Porrogszentkirály Somogy megye nyugati szögletében, közel a Dráva által határolt Horvátországhoz, Csurgó város szomszédságában, szép természeti környezetben fekszik.

A gyülekezet történetének kezdetét homály fedi. Tény, hogy Porrogszentkirály, hasonlóan a környező településekhez, a reformáció nagy pártfogójának, a lutheránus Enyingi Török Bálintnak a birtoka volt. Ebből feltételezhető, hogy a reformáció hajnalán már itt is voltak evangélikusok, akik gyülekezetet alakítva gyakorolták hitüket.

Bizonyos, hogy a 17. század elejétől már nagyobb számban laktak itt evangélikusok, és gyülekezeti élet folyt. Az 1626-ban tartott újkéri zsinaton Légrádi Gergely mint szentkirályi lelkész írta alá hitvallási iratunkat. Kis Bertalan püspök 1631-ben Zalanthai Pétert a Somogy megyei Szentkirályra avatta fel lelkésznek. Musay Gergely püspök 1661-ben készített lajstromában a somogyi Szentkirályt az anyagyülekezetek között sorolja fel.

A török hódoltság idején ez a vidék mentes volt az ellenreformáció viharaitól, ezért is jöttek erre a tájra Vas vármegyéből a hitük miatt üldözött, vend nyelvű evangélikusok 1718 körül. Különösen Porrogon telepedtek le nagyobb számban. A gyülekezeti élet központja is itt alakult ki abban az időben. Akkor még nem sejtették, hogy hitük miatt itt is üldöztetés vár rájuk. Sajnos hamar csalódniuk kellett, mert az ellenreformáció a töröktől visszafoglalt területeken egyre erősebb támadásba lendült, és akadályozta − esetenként megszüntette − a gyülekezeti életet.

Egy fennmaradt levél szerint 1720-ban még volt prédikátora a gyülekezetnek − valószínűleg a Nemespátróból átköltözött Rossiár (Rozár) lelkész −, de szolgálati idejéről nincsenek pontos adataink. Egyes feljegyzések szerint ő volt az utolsó lelkész a türelmi rendelet megjelenése előtt. Az egyre erősödő zaklatások, fizikai támadások ugyanis nem tették lehetővé lelkészek működését. Az üldözésekkel teli időben − feltehetően 1731-től évtizedeken át − tanítóik vezették a gyülekezetet. E szomorú korszak ismert tanítói: Kovács tanító s az őt követő Pocsit György.

A türelmi rendelet megjelenése után 2 évre − 1783-ban − újra feléledt a gyülekezet. Lelkészéül Balliér Istvánt választotta, aki mint erős hitű és erőskezű, szervezésre kiválóan alkalmas lelkipásztor több mint 50 évig − 1802-től esperesként is − szolgált a gyülekezetben. Munkálkodásának eredményeként Porrogszentkirály és Porrog anyagyülekezetben egyesült, Porrogszentpál, Csurgó, Nagymarton, Alsok, Sarkad, Szenta evangélikussága filiákba tömörült, és közös erőfeszítéssel már 1784-ben fából, zsúptetővel templomot (oratóriumot), lelkészlakot emelt Porrogszentkirályon. 1787-ben haranglábat állítottak fel, s 160 fontos és 94 fontos harangot vásároltak.

A türelmi rendelet hatására 1786-ban „feléledt” Gyékényes gyülekezete is, és Porrogszentkirály filiája lett, majd az is maradt 1813-ban történt önállósulásáig.

Zathureczky József (1835−1847) lelkészsége idején a hívek fából készített templomukat lebontották, és a gróf Festetics László által adományozott telken 1843-ban megépítették a ma is álló, tágas, szép téglatemplomukat, amelyet 1847. október 24-én Haubner Máté püspök avatott fel. A toronyba egyelőre a régi harangok kerültek.

Takács József lelkész szolgálata alatt (1847−1861) 8 és 4 mázsás harangot vásároltak, majd toronyórát vettek. 1857-ben új iskolát építettek.

Renner Ede 30 éves (1861−1891) működése alatt tovább építkeztek: 1884-ben új paplakkal, 1891-ben új iskolával és tanítólakkal gazdagodtak. Nőtt lélekszámuk is.

Az 1875-ben kiadott névtár szerint Porrogszentkirályon 450 evangélikus lélek élt, és iskolájában 100 gyermeket tanított Haidt Bálint tanító és Varga István segédtanító. A fiókegyházak gyermekei részben az anyaegyház iskolájába, részben a helyben lévő református iskolába jártak. Az egyházközséghez 1353 lélek tartozott, akik közül − az anyagyülekezetben élő 450 mellett − 470-en Porrogon, 109-en Szent-Pálon, 200-an Csurgón, 50-en Nagy-Martonban, 50-en Alsokon, 18-an Szentán és 6-an Berzencén éltek.
Balogh István 1892-től csaknem 40 évig volt a gyülekezet lelkésze. Munkálkodását új templomtorony építésével kezdte. Ezt követően több mint 20 évig a Ferencz József-i „békeidők” nyújtotta biztonságban pásztorolta az egyházközséghez tartozó több mint 2000 evangélikust.

Az 1910-ben kiadott névtár szerint az anyaegyházban 593, a porrogi filiában 557, a barcsiban 187 lélek élt. A fiókegyházak közül Csurgón 309, Porrogszentpálon 149, Nagymartonban 92 volt az evangélikusok száma. Ugyanakkor az egyházközséghez tartozó szórványterület 20 községében további 210 evangélikus élt. Legnagyobb lélekszámban Alsoksarkadon (33-an) és Berzencén (34) laktak. Az egyházközséget 2097 lélek alkotta.

A nyugalmas éveket a világháború és a háború utáni nehéz esztendők követték. A férfiakat katonának vitték, akik közül többen sosem tértek vissza. A templom három ércharangja hadicélokat szolgálva ugyancsak a háború áldozata lett. A háború okozta gyász, a csonkává lett családok és az ilyenkor elmaradhatatlan szegénység felejthetetlen nyomot hagyott a gyülekezet tagjaiban. A lelkészt is megviselték a megpróbáltatások, működésének utolsó éveiben segédlelkészek támogatták.

Az adminisztrátornak kihelyezett Bojsza János csak rövid időt (1931−1932) töltött a gyülekezetben. Helyére Kapi Béla püspök 1932 októberében az addig Kölesden szolgáló Lágler Bélát küldte. Porrogszentkirályi működése azonban nem volt ideiglenes: alig több mint félévi adminisztrátori szolgálat után a gyülekezet lelkészének választotta.

Abban az időben 1739 lélek tartozott az egyházközséghez. Legtöbben Porrogszentkirályon (503), Porrogon (522), Csurgón (311), Porrogszentpálon (124) és Csurgónagymartonban (95) laktak. A szórványhelyeken 184-en éltek. Porrogszentkirályon 110, Porrogon 93 tanuló volt.

Lágler Béla 1977-ig volt a gyülekezet lelkésze, és tizenhárom éven keresztül (1957−1970) ő töltötte be az esperesi tisztséget is. E közel fél évszázad alatt, kezdetben a mozgalmas gyülekezeti élet részese volt – felnőtt- és gyermekkonferenciák, többnapos evangelizációk, téli leánytábor szervezése –, majd el kellett viselnie a templom falai közé szorított vallásosság fájdalmas tényét, később pedig a kollektivizálás és az urbanizáció lélekszámra gyakorolt, visszafordíthatatlan következményeit.
Lágler Béla halála után 15 évig nem volt helyben lakó lelkésze a gyülekezetnek. A szolgálatot 1977 és 1992 között Szekeres Elemér csurgói lelkész látta el helyettesként. A szomszédos, több mint másfél évszázadon át Porrogszentkirályhoz tartozó csurgói fiókegyház ugyanis 1936-ban templomot épített, majd 1948-ban önálló egyházközséggé alakult.

Az 1992. év emlékezetes a porrogszentkirályi gyülekezet és az egész egyházközség múlt századi történelmében. Ifjú Sikter János személyében ismét helyben lakó lelkipásztoruk lett. Korszerűsítették a lelkészlakást, és felújították a templomot. Horváth János gondnok és felesége adományaképpen használatba vehették azt a 483 kg-os ércharangot, amely az első világháború idején elvitt három ércharangot eddig helyettesítő, rosszul hangzó vasharangok helyére került.

Az egyházi ingatlanok 1948. évi államosításáért kárpótlásul kapott pénzből 1997-ben − a porrogi filia templomának felépítése mellett − a parókiát megnagyobbították, benne 100 személyes gyülekezeti termet alakítottak ki. 2004-ben templomuk külső felújítását végezték el.

Három évvel később – 2006. július 29-én – hálával és reménységgel telt szívvel annak örülhettek a szentkirályi hívek, hogy több mint fél évszázad után ismét ordináció volt templomukban. 1954-ben a csurgói születésű Varga Árpádot – a későbbi szepetneki lelkészt – itt szentelte fel Dezséri László püspök, ezúttal a falu „szülöttjét”, Gombor Krisztiánt ordinálta Ittzés János a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke.