a 17. században társgyülekezetekként említtetnek, első közös lelkészük neve 1608-ból ismert. A török kor végén e települések is elpusztultak, így szlovák betelepülőkkel indul újra az élet, akik idővel elmagyarosodnak. 1661-ben Musay Gergely püspök csak Szákot említi az anyagyülekezetek között. A török kiűzése ezt a települést is megviselte. Csak a kuruc korból való lelkészéről tudunk. A 17. században Szákot artikuláris egyháznak ismerték el, s az üldöztetés idején Komáromból, Győrből jártak ide evangélikusok.

Szend szintén régi egyházközség, sorsa híven követi Szákét, hiszen annak társgyülekezete volt. Valószínűleg volt saját temploma is. Külön anyagyülekezetté 1786-ban lett.

Kethely (Keddhely), ma Vérteskethely, a török idők kezdetén elpusztult már, s csak 1642-ben kezdett benépesülni, s rá nem sok évre már protestáns jelenlét is kimutatható. Református és evangélikus gyülekezete egyaránt volt. Kethely később Szák filiája lett, s ma is e kötelékben működik.
Bokod a csókakői uradalom része volt, s a török idők pusztításai közepette 1643-ban mint újratelepített falu van róla említés. 1646-ban lelkészét mint hiányzót említik a büki zsinaton, s Musay püspök 1661-ben az anyagyülekezetek között sorolja fel. A török kor végén, illetve a kuruc háborúk alatt sokat szenvedett. 1711-től lelkészei neve ismert. Magyar, német, szlovák ajkú hívek éltek itt. Bokod határában álló falu volt Szenterzsébet, ám a török idők alatt teljesen elpusztult. A valamikori anyagyülekezet lelkészéről is említés történik (1639, 1646). Bokod közelsége miatt azonban nem hívtak ide új betelepülőket.

Oroszlán(y) (Oroszlánkő) régi településnek számít, a török elpusztította ugyan, ám újjáéledt. Musay püspök azonban 1661-ben az anyagyülekezetek között nem említi. A kuruc háborúk után népesült be, elsősorban szlovák ajkú evangélikusokkal. E korszaktól lelkészei neve is ismert.

A fenti egyházközségek voltak tehát a mai Fejér-Komáromi Egyházmegye területén található legrégebbi gyülekezetek. Köztük van olyan is, mint Szenterzsébet, amely mára már nem létező, de valaha lutheránus gyülekezet otthona volt, s van olyan, amely filiaként él tovább, mint Kethely (Vérteskethely, Szák filiája) vagy Mór (Pusztavám filiája) vagy mint Sárszentmiklós, amely egyházközség és település mára Sárbogárd része.

Vannak olyan települések, amelyek bár közigazgatásilag Fejér vagy Komárom-Esztergom megye területén találhatóak, nem tartoznak az egyházmegyéhez, ilyen a már említett Fejér megyei Vajta, amely a Tolna-Baranyai Egyházmegyén belül a Györköny–Bikács Társult Evangélikus Egyházközséghez tartozik. (Ezek felsorolása azonban most nem célunk.)

Külön említendők a nem régóta egyházmegyénk részét képező gyülekezetek is. A jelenleg egyházmegyénkbe tartozó anyagyülekezetek közül Bakonyszombathely, Bakonycsernye és Súr 1952-ig még a Veszprémi Egyházmegye részei voltak.

Bakonycsernyén a török idők után a vidék új ura a Várpalota várát, városát és a hozzá tartozó falvakat királyi adományként birtokló katolikus Zichy család lett, s ők szorgalmazták a lakatlan vidék betelepítését. A nagy munkaerőhiány miatt beleegyeztek, hogy néptelen pusztáikra szlovák anyanyelvű, evangélikus vallású jobbágyok is betelepüljenek, így létesült Csernye, valamint Súr is az 1730-as években. A győri egyházmegye részei voltak, majd az 1780-as években a Veszprémi (Inferior) Egyházmegyéhez tartoztak. Súron a lutheranizmus 1715-ben jelentkezett a Zichyek által betelepített felvidéki szlovák telepesekkel. Gróf Zichy János 1746-ban engedélyezte a súri gyülekezet szabad vallásgyakorlását. Jelenleg hozzá tartozik: Ácsteszér, Aka, Bakonysárkány, Csatka.

A nagy múltú Bakonyszombathelyhez tartozik jelenleg Bakonybánk leányegyház, valamint a következő települések: Bársonyos, Kerékteleki és Réde. A település már az Árpád-korban vásároshely volt. Később németek települtek ide egy önálló falurészbe. 1926-ban lett Német- és Magyarszombathelyből Bakonyszombathely. Valószínűleg már a 16. században jelentkezett itt a reformáció, s megalakult a gyülekezet is, ám erről írásos anyag nem található. 1654-ből ismert a közösség első lelkésze. Musay püspök 1661-es jegyzékén Bakonyszombathely is szerepel az anyaegyházközségek között. A győri esperesi jegyzőkönyv 1711. december 11-i egyházlátogatási bejegyzéseiben Szombathely (Bakonyszombathely) mellett szerepel Bánk (Bakonybánk) neve is.18 Utóbbi mára leányegyházként tartozik Bakonyszombathelyhez. A 20. században a Bakonyszombathelyi Egyházközségből önállósult szórványokból született meg a Hánta–Ászár–Kisbéri Egyházközség.

Esztergom a fiatal gyülekezetek közé tartozik. Az itt élő evangélikusok a 20. század fordulóján az 1881-ben megalakult Esztergomi Református Egyház közösségében élték hitéletüket. Esztergomot 1924-ben szervezték fiókegyházzá. Az egyházmegye 1941. július 10-én Érsekújváron, az egyházkerület 1941. október 1-jén Tordason tartott közgyűlésén a gyülekezetet az egyházmegye anyaegyházainak sorába vette. Esztergomhoz tartozik jelenleg Bajna, Bajót, Csolnok, Dág, Dorog, Dömös, Epöl, Kesztölc, Lábatlan, Leányvár, Mogyorósbánya, Nagysáp, Nyergesújfalu, Piliscsév, Pilismarót, Sárisáp, Süttő, Tát, Tokod, Tokodaltáró, Úny települések evangélikussága.

A Csákvár–Bicske–Csabdi Társult Egyházközséghez tartozik jelenleg Bodmér, Csákberény, Felcsút, Gánt, Mány, Söréd, Tabajd, Újbarok, Vértesacsa, Vértesboglár, Zámoly település. Csákvár és Csabdi társegyházak, a korábban már említettek szerint a régebbi egyháztörténeti emlékekben nem szerepelnek. Bicske és vidéke Székesfehérvár 1543-i eleste után Komárom megyéhez került, ám 1693-tól folyamatosan Fejér megyei terület. A bicskei evangélikusok az 1880-as években a Csabdi gyülekezet 7 filiájának egyikeként léteztek. Gyülekezetté az 1924-től itt szolgáló Horváth Sándor csabdi evangélikus lelkész szervezte őket. 1955-ben az időközben megcsappant létszámú csabdi gyülekezet helyzetére való tekintettel a csabdi és bicskei evangélikus gyülekezetek társult egyházközséggé lettek, továbbra is csabdi parókusi székhellyel.

A mai Tatabánya városa 1947-ben született meg négy település összekapcsolásával. Ezek: Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida és a régi Tatabánya (a mai település óvárosa). Ez utóbbi az 1896-ban megindult bányászat révén épült új bányásztelepülés, a másik három jóval régebbi. A török idők utáni, 18. századbeli német és szlovák betelepítés nyomán Alsó- és Felsőgalla német, Bánhida pedig szlovák nemzetiségű, római katolikus falu volt. Evangélikusok a bányászat megindulásával telepedtek a környékre a korabeli ország minden részéről. Az első évtizedekben a betelepülő evangélikusság még nem szerveződött gyülekezetté, a református közösség életében vettek részt. Önálló evangélikus egyházközség 1930. december 21-én alakult. Ettől kezdve a kicsiny, de nagy területen élő gyülekezet körében általában két lelkész teljesített szolgálatot. Hagyományosan a két lelkészi kör a bánhidai és az újtelepi volt (ez utóbbi a régi Tatabánya területe). 1952-ig egy parókus és 1-2 segéd- illetve hitoktató lelkész dolgozott, 1952-től 1970-ig két, azóta pedig egy parókus lelkész szolgál a gyülekezetben. Tatabánya anyagyülekezethez tartozik jelenleg Gyermely, Héreg, Máriahalom, Szár, Szárliget, Tarján, Vértesszőlős, Vértestolna (szórványterület).

Lajoskomárom a Batthyány család mezőkomáromi uradalmához tartozó, az ide betelepülő főként német, illetve szlovák nemzetiségű, felekezetét tekintve pedig nagyobb részében evangélikus lakónak helyet adó település, a telepítő herceg Batthyány Lajos neve után és az anyaközségtől történő megkülönböztetésül a Lajoskomárom nevet kapta. A gyülekezet 1804-ben tartotta első istentiszteletét (magánházban). Kezdettől fogva három (magyar, német és szlovák) nyelven tartották az istentiszteleteket egészen 1910-ig. A lajoskomáromi evangélikus gyülekezet sziget a más felekezetűek között. Az 1930-ban szerveződött Enyingi Missziói Egyházközség az 1990-es évektől már Lajoskomáromhoz tartozik mint leánygyülekezet. Enyingen 1934 nyarán kezdődött meg a szétszórt enyingi evangélikusok pásztorolása, s a következő helyeken végeztek szolgálatokat: Balatonkenese, Balatonakarattya, Balatonaliga, Balatonvilágos, Balatonszéplak. A gyülekezet szervezése 1941-re fejeződött be. 1943-ban Siófokra tették át a lelkészi hivatalt, amikortól is a gyülekezet neve: Enyingi–Siófoki Evangélikus Missziói Gyülekezet. Enying leányegyházon kívül Lajoskomáromhoz tartoznak ma: Dég, Felsőnyék, Kisláng, Lepsény, Magyarkeszi, Mátyásdomb, Mezőkomárom, Mezőszilas, Mezőszentgyörgy és Szabadhidvég települések.