Tata város a Kisalföld és a Dunántúli-középhegység találkozásánál helyezkedik el, a Gerecse és a Vértes hegységet elválasztó Tatai-árok északnyugati kapujában, az Által-ér folyásánál. Komárom-Esztergom megyéhez tartozik, a Tatai kistérség központja.

A mintegy 24 ezer főt számláló kisváros ősidők óta lakott, hiszen a télen is meleg 22-24 fokos források, a Tatai-tavak s a környező erdők gazdag élővilága ideális élőhelyet adott már a Tatától 3 kilométerre fellelt „vértesszőlősi ősembernek” is. A város túlnyomórészt katolikus, mintegy 2000 református és néhány száz evangélikus él itt, amely Tatabánya mint „szocialista város” árnyékában a háborútól a rendszerváltásig egyre veszített közigazgatási szerepéből.

Tata maroknyi evangélikus gyülekezetének története nem az imaház felavatásával (1927. november 6.) kezdődött, hanem sokkal régebben. Visszanyúlik a reformáció és az azt követő idők viharos korszakaiba, hiszen azt történelmi emlékeink tanúsága szerint biztosan tudjuk, hogy a reformációt követő időkben már a tatai várban szolgáló helyőrségnek (köztük sok a német ajkú) evangélikus lelkészei voltak.
Hogyan került ide az „új hit”? Néhány „történelmi ecsetvonás” a háttérhez: A török sereg 1543-tól nagy erővel vonult újabb várak elfoglalására. A várak készenléti helyzetben (és végveszélyben) voltak. Így Komárom várparancsnoka nagyobb számú vegyes (magyar és német) csapatot küldött fiókvárának, Tatának megerősítésére. Ők hozták magukkal az „új hitet”, s a megtépázott, igen sok veszteség miatt kínlódó városka lakóinak „átadták”. Itt akkor még nem tudnak (hivatalosan) a reformációról. Hallhattak azonban róla, hiszen a komáromi várban a 16. sz. közepén már virágzott az „új hitélet”. Itt tartotta híres és nagy hatású prédikációit 1563-ban Huszár Gál is.

1578-at írtak, amikor a vári helyőrség evangélikusai Péter balfi lelkészt kérték tábori papjuknak, de valószínűleg a soproni tanács nem engedte őt el – vagy csak rövid időre –, mert 1583-ban is Balfon volt. 1580-ban rostocki Schubert János győri tábori pap került Tatára. Istentiszteleteiket a quadrumpalota (négyszög alakú palota) kápolnájában tartották, mert az 1577 körüli építéseknél – Szűcs Orbán építési főfelügyelő tanácsára – minden közelben levő hidat és templomot leromboltak, „hogy azokban az ellenség meg ne vonhassa magát.”

1608-ban újratelepült Tata. Lakosai evangélikusok és reformátusok voltak, felesen. A reformátusok helyzeti előnye a „paphozatalban” derült ki. Ők hozták az első civil papot 1624 körül. Ettől kezdve evangélikusok és reformátusok közösen szervezkednek Mányoky Mihály református lelkész pásztorkodása alatt mintegy 40 esztendeig. Templomuk a Szent Balázs-templom volt, amely a mai Kossuth téren állt. (Gázvezeték-fektetés közben megtalálták a templom falrészeit, de anyagi okok miatt a további feltárás nem jöhet szóba.) Nemcsak templomuk, hanem iskolájuk, tanítójuk és paplakjuk is volt. Mányoky utódját Csáky László – az új földesúr – távozásra kényszerítette, aki Szőnybe költözött át, onnan pedig gályarabságra került. 1673-ban Csáky László elvette a templomot, s a gyülekezet egy pajtában kényszerült istentiszteleteket tartani. Még ebben az esztendőben megmozdultak az evangélikusok, és levélben kérték Szenczi Fekete István püspököt, hogy időnként prédikátort küldjön. Valószínűsíthető, hogy kérésüket nem tudták teljesíteni.

Közben a törökök újra elpusztították Tatát. A Csákyak eladták a várost egy bécsi bankárnak-kereskedőnek, báró Krapfnak (udvari hadiszállító is volt), aki a reformátusoknak telket és fát adott, amiből felépítették a „sövénytemplomot” a mai helyén 1699-ben. Ez – érthető módon – nehezen volt feldolgozható a számban azonos evangélikusság számára. Jóllehet 1721-ben még közel 800 evangélikust tartottak számon – ugyanennyi a református is –, néhány évtized múlva alig volt már evangélikus. A szervezetileg meggyöngült helyi evangélikusságot 1721-től a katolikus plébános fokozatosan elszakítja a református gyülekezettől: keresztelés, esketés, temetés a katolikusoknál történik. Ekkor már Esterházy veszi át a birtokot, aki kíméletlenül törekszik a protestánsok megsemmisítésére. Nagy felháborodást váltott ki ez idő tájt, hogy egy tisztességes öreg mesterembert – mert evangélikus volt – a céhből kizárták, vagyonát pedig elkótyavetyélték. 1747-ben az evangélikusok fa imaházát is elveszik, amivel gyakorlatilag megszűnik a szervezett hitélet. Negyvenéves elnyomás következik, s csak amikor szerveződés kezdődik a reformátusoknál, akkor ad újból életjelt magáról a helyi evangélikusság is. 1780-tól kezdve ismert a közös protestáns egyház története. Evangélikus szervezkedésről azonban csak több mint egy évszázad múltával hallunk újra. Ez nem csoda, mert Fényes Elek geográfiai szótárában (1851) csupán 12 evangélikust jelez a 279 református, 72 zsidó és 4146 katolikus mellett. Az 1875. évi névtárban – Szend szórványaként – 90 evangélikussal szerepel Tata.

Már 1897-et írtak, amikor újra hallatszott hang evangélikus szervezkedés próbálkozásairól. Hering Lajos szendi lelkész, fejér-komáromi esperes 1897-ben fiókegyházzá szervezte a tata-tóvárosi evangélikusokat. Első felügyelőjük Günther Ernő uradalmi gazdatiszt volt. Első gondnokuk szintén egy uradalmi gazdatiszt, Dorner Sándor lett, de ő csak egy évig viselte ezt a tisztséget. Az egyházközség fenntartását ebben az időben csak önkéntes adományok fedezik. Az adományok beszedését Berkó Mihály hittestvér végezte, aki buzgó és odaadó szolgálatával szinte újraélesztette a kallódó evangélikus lelkeket. Günther Ernő 1910-ben meghalt. Helye betöltetlen maradt, csak a gondnoki tiszt volt betöltve Dukavics László személyében.

A tatai evangélikusok életében a fordulópontot 1910 jelzi. Ekkor helyezték át tatai szolgálatra Jakus Imre kántortanítót. „Ez a végtelenül szerény és nagy ambíciójú hívőnk tanítói hivatásához mérten az evangélikus iskolás növendékeket maga oktatta hittanra, és ezen önzetlen cselekedete által intenzívebb hitéletet vitt a köztudatba” (Jegyzőkönyv 1927. nov. 6.) Sajnos az istentiszteleti élet majdnem a semmivel egyenlő. Évente egyszer tartanak evangélikus istentiszteletet, Szent István napján, a helyi református templomban. 1911-ben Dukavics László halála után Jakus Imrét választják meg hitoktató-gondnoknak, „ki lankadatlan szorgalommal fog hozzá az evangélikus hívek újbóli megkereséséhez.”
1924-ben dr. Kovács Sándor egyetemi tanár és missziói lelkész indítványára a Szend községben tartott egyházmegyei közgyűlésen Tata-tóváros Szendtől elszakadt, és önálló egyházzá alakult. Az egyházközség vezetését dr. Kovács Sándor egyetemi tanár, a későbbi Dunáninneni Egyházkerület püspöke végezte. Az istentiszteleteket eleinte a református templomban tartották, később azonban – hogy a hívek egymást jobban megismerjék – a tóvárosi állami iskolában. (Jkv. 1927.)

Az 1925-ös esztendő újabb fejlődést jelent a tatai evangélikusság életében. Egyházközségi felügyelővé választják dr. Teutsch József tóvárosi gyógyszerészt. Az ő lelkes munkálkodásához fűződik a tatai evangélikus egyházi élet komoly megindulása. Addig mintegy 180 evangélikust tartottak nyilván, de rövid időn belül a vezetésével dolgozó „Evangélikust keresek!” mozgalom mentő-kereső tevékenysége következtében mintegy 480-ra emelkedett a nyilvántartott hívek száma. A reménység olyan nagy volt, hogy a legutolsó akkor tartott egyházkerületi közgyűlés Tatabányát is mint szórványt Tatához csatolta. Ugyanebben az évben indul meg a templom, illetve az imaház építése. Bizony hosszú idő telt el, míg a hívek felismerték fennmaradásuk egyetlen lehetőségét: az imaházépítésnek a gondolatát.

A felismerést csakhamar tett követte, és felépítették – éppen dr. Teutsch József egyházfelügyelő nemes áldozatkészségével – mai imaházunkat abban a boldog reményben, hogy későbbi időpontban majd templomot fognak építeni, s ez a most meglévő imaház pedig a lelkész lakása lesz, némi átépítéssel.

1927 tavaszán dr. Teutsch József egyházfelügyelő magához kérette Jakus Imre, Heubner Károly és Battai Henrik építési bizottsági tagokat, és közölte velük: „a templom építését pedig meg kell kezdeni”. A bizottsági tagok aggályaiknak adtak hangot, hiszen gyakorlatilag semmilyen anyagi erőforrás nem állott rendelkezésükre. Az egyházközség felügyelője ígéretet tett olyan anyagi erőforrások létrehozatalára, mely az egyházközségnek semmilyen gondot nem okoz, s a kölcsönt akkor fizeti vissza, amikor tudja.
Az építkezés elindítása körüli eseményeket akkor látjuk tisztábban, amikor néhai Teutsch József kiskorú örökösének jogi képviselője perrel fenyegeti meg a tatai gyülekezetet mintegy 1000 pengő tartozás erejéig. A jobb megértéshez álljon itt az 1935. augusztus 18-án tartott presbiteri ülés jegyzőkönyvrészlete: „Jakus Imre, Heubner Károly, Battai Henrik – mint a boldogult Teutsch József elnöklete alatt működő építési bizottság –, valamint Garán Adolf, Koch József, Kelecsényi Pál és Huszka János presbiter a következőket jelentik ki, és aláírásukkal erősítik meg: Felelősségünk teljes tudatában kijelentjük, hogy ezt esetleg eskü alatt a bíróság előtt bármikor vallani hajlandók vagyunk, hogy amikor 1927 tavaszán a tatatóvárosi evangélikus egyházközség dr. Teutsch József felügyelő kezdeményezésére egy imaház megépítését elhatározta, Jakus Imre akkori gondnok az egybegyűltektől azt kérdezte, hogy honnan vesszük az összeget elő az építkezéshez, mert az egyházközségnek alig van egynéhány száz pengője, az előirányzás pedig még meg sincs határozva. S miután sem vagyonnal, sem más pénzügyi forrásokkal nem rendelkezünk most, mi az esetleges tartozásokat illetve építési költségeket belátható időn belül törleszteni és kifizetni nem fogjuk tudni. Miután az összes híveink javarészt tisztviselőkből és munkásokból állanak, adóalany alig van, nem vállalhatunk ily nagy kötelezettséget, melynek egész biztosan eleget tenni nem tudunk. Jakus Imrének az egyházközség anyagi és garanciális viszonyait őszintén feltáró szavai után felállt néhai dr. Teutsch József, és a következő kijelentést tette: Senkinek ne fájjon a feje, félre a kishitűséggel! Hátunk mögött áll egy előkelő hithű evangélikus pénzember, aki minden összeget rendelkezésünkre bocsájt az egyháznak eme nemes cél megvalósításához. Nem kell semmiféle garancia, kamatmentesen finanszírozza az építkezést, és az összeget majd az egyházközség úgy és akkor fizeti vissza olyan összegben, illetve részletekben, amint anyagi körülményei lehetővé teszik. Kijelentjük még, hogy az előkelő pénzember személye megnevezve nem lett, mi akkor csak sejtettük, hogy ő maga dr. Teutsch József lehet, mert ez időben igen jómódú, rendezett anyagiak közt élő készpénzzel rendelkező hírében állott.”

Az 1927-ben felavatott imaházat aztán a tóvárosi reformátusok is használták egy ideig. A kicsiny, de lelkes gyülekezet templomépítésre is készült, de a közbejött nagy gazdasági világválság és a második világháború ezt megakadályozta. Nemcsak erről a tervről mondtak le, a gyülekezeti telek felét is eladták. A jegyzőkönyvek ebből az időből igen szegényesek, a háború vihara itt is pusztított. Az istentiszteleteket 1924 és 1926 között D. Kovács Sándor végezte. 1928 és 1945 között a komáromi gyülekezet lelkésze, Fadgyas Aladár szolgált Tatán is. Ebben az időben (1940. évi névtár adata) Tata missziói központként szerepelt 310 bejegyzett evangélikussal. 1946–1948 között Tarjáni Gyula Tatabányáról, s időnként ugyanonnan Túrmezei Sándor végezte a szolgálatokat. Szintén Tatabányáról Garamy Lajos váltotta őket 1948–1949 között, akit Zsemberoszky János követett 1949-től 1950-ig.
Az első helyben lakó lelkész Plachy Lajos volt, aki 13 éven át, a legnehezebb időben gondozta a tatai gyülekezetet. 1963-ban került Tatára – rövid budapesti segédlelkészi szolgálat után – Nagy István. Ő 1987-ig szolgált hűségesen a tatai hívek között. Közben (1968-ban) az elsők között juthatott ki külföldi ösztöndíjra, Svájcba. Nem sokkal ezután gyakorlati teológiából doktorált, s a gyülekezeti munka mellett esperesi tisztséget viselt két cikluson át, különböző egyházkormányzati funkciókat is betöltött, és a Teológiai Akadémián is előadott. Az ő ideje alatt korszerűsítették az imaház fűtési rendszerét, s tették komfortossá a parókiát. Mint a Westfáliai Tartományi Egyház magyarországi kontaktembere sokat segített a Fejér-Komáromi Egyházmegye parókiáinak, templomainak renoválásában, s az egyházmegyében folyó ifjúsági munka fővédnöke is volt, amikor a pártállami diktatúrában semmiféle „alternatív” ifjúsági mozgalomnak másutt legálisan nem volt helye. A gyülekezet az 1960-as és 1970-es évekre igen megfogyatkozott, központi támogatás nélkül lelkészt sem tudott volna eltartani. A három faluból megyei jogú várossá duzzasztott néhány kilométerre fekvő Tatabánya szívó hatása itt különösen erősen érvényesült.

1988 januárjában az akkor negyedéves Franko Mátyás teológust az Óbudára került volt tatai lelkész, dr. Nagy István – aki 1984-től 1993-ban bekövetkezett haláláig a Gyakorlati Tanszék professzora is – ajánlotta a tatai gyülekezetnek „átmeneti időre”, amíg jobb megoldás nem kínálkozik, mert a gyülekezet kicsinységéből fakadóan képtelen vonzó díjlevelet ajánlani egy parókus lelkészi álláshoz. Az Isten úgy akarta, hogy az eleddig leghosszabban Tatán szolgáló lelkész, dr. Nagy István lánya, dr. Nagy Erzsébet orvos a ma is Tatán szolgáló lelkész felesége lett. Az elmúlt 20 esztendőben nemcsak mint férj és feleség, hanem mint papcsalád is szolgálnak, hiszen a feleség 35 éve a gyülekezet okleveles kántora, három gyermekük pedig az istentiszteleti alkalmakon rendszeresen szolgáló kamarazenekar oszlopos tagjai.

A millennium évére a gyülekezet imaházát kibővítette, tornyot épített, és harangot szentelt. Mindezt közegyházi támogatás igénybevételével, de túlnyomórészt – s ez is a gyülekezet életképességét jelzi – önerőből. Néhány éve kis templomuk belső része is teljesen megújult, oltárráccsal bővült a liturgikus tér központja, s a gyülekezet önerőből orgonát vásárolt. Kicsinységük ellenére méltó formában és módon képviselik a Tatai-medencében a világ lutheránusait, s ezt a kiváltságot szeretnék Krisztus Urunkról szóló bizonyságtevő élettel továbbadni. Reputációjuk jó, amelyhez hozzájárul a XVI. évfolyamába lépő, gyülekezeti és felekezeti határokat átlépő újságjuk, a Lutherrózsa is.

A gyülekezetnek két jól működő testvérgyülekezeti kapcsolata van. A finnországi Joenssu-i (Pielisensuu-i Gyülekezet, Karélia) barátság majd negyedszázados múltra tekint vissza. Sokat köszönhetnek nekik, lélekben s anyagi áldozatkészségben egyaránt. Másik testvérgyülekezet a luxemburgi Esch/Alzette-i Protestáns Gyülekezet. 13 éve tart ez a kapcsolat is. Velük együtt karitatív munkát is végeznek. Az elmúlt 10 évben minden esztendőben mintegy 2-2,5 tonna (ez 350-400 zsák!) ruhaneműt osztottak szét a gyülekezet aktivistái a városban – természetesen nem csak evangélikusoknak.