Zala megye délnyugati dombjai között, Nagykanizsától déli irányban, mintegy 16 kilométer távolságra bújik meg Nemespátró község.

A tatárjárás után létesült. Egy 1298-ból származó oklevélben „Patria” néven jegyezték a somogyvári apátság egyik településeként. A ma is ott élők legtöbbjének ősei az utolsó Árpád-házi királytól, III. Andrástól nemességet kaptak. Ezt a kiváltságukat 1719. június 16-án kelt adománylevelével III. Károly is megerősítette.

A gyülekezet történetét feldolgozó Mesterházy Sándor szerint Nemespátró lakói már a reformáció hajnalán (1540−1570) evangélikussá váltak. Ezt a reformáció terjedését támogató Nádasdy Tamás birtokainak közelségéből feltételezi, sőt, lehetségesnek tartja, hogy „éppen Szeremlyéni Mihálynak, Nagykanizsa vándorpapjának (1544 táján) a vidéki falvakban mondott prédikációiból ismerték meg Nemespátró lakosai a reformáció tanait”. E forrás alapján már a török hódoltság idején „Bebők Pál fundusán” állt „a régi Evangelica Lutherános Templomunk”.

Ebbe a fatalpra épített templomba jártak a környékről (Gyékényesről, Porrogszentkirályról, Liszóból, Surdról, Bükkösdről) is a hívek, még katolikus vallásúak is. Állagát megfelelő gondozással és tatarozással sikerült megőrizni az 1720 körüli évekig.

Payr Sándor szerint a 17. században Nemespátró Surd filiája lehetett, mert Musay püspök 1661-ben nem említi a közelmúltban megszűnt vagy még fennálló gyülekezetek között.

A török hódoltság idején a gyülekezet viselte a megszállás terheit. A török pasák behajtották az adót, és az egyéb szolgálatok teljesítését is szigorúan megkövetelték, de a reformáció ügye iránt bizonyos közönnyel viseltettek. A reformáció híveinek igazi megpróbáltatásai Kanizsa török uralom alóli visszafoglalása (1690) után kezdődtek. A vidék I. Lipót uralma alá került. Az ellenreformáció hívei „a fegyver hatalma általi foglalás”-ra hivatkozva állították, hogy a protestánsok ezen a vidéken nem gyakorolhatják szabadon vallásukat és ezen meggyőződésüknek egyre súlyosabb és kézzelfoghatóbb tanújelét adták. A nemespátróiak e nehéz időkben is szilárdan ragaszkodtak hitükhöz, s lelkészeik vezetése alatt kitartottak mellette.

A kor lelkészeiről kevés hiteles adattal rendelkezünk. Az első, akiről biztosan tudunk, Perlaky János volt, akinek fennmaradt a nemespátrói templomban 1703. Szentháromság 13. vasárnapjára írt prédikációja is. Az őt követő Verbay (Payr Sándornál: Verbói), Filo, Rossiár (Rozár) lelkészekről nevükön kívül csak azt tudjuk, hogy Filo innen Iharosberénybe, Rossiár (Rozár) Porrogszentkirályra ment. Továbbá ismert, hogy az 1731-ig Nemespátrón működő lelkészek közül kettő a községben halt meg.

A templom düledező állapota miatt az 1720-as években magánházaknál, családoknál tartották az istentiszteleteket. Az üldözések és a zaklatások végül is arra kényszerítették a híveket, hogy az artikuláris helynek „elismert” Surd gyülekezetéhez csatlakozzanak társgyülekezetként.

Surddal közös lelkész-tanítójuk − a Surdon lakó Árvai András − biztatására már 1731-ben új templomot építettek a Nagyfi Csikós Gergely és neje, Szakál Ilona által ajándékozott telken. A templomban minden harmadik, majd ötödik vasárnap istentiszteletet tartottak a társgyülekezet mindenkori lelkészei. A templomépítés külön érdekessége az, hogy erre éppen akkor került sor, amikor megjelent III. Károly rendelete, a Carolina Resolutio prima, amely csak az artikuláris helyekre kívánta szorítani a nem katolikusok nyilvános vallásgyakorlatát. A templomépítés azért volt lehetséges, mert a pátróiak, mint nemesek, szabad vallásgyakorlattal rendelkeztek a csendes ellenreformáció idején is. A templom mestergerendájába a következő feliratot vésték: „Aedificatum hoc templum 1731-o sub concionatore Árvai And.” (Ez a templom 1731-ben épült Árvai András hivataloskodása alatt.)

Önállósulási törekvéssel fordultak 1749-ben Miskey Ádám nemesdömölki (ma Celldömölk) espereshez, de ő lebeszélte erről a pátróiakat: „Nincsen most ideje, hogy két Prédikátort tartson, bár az egy maradhasson a két faluban.” Ezért Fábri Gergely püspök 1750. évi jegyzékében Surd filiájaként szerepel Nemespátró. Feliratos gerenda tanúsítja, hogy egy évvel később − Suhajda György surdi és pátrói lelkészsége idején − iskolát építettek. Halála után Berke Ádám (1751−1755) volt a gyülekezetek lelkésze, de tanításbeli hibái miatt meg kellett válnia hivatalától.

Utódját, Kuzmics Istvánt (1755−1779), a rendíthetetlen buzgóságáról, az Újszövetség vend nyelvre fordításáról és a hívek között végzett egyéb áldásos tevékenységéről sokfelé ismert lelkészt munkálkodásának második évében, 1757-ben a szentmihályhegyi plébános vádaskodására a vármegye eltiltotta a Nemespátróban végzendő szolgálatoktól. A nehéz helyzetbe került gyülekezet bátorításra szorult. Ennek tulajdonítható, hogy Perlaky Gábor kemenesaljai alesperes 1766 októberében meglátogatta a pátrói híveket.

A nehézség azonban nem szűnt meg, sőt nőtt. Egyrészről azért, mert 1779 decemberében elhunyt Kuzmics István, és új lelkészről kellett gondoskodni, másrészről az új lelkésznek, Bakos Mihálynak sem engedélyezték a nemespátrói szolgálatot, ugyanakkor a megyei hatóság 1780 nyarán Kozma Miklós tanítót is eltiltotta a templomi szolgálattól. Egyidejűleg fennállt a veszélye annak, hogy egy vizsgálat koholt vádjai alapján hozandó ítélettel templomukat végleg bezárják és átadják a katolikusoknak.

Kedvező változást a türelmi rendelet hozott. Hatására már 1782-ben tatarozhatták templomukat. A Helytartótanács 1783. július 7-én kelt engedélye pedig lehetőséget biztosított gyülekezet „felállítására”, s ezzel a nyilvános istentiszteletek tartására. Ebben nagy szerepe volt annak a fent már említett ténynek is, hogy a pátróiak nemesek voltak, mert akkor Nemespátrón még nem volt meg a gyülekezetté alakuláshoz szükséges száz család.

A Surdtól immár elvált és ismét anyaegyházzá szerveződött gyülekezet Nyírő Zsigmondot választotta lelkészének, akit 1783. szeptember 6-án iktattak hivatalába Bakos Mihály surdi lelkész jelenlétében. A prédikátor még abban az évben megkezdte az önálló gyülekezet anyakönyveinek vezetését. Háromévi szolgálat után Zalaistvándra távozott.

Utódjául Berke Balázst választották. Működése nem volt hosszú idejű, mert felesége gyermekszülésben történt elhalálozása után Hodoson vállalt lelkészi hivatalt.

Az őt követő fiatal Ritzinger Pál nagy lelkesedéssel kezdte meg szolgálatát 1792-ben.
A lelkészváltozások mellett a tanítóváltozások − Fodor István 2 esztendei, Józsa Zsigmond 12 évi szolgálata, majd váratlan halála −, valamint Hrabovszky Sámuel szuperintendens 1789-ben tartott egyházlátogatása jelentett fontos eseményt a század végén a gyülekezet életében.

A 19. század első évében a régi mellé új harangot öntettek Pécsett, és új haranglábat állítottak. 1802-ben a roskadozó, ugyancsak fából épült templom helyett új templom építésébe kezdtek, amelyet 1803-ban Balliér István esperes szentelt fel. Ez a harmadik templom is fából épült, de tágasabb volt, zsúptető fedte, s oszlopait és oltárát szép faragványok díszítették.

A külső fejlődést azonban nem követte a belső, a lelki gyarapodás. Maga a lelkész is megfeledkezett magasztos hivatásáról, és hivatalának elhagyására kényszerült, hogy aztán később új erőre kapva, az eőri-szigeti (ma: Ausztria) gyülekezetben munkálkodjon.

Ritzinger Pál után elment a gyülekezetből Ritzinger Ádám (1799−1804) tanító is, aki valószínűleg a lelkész testvére volt.

Ám az Úr nem hagyta el népét. 1804-ben Boros István zalaistvándi lelkész és Sas János frissen végzett tanító személyében olyan férfiakat küldött, akik a „kissé hanyatló gyülekezetet, Isten segítségével, a virágzásnak állapotjába juttatják”.

Az ő munkálkodásuk alatt − 1806-ban − három szobával, konyhával, kamrával és pincével, fából, zsúptetővel új lelkészlak, valamint − 1812-ben − új iskola és tanítólak épült, de ami a legfontosabb, megújult a hívek lelki élete is.

Kis János szuperintendens 1814-ben, majd 1819. május 3-án látogatta meg a gyülekezetet. Az utóbbi időben a falu lakóinak száma 557 volt, akik közül 531-en az evangélikus egyházhoz, 12-en a reformátushoz és 14-en a római katolikushoz tartoztak. A vallásos életet jól tükrözi, hogy vasárnap a délelőtti istentisztelet mellett délutáni katekizációk, hétköznap reggeli könyörgések és írásmagyarázatok voltak a gyülekezet gyakorlatában.

A rendszerető, szigorú Boros István másfél évtizedes áldásos szolgálat után a sikátori gyülekezetbe távozott. Helyére 1820-ban a fiatal Kápli Istvánt választották. A tanítólaknál melléképületeket emeltek (1822), és megnagyobbították (1825) az iskola épületét. A lelkész nagy buzgalommal, jó sáfárkodással végzett szolgálatának a hirtelen jött, rövid ideig tartó, gyógyíthatatlan betegséget követő halál vetett véget. 1828-ban hunyt el, 43 évesen.

Utóda László Károly, a mencshelyi lelkész fia lett, akinek pátrói működése (1828−1832) még elődjénél is rövidebb ideig tartott. Alig 4 évi szolgálat után, házasságának ötödik hónapjában ragadta el a halál a fiatal lelkészt. Erre az időre esett Kis János szuperintendens harmadik egyházlátogatása, amelyre 1829. október 4-én került sor. A felvett vizsgálati jegyzőkönyvből kiemelendő az úrvacsora minden újhold vasárnapján való kiszolgáltatásának elrendelése.

A gyülekezet lelkipásztora 1832 májusától a gyékényesi segédlelkészi állásból meghívott Takács (Takáts) István lett. Az ő szolgálata alatt − 1834-ben − tatarozták a templomot és a karzatot. 1836-ban és 1844-ben Pongrácz Ferenc esperes tartott egyházlátogatást. Lélekszámuk a második vizsgálat idején 530, a tanulók létszáma 85 volt.

Haubner Máté szuperintendens 1847. október 21−22-én vizitált. Ezen a püspöki egyházlátogatáson a főpásztor már „Luther-kabátban” jelent meg, és buzdította a helyi lelkészt is − aki addig egyszerű palástban végezte a szertartásokat − annak beszerzésére.

Az időközben megrepedt harang helyett 1850-ben Varasdon öntettek új, 483 fontos nagyharangot. A század elején épült iskolát eladták, s a templommal szemben vásárolt telken téglából, cseréptetővel új iskolát építették 1864-ben. Új templom építésére is előkészületeket tettek, s évekig tartó gyűjtés eredményeként 1868-ban elkezdték építését. A következő évben −1869-ben − már fel is szentelhették román stílusban épült, ma is álló negyedik templomukat. A régi lelkészlakást is eladták, új épült helyette 1875-ben. Ekkor a gyülekezetben 600 lelket tartottak nyilván. A tanulók száma 84 volt. A tanítót Szucsányi Józsefnek hívták.

Az idős Takács István lelkész mellett 1880-tól segédlelkészek − Szilvágyi Gyula (1869−1870), Junkuncz Sándor (1877−1880), Faith Antal „öreg káplán” (1884−1885) és Mesterházy Sándor (1885-től) − szolgáltak 1891-ben bekövetkezett haláláig. Ekkor választotta parókus lelkészévé a gyülekezet a már hatodik éve segédlelkészként működő Mesterházy Sándort.

Közben − 1881-ben − a nyugalomba vonult Szucsányi József tanító helyére Héricz Sándor került, akinek mind az evangélikus gyülekezet, mind Nemespátró község ifjúsága és valamennyi lakója érdekében végzett 45 évi munkálkodása kiemelkedik az ugyancsak elismerést érdemlő tanítóelődök és -utódok munkálkodása közül is. Az 1890 és 1910 közötti években egyedül, osztatlan iskolában tanított 100-as létszámon felüli gyermeksereget és 40-50 ismétlő iskolást. Köztük voltak a helybeli katolikus vallású gyermekek is. A tanító könyvelt a hitelszövetkezetnek, kérvényeket írt, s tőle tanulták a falubeliek a szőlőoltás és a gyümölcsfa-nemesítés „mesterségét”.

Orgonát építtettek 1887-ben, egy év múlva keresztelőmedencét vásároltak. 1893-ban új iskola épült, s a régit tanítólakássá alakították. 1896-ban − a millenniumi ünnepségre − készült el a templomhoz vezető lépcső, s akkor ültették a templom előtti hársfákat is. Két évvel később nőegylet alakult.

A gyülekezetet 1899. május 29-én Gyurátz Ferenc püspök látogatta meg, akit többek között a tanító által vezetett négyszólamú férfi énekkar köszöntött. A jegyzőkönyvben mind az elismerésre, mind a komoly buzdításra és intésre találhatók példák. Egyik pontja szerint a püspök felhívta a gyülekezetet arra, hogy az iskolás gyermekek fahordását szüntessék be, és az ügyet lehetőleg készpénz fizetése mellett rendezzék. Egy másikban pedig ajánlotta − nyilván az igazságosabb teherviselés érdekében −, hogy az egyházi adó ne csak a párok után legyen meghatározva.

Az 1900-ban végzett népszámlálás adatai szerint a falunak 845 lakója volt, közülük 711 az evangélikus, 123 a római katolikus és 11 a zsidó vallású.

Mesterházy Sándor lelkész és Héricz Sándor tanító áldásos munkája nyomán a század elején fellendült a gyülekezet élete, s túlnőtt annak keretein. A gyülekezetben bibliamagyarázó esték indultak, a község lakóinak népművelő előadásokat tartottak.

Az első világháborúban elesettek emlékére 1923-ban új harangot öntettek Sopronban. Két évvel később Kapi Béla püspök látogatta meg a gyülekezetet. Az 1926-ban nyugalomba vonult Héricz Sándort fia, Héricz Jenő követte a katedrán.

Az 50 éven keresztül Nemespátrón szolgáló − ebből 12 éven át esperesi tisztséget is betöltő − Mesterházy Sándor lelkész után Szomjas (Sommer) Károly váci segédlelkészt választotta a gyülekezet pásztorául, akit az új esperes, Horváth Lajos iktatott hivatalába 1935-ben.

Két év múlva elvégezték a templom tetőzetének cseréjét, valamint külső és belső felújítását. A munkálatok fedezetét egyévi rendkívüli adó és önkéntes adományok útján teremtették elő. A belső berendezések megújításának költségét a nőegylet viselte.

Másodszor látogatta meg a gyülekezetet 1940-ben Kapi Béla püspök. A hívek száma akkor 659 volt, és csökkenő tendenciát jelzett. Iskolába 97 gyermek járt.

A második világháború megkímélte a falut, de a frontokon elesett katonák emléke gyógyíthatatlan sebeket hagyott a gyülekezet tagjaiban.

A háború befejezését követő évben villámcsapás érte és megrongálta a templomot. A kijavítása utáni felavatás szolgálatát Horváth Lajos esperes végezte 1946. május 19-én. Az ünnepi eseményt követően ifjúsági konferenciát tartottak mintegy 220 főnyi fiú és lány küldött részvételével. A fiatalok a környező falvak evangélikus gyülekezeteiből érkeztek.

Az iskolát 1948-ban államosították, amelynek utolsó egyházi tanítója Zsupanek István volt. A lelkészlakásba 1961−1962-ben vezették be a villanyt és a vizet, majd a templom renoválásába kezdtek. A felújított templomot Káldy Zoltán püspök szentelte fel 1964. advent 2. vasárnapján. Az újabb püspöki látogatásra 1969-ben − a parókia felújítását követően − került sor. Az orgonát 1972-ben, a harangokat 1976-ban villamosította a gyülekezet.

Szomjas Károly 1979-ben vonult nyugdíjba. Nyugdíjas éveit Nagykanizsán töltötte. 1990-ben halt meg. A nemespátrói temetőben várja a feltámadás Urát.

Fónyad Pál nagykanizsai lelkész pásztorolta a pátrói gyülekezetet három évig, majd Káldy Zoltán püspök 1982-ben Smidéliusz Zoltán nagykanizsai segédlelkészt küldte a gyülekezetbe, akit 1986-ban − a templom tatarozását követő szenteléssel egy időben, együttes ünnepség keretében − iktatott parókus lelkésszé Sólyom Károly püspökhelyettes és Dubovay Géza esperes.

Három évvel később (1989) a megrepedt „varasdi” harangot újraöntették, és felújították orgonájukat. A hálaadó istentiszteleten dr. Harmati Béla püspök szolgált.

Új, harmadik harangot vásároltak a hívek 1992-ben. 1994-ben a visszakapott iskolát gyülekezeti házzá alakították. 1997-ben a gyülekezeti házban levéltárat hoztak létre.

A hálás utódok 1998-ban síremléket állítottak Héricz Sándor tanítónak, majd a jelenre és a jövőre tekintve átalakították és teljesen felújították gyülekezeti házukat 2003-ban. 2007. július 8-án lelkésze negyed évszázados gyülekezeti szolgálatát ünnepelte a kis közösség.

A gyülekezet lelkésze − aki a gyékényesi gyülekezetnek is pásztora − az egyházmegye esperesi tisztségét is betöltötte 1991-től 2000-ig, majd 2000 és 2006 között az újjáalakult Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspökhelyetteseként munkálkodott. 2001-től 2008 tavaszáig a zsinat lelkészelnöke volt.