Az ágfalvi társegyház

Ágfalva településrész Nyugat-Magyarországon, Soprontól 2 km távolságra, az osztrák határ felé, Lépesfalva (Loipersbach) irányában helyezkedik el, s a Liget-patak szeli át. A Ház-hegyről tiszta időben jól kivehetők a hófehéren vakító alpesi csúcsok, illetve keleti irányban a Fertő-tó nádasai.

A település első írásos említésével (jelen ismereteink alapján) egy 1194-re datálható oklevélben találkozhatunk. Ebben a dokumentumban Ágfalva „Dág” néven szerepel, és kiderül belőle, hogy a dági birtok egy része a borsmonostori ciszter apátság birtoka lett. A név a „Dag” német személynévből eredeztethető, amely összefügg a „Tag” (nap) német szóval. 1207-ben Dagendorfnak nevezték el a falut. A XIV. században a Dágiak viszályok részesévé váltak, melynek nyomán Sopron az okozott károk megtérítését követelte. Ennek következtében Dag/Agendorf Sopron jobbágyfalva lett 1848-ig. A falu ma 1950 lakost számlál, amelynek egy része német ajkú.

A falu reformációja Sopronéval egy időben, vagyis valószínűleg már az 1530-as években megindult. Ágfalva a szomszédos Bánfalva (Wandorf) és Lépesfalva (Loipersbach) községekkel szövetkezve már a 16. század első felében lutheri szellemben működő prédikátort hívott meg szolgálatra Martin Floder személyében. Ez utóbbiról csak azt tudjuk, hogy szolgálatát a gyülekezetben 1551-ig végezte, amikor Trautmannsdorfba ment. Elköltözése után az ágfalviakkal vitába is keveredett, akik utólag nem voltak hajlandók kiszolgáltatni neki az őt megillető gabonát. Floder – új földesura segítségével – Sopron város tanácsához fordult jogorvoslatért. Őt követte a szolgálatban Georg Schilher (1551–1573), majd pedig Erasmus Fellner (1573–1586), aki még a soproni lelkészek elűzetése után is a helyén maradt, hiszen 1586-ben még bizonyíthatóan Ágfalván működött. Ezt követően azonban egészen a bécsi béke megkötéséig nem volt evangélikus lelkész a községben. 1610-ből való az első említés Christoph Schwaigerről, aki valamilyen templomépítési vagy javítási munkába is belefogott, amihez a soproni tanácstól öt mérő meszet kapott. Schwaiger ezután Meggyesre (Mörbisch) költözött, ahol a lelkésznek nagyobb volt a javadalma. Itt hunyt el 1617-ben.

Az ezt követő időszak lelkészei közül messze kiemelkedik jelentőségét tekintve Matthias Rosner, aki Sopronban látta meg a napvilágot 1637-ben. Itt végezte el alapfokú iskoláit is, majd később Wittenbergben folytatta tanulmányait. Wittenbergi időszaka közben 1660-ban Sopronról tartott előadást, amely tanulmány formájában nyomtatásban is megjelent Németországban. Ezután visszatért szülővárosába, és először Lépesfalva, majd pedig Ágfalva prédikátora lett. „Memoriale” (Emlékeztető feljegyzések) címmel elkezdte feljegyezni a falu jelentősebb eseményeit, és így az utókor számára megörökítette az akkori viszonyokat.

1673 decemberében katonai kísérettel jelentek meg a községben a győri katolikus püspök hivatalnokai, akik erőszakkal visszafoglalták a templomot, és halálbüntetéssel fenyegették meg Rosnert, amennyiben megpróbálna ismét istentiszteletet tartani a templomban. A lelkész ezt követően elhagyta a községet, de hamarosan visszatért, és a korábbi fenyegetésekkel mit sem törődve, újra prédikált az ágfalviaknak. 1674 januárjában vándorolt ki családjával Ágfalváról, és Németországban a szász herceg udvari papja lett. Könyvei és munkássága hírnevet szerzett Sopronnak és egész térségének.

Matthias Rosner elüldözését követően 110 éven át nem voltak evangélikus istentiszteletek Ágfalván, Bánfalván és Lépesfalván. Az ellenreformáció legnehezebb időszaka volt ez a protestáns hitűek, így az evangélikusok számára is. A törvény a vármegyében csak a kijelölt 2 artikuláris helyen tette lehetővé a protestánsok számára hitük gyakorlását. Ezen helyek kijelölésénél azonban az volt az elsődleges szempont, hogy minél félreesőbb legyen, és minél csekélyebb protestáns gyülekezet legyen az adott helyen. Így adódott, hogy Vadosfán és Nemeskéren kívül a megyében sehol sem tarthattak volna evangélikus szertartás szerint istentiszteleteket, de Sopronban ezeket a tilalom ellenére is rendszeresen megtartották az Eggenberg-házban. Az ágfalviak is ide jártak be, ha hitükhöz hűek akartak maradni, és evangélikus alkalmakon szerettek volna részt venni. A faluban ugyanis 110 évig csak katolikus misék voltak és a keresztelés, esketés és a temetés szolgálatát is csak katolikus pap végezhette.

A protestánsok üldöztetése a II. József császár által 1781-ben kiadott türelmi rendelet megjelenését követően hivatalosan (de nem gyakorlatilag) megszűnt. Ezzel megadatott a lehetőség, hogy az evangélikusok sok helyen templomot építsenek maguknak, és saját lelkészükkel gyakorolják vallásukat. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a császári rendelettől függetlenül a városok és a vármegyék vezetése továbbra is erősen katolikus többségű volt. Ennek következtében a protestánsoknak a legfelsőbb hatalomtól kapott jogosultságait a helyi döntéshozó és bíráskodó szervek igyekeztek aláásni, és minden rendelkezésre álló eszközzel megakadályozni azok végrehajtását. Így történhetett meg, hogy sok városban és faluban a császári engedélyt felmutató gyülekezeti vezetők számára a hatóságok mocsaras vagy éppen tóval borított területet jelöltek ki imaház építésére.

Annak a gyülekezetnek, amely templomot akart építeni magának, fel kellett mutatnia legalább 100 családot. Ágfalván ez nem okozott gondot, hiszen a három evangélikus gyülekezet (Ágfalva, Bánfalva és Lépesfalva) lélekszáma ekkor – a 110 év templom- és lelkésznélküliség ellenére is – mintegy 1950 fő volt. Bár az elnyomás időszaka elszakította egymástól a három község evangélikusait, most rögtön élni akartak az adódott lehetőséggel, és egy egyházközséggé egyesültek. 1783-ban Sopron város elöljáróságához fordultak engedélyért, hogy a faluban helyet kapjanak imaház építésére. A város katolikus hitű vezetősége azonban igyekezett megakadályozni, hogy Ágfalván imaház épüljön, és hogy evangélikus tanító végezze az oktatást. Ezért az ágfalvi evangélikusok kérvénnyel fordultak a császárhoz, amelyben kérték az imaház engedélyezését arra hivatkozva, hogy a legközelebb fekvő soproni evangélikus templom egy óra járóföldre van az ágfalviak számára, amit különösen a téli időszakban nagyon nehezen tudnak megtenni. II. József hamarosan válaszolt is a kérvényre, és engedélyezte az imaház megépítését. Az erről szóló határozatot 1783. augusztus 1-jén tették közhírré Sopronban.

Ezt követően meg is jelent október elején néhány városi tisztségviselő azért, hogy kijelölje az építkezéshez a helyet. A város, mint kegyúr, ingyen biztosította a telket a templom megépítéséhez a falu kovácsműhelyének helyén. A helyi katolikus pap azonban igyekezett megakadályozni az építkezés elkezdését, illetve az ekkor már megkezdett evangélikus iskolai oktatást is tiltani próbálta. Ezért feljelentést tett a vármegyénél, amire Illés István megyei bíró 1784 februárjában megtiltotta az evangélikus tanítónak az oktatást, a templomépítést, a temetéseknél való harangozást és az evangélikus esketést is. Így az ágfalviaknak most a vármegyében is ki kellett harcolniuk a templom építéséhez való jogot, amit aztán meg is kaptak.

1784 májusában a mocsaras kovácsműhely helyén kezdődött el az építkezés. Ahhoz, hogy erre az ingoványos területre egyáltalán építeni lehessen, egy teljes hónapon át cölöpöket vertek a sárba. A három falu lakói jelentős pénzadományaikkal és ingyen végzett munkával tették lehetővé az imaház megépítését. Ezen kívül segítséget nyújtott az építésben Sopron városa, Harka és Balf is. A templomot Trost György soproni építőmester tervezte. A türelmi rendeletben meghatározott feltételeknek megfelelően imaház típusú templom készült, amelyhez nem épülhetett torony.

A templom építése nagy lendülettel zajlott, és a gyülekezeti tagok lelkesedését mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy a több száz férőhelyes imaházat egy esztendő alatt felépítették. A benne levő eszközök és kegytárgyak is áldozatos evangélikusok adományaiból kerültek oda. Az akkori orgonát (ma már nem ez van a templomban) három bánfalvi hívő csináltatta a saját költségén Bécsben. Az oltárt a bécsi Kahlenbergen feloszlatott kolostor templomából, a szószéket pedig a bécsi polgári kórház templomából vásárolták. A templom berendezése Ringauf Mihály és Böhm János asztalosok keze munkáját dicséri. 1785 szeptemberében ünnepélyes keretek között fel is szentelték az új épületet.

A megújuló ágfalvi–bánfalvi–lépesfalvi evangélikus gyülekezet lelkésze az ágfalvi születésű Harnwolf Mátyás lett, aki tanulmányai elvégzése után a nemesdömölki gyülekezetben végezte szolgálatát, majd Güssingben, ezt követően pedig Kaltenbrunnban működött. Innen hívta meg őt 1783 augusztusában az egyesült ágfalvi gyülekezet lelkészi szolgálatra. Harnwolf lelkész elfogadta a felkérést, és szeptember 7-én meg is tartotta az első istentiszteletet az ágfalvi kovács kertjében. Az istentisztelet részletes leírása ránk maradt Scholtz Ödön gyülekezettörténeti írásában. A leírás jól jellemzi a korabeli kegyességi gyakorlatot: reggel 7 órakor gyónást tartottak a kovács házában, majd 8-kor elkezdődött az istentisztelet, amelyen számos szentírási igeszakasz, ének és imádság mellett két prédikáció is elhangzott. A népes gyülekezet körében megtartott alkalom feltehetőleg az egész délelőttöt kitöltötte, amit követően betegek úrvacsoráztatására került sor, majd délután újabb prédikációval folytatódott az együttlét. A hívek örömmel vették, hogy az egész napjukat Isten igéjének szentelhették. A templom és az iskola építése, illetve a hatalmas lélekszámú gyülekezetben végzett szolgálat túlságosan igénybe vette a lelkészt. Mivel nem kímélte magát a munkától, egészsége megromlott, de ereje végig megmaradt. 1809-ben, 26 évi ágfalvi szolgálat után hunyt el. Az ágfalvi gyülekezet, sőt maga a falu is sokat köszönhet munkásságának.

Az 1800-as évektől kezdődően egyértelműen a gyülekezet fellendüléséről beszélhetünk, ami tehetséges és odaadó lelkészegyéniségek munkájának nyomán jött létre. A gyülekezet méretét és életét jól kifejezi, hogy évente átlagosan kb. 150 keresztelést tartottak a három gyülekezet hívei a templom keresztelőkútjánál. De volt olyan esztendő, amikor ez a szám meghaladta a 190-et.

Harnwolf Mátyást Kalchbrenner József követte a lelkészek sorában, aki 10 éven át szolgált Ágfalván (1809–1819). A Pöttelsdorfból meghívott lelkészt Sopronban választották meg Ágfalva lelkészévé. Itteni szolgálata alatt több alkalommal is ajánlottak fel számára lelkészi állásokat, amiket rendre visszautasított. 1819-ben a pesti német gyülekezet felkérését is elutasította, de onnan küldöttséggel jöttek el Ágfalvára, hogy rábeszéljék őt a jelentős állás elfogadására. Másodszorra már sikerrel jártak, és egy évtizednyi szolgálat után búcsút vett Ágfalvától.

Elődje távozását követően 1819 decemberében érkezett meg Ágfalvára az új lelkész, Gamauf József, aki egészen 1847-ben bekövetkezett haláláig végezte itt szolgálatát. A templom tetőzete erre az időre életveszélyessé vált, és le kellett bontani. Ennek az 1834/35-ben zajlott építkezésnek a keretében a templom belsejét is átépítették. A karzat és az azt tartó oszlopok is ekkor nyerték el mai formájukat. A mai (Steiner Antal által festett) oltárkép is ekkor kerül a korábbi kép helyére. A történetírók leírása szerint az építőknek kedvezett az időjárás is, hiszen 1835-ben egész nyáron nem esett az eső. 1835 szeptemberében szentelték fel az újjáépült templomot. Gamauf nevéhez fűződik az új iskola építése is, amely közvetlenül a templom mellé került (ma az egyházfi lakása és a gyülekezeti terem található benne).

1847-ben kezdte meg ágfalvi gyülekezeti szolgálatát Fleischhacker Károly, aki fiatal kora ellenére méltó utódja lett a korábbi lelkészeknek. Egészen 1893-ban bekövetkezett haláláig itt tevékenykedett, és munkásságának elismeréseként a 40. szolgálati évében I. Ferenc József szolgálati kereszt kitüntetésben is részesítette. Neki is kijutott bőségesen az építkezésekből, hiszen az ő időszakában, 1857-ben épült meg az új (mai) evangélikus parókia. Ezen kívül a templomtorony megépítése az ő szolgálata alatt valósult meg.

A torony építésének gondolata 1862-ben merült fel, majd éveken keresztül adományokat gyűjtöttek az építkezésre, amit 1869-ben el is kezdtek. Ahogy a templom építésénél, most is cölöpök leverésével készítették elő a talajt az építkezéshez. A tornyot a soproni Handler Nándor tervei alapján gótikus stílusban építették fel. A torony építésének idején a gyülekezet két harangja közül az egyik meghasadt. A gyülekezet úgy döntött, hogy Seltenhofer Frigyes soproni harangöntő mesternél rendel 3 harangot az épülőben levő torony számára. A három harangból ma már csak kettő hívogatja a híveket istentiszteletre: a Heldenglocke (Hősi harang) és a Bittglocke (Imára hívó harang). A harmadik harangot 1944-ben elvitték háborús célokra. A toronyórát a bécsi Rösch testvérek gyárából vásárolta egy gyülekezeti tag.

Fleischhacker Károly még 70 éves korában is egyedül végezte a három község összes szolgálatát, majd 1891-től Scholtz Ödön segítette a munkáját, aki káplánként működött mellette.

Scholtz Ödön rögtön a Sopronban történt lelkésszé avatását követően meghívást kapott Ágfalváról, amit el is fogadott. 1891-től káplánként, majd Fleischhacker halálát követően parókusként szolgált a három községben. Szolgálatának első évében egy, a császár születésnapjához kapcsolódó ünnepségen történt, hogy magyarul mondott imádságot az istentiszteleten. Ez volt az első eset, hogy az ágfalvi templomban magyar szó hangzott el szertartás keretében. Scholtz Ödönt gyülekezete tisztelete és szeretete övezte, de nem csak a híveket szolgálta munkájával. Sokat fáradozott a község javáért, majd később megyei képviselő (tanácstag) lett. Politikai pályafutásának komolyságát, széleskörű ismertségét és tehetségét mutatja, hogy lelkészi szolgálata közben országgyűlési képviselőnek is megválasztották. 1938-ban jelentette meg „Illustrierte Geschichte” címmel az ágfalvi, bánfalvi és lépesfalvi gyülekezet történetét bemutató könyvét, amely a jelen tanulmány alapjául is szolgált. 1939-es nyugdíjba vonulását követően is folytatta az egyházközségek történetének feldolgozását, de ezt megjelentetni már nem tudta (később a schefflenzi Michal Böhm adta ki német nyelven). Scholtz Ödön egyébként országosan ismert lelkész volt, a Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesület (MAHEM, 1909-ben jött létre Pozsonyban) szervező és alapító tagja volt. Sopronban hunyt el, és a soproni evangélikus temetőben nyugszik.

Szolgálatának idején, 1921-ben itt zajlott le az ágfalvi csata, amelyben a magyar szabadcsapatok meghiúsították az osztrákok bevonulását Sopronba. Ekkor történt az a népszavazás is, amelynek során Sopron és a közvetlen vonzáskörzetében található falvak (köztük Ágfalva is) a trianoni békeszerződés korábbi rendelkezésével szemben mégis Magyarországhoz kívántak tartozni. Lépesfalva viszont az újonnan megrajzolt határvonal másik oldalára került. Következésképp a lépesfalvi evangélikusok innentől kezdve nem tartoztak többé az ágfalvi gyülekezet gondozásába. Munkássága idején tehát a gyülekezet Ágfalva és Bánfalva községek evangélikusaira szűkült. Az ő szolgálata végével a két egyházközség útjai is különváltak, és Bánfalva önálló gyülekezeti státuszt kapott, vagyis innentől kezdve Sopronbánfalvi Evangélikus Egyházközségként működött tovább.

Az anyaegyházzá vált gyülekezet első önálló lelkésze dr. Prőhle Károly lett. A két egyházközség ettől kezdve – a 2008 tavaszán történt társulásáig − külön testet alkotott, noha azóta is többször előfordult, hogy az egyik helyen munkálkodó lelkész a másik gyülekezetet is gondozta (így pl. Foltin Brúnó, Buczolich Márta és Sághy Balázs esetében).

Összességében azt mondhatjuk, hogy Scholtz Ödön volt az utolsó ágfalvi lelkész, akinek szolgálata idején a több évszázados közös múlttal rendelkező, három községből álló gyülekezet még egy testet képezett.

A háború idején Peyer Pál (1939–1943) és Hammel Károly (1943–1945) lelkész szolgált Ágfalván. Hammel lelkész a harcok közepette családját féltve 1945-ben nyugatra menekült. Így a háborút követő kaotikus időszakban a gyülekezet egy időre pásztor nélkül maradt.

Dr. Pusztai László 1945 decemberében került haza a hadifogságból tábori lelkészként, és D. Kapi Béla püspök rögtön kihelyezte őt helyettes lelkésznek Ágfalvára. Itt először a háború okozta pusztítás nehézségeivel kellett megküzdenie, majd pedig az 1946-os esztendőben véghezvitt kitelepítés gyülekezeti és társadalmi következményeivel kellett szembesülnie. Nehéz időszaka volt ez mind a falu, mind pedig az evangélikus gyülekezet történetének. Az addigi virágzó német falu lakóival közölték: el kell hagyniuk otthonukat, hogy ismeretlen, idegen helyre vigyék őket. Az útra mindenki csak 100 kg-os csomagot vihetett magával. Házaikat, állataikat és földjeiket hátrahagyva vagonokban szállították el azokat az ágfalviakat, akiknek ősei évszázadok óta lakták ezt a települést. Csak néhányan kaptak mentességet a kitelepítés alól – főleg bányászok, vasúti és közüzemi dolgozók. 1946 áprilisában kigördült a vasútállomásról a vonat, amelynek szomorú utasait az evangélikus lelkész bátorító szavakkal és harangzúgással búcsúztatta el. A falu lakossága és a gyülekezet lélekszáma is erőteljesen megcsappant ekkor, már csak 500 lelket számlált (a korábbi negyedét). Dr. Pusztai Lászlóra hárult az a feladat, hogy a kialakult viszonyoknak megfelelően átszervezze a gyülekezet életét, és folytassa a szolgálatot.

A megpróbáltatások sorozata azonban még korántsem ért véget, hiszen 1948-ban következett az egyházi iskolák államosítása, amely során az állam Ágfalván 3 egyházi iskolát sajátított ki. Ezek közül a templom mellett álló épületet a gyülekezet visszakapta, és egyházfilakás, ill. gyülekezeti terem céljára használta.

Dr. Pusztai László 1954-ben került át Surdra, de 2006-ban bekövetkezett haláláig mindig szívesen gondolt az ágfalvi gyülekezetre és az ott eltöltött küzdelmes évekre.

Weltler Ödön volt az utolsó olyan lelkész, aki több évtizeden át (1954–1982) szolgált az ágfalvi gyülekezetben. Teológiai tanulmányai elvégzése után az erlangeni egyetem teológiai fakultásán képezte tovább magát. A kitelepítést ő rajkai lelkészként élte meg, de ottmaradásuk családi okok miatt kérdésessé vált. Ezért fogadta el a dr. Pusztai László távozását követően megüresedett ágfalvi lelkészi állásra szóló felkérést. Az ő ténykedésének időszaka sem volt nehézségektől mentes. Az 1956-os forradalom során sokan Burgenlandba emigráltak a faluból, ami a gyülekezetet alapjaiban rendítette meg. Ennek ellenére a közösségben továbbra is rendszeresen folytak a szolgálatok, amiket 1978 márciusában egy sajnálatos esemény szakított meg. A templomtorony csúcsán található zárókövek egy része megindult, és lezuhanva beszakította a tetőt és a mennyezet egy részét. A jelentős és nehezen javítható károk helyreállításához a gyülekezet tagjai mellett a község önkormányzata és az erlangeni Gustav-Adolf-Verein is jelentős mértékben hozzájárult. Weltler Ödön 1982-ben vonult nyugdíjba, és feleségével Budapestre költözött.

Foltin Brúnó 1982-től 1989. október 1-jéig (nyugdíjazásáig) volt a gyülekezet lelkésze. Öt követően Szimon János helyettes lelkész (1989–1990) és Buczolich Márta segédlelkész (1990–1994) Sopronból gondozta a gyülekezetet. Makovnikné Hüffner Györgyi Ágfalván lakó megválasztott lelkészként szolgált 1994 és 2002 között. Magassy Katalin helyettes lelkészi státusban (2002–2003) soproni otthonából kijárva látta el szogálatát. Sághy Balázs Àgfalván élt, és segédlelkészként működött 2003 és 2007 között. Gabnai Sándor esperes (2007−2008) Sopronból kijáró helyettes lelkészként pásztorolta az ágfalvi híveket.

Feladatuk az volt, hogy a nagy történelmi hagyományokra visszatekintő német és magyar nyelvű hívekből álló közösséget gondozzák, és a megbékélést hirdessék a történelem viharaiban erősen megtépett, és ennek folytán meghasonlott közösségben. Munkájukat a legjobb tudásuk szerint, teljes odaadással végezték. A gyülekezetben rendszeresek a német nyelvű istentiszteletek, és nagyon hangsúlyos a kétnyelvűség fenntartása.

2008. október 7-től Heinrichs Eszter a Sopronbánfalvával társult egyház választott lelkésze. A sárvári születésű lelkésznő öt évig a Berlini Magyar Protestáns Gyülekezetben szolgált, s német férjével – Michael Heinrichs – érkezett, akivel közösen végzik a kétnyelvűséget igénylő lelkészi szolgálatot. Beiktatásuk 2010 szeptember 25-én volt.