Zalaistvánd Zalaegerszegtől északkeletre, 25 kilométer távolságra, a Zala folyó jobb partját övező völgyben fekvő község. Keletkezéséről nem maradtak fenn adatok, de az ismert, hogy már 1333-ban templomos hely volt.

Pontos adataink arról sincsenek, hogy Istvánd lakói mikor és kinek a működése következtében ismerték meg a reformáció tanait, de bizonyos, hogy a történelmi Zala vármegye északnyugati részén létrejött evangélikus gyülekezetek (Ollár, Nemesapáti, Szentgrót stb.) tagjaival való érintkezés és az ott működő prédikátorok buzgóságának hatására már a reformáció utáni évtizedekben itt is gyökeret vert az evangélikus vallás. Kedvezett ennek az is, hogy a környékbeli földesurak − az Egerváron lakó Nádasdy, a Kemenden lakó Pethő és a Szentgróton lakó Hagymássy földesúri családok − a lutheri reformáció buzgó hívei lettek.

A török az 1664. évi hadjárata során Kemendet, Ollárt és Istvándot is felégette. A falvak lakossága megritkult. A pusztítást túlélők közül sokan az ország belső területeire költöztek.

Az itt maradt evangélikusokra nehéz sors várt. Az ellenreformáció hatására megsemmisültek vagy szigorú korlátok közé kerültek a nemrég még virágzó protestáns gyülekezetek. Olláron is megszűnt az evangélikus egyház, és − feltehetően az 1670−1680-as években − az istvándi hívek a hozzájuk legközelebb eső nemesapáti gyülekezet gondozása alá helyezték magukat.

Istvándot a török kiűzése (1689) után − 1697-ben − kezdte Festetics Pál újratelepíteni evangélikus és katolikus családokkal.

A 18. század első évtizedeiben az ellenreformáció újabb és újabb támadásai ellenére az istvándi evangélikusok megmaradhattak vallásukban, mert a Festetics család nem alkalmazott kényszerítő eszközöket birtokainak protestáns lakóival szemben. A falu különböző vallású lakói pedig békében éltek egymással. Ezt példázza, hogy a középkori eredetű „Pusztatorony”-ban lévő harangot az evangélikusok közösen használták a katolikusokkal, egészen annak megváltásáig.

Nemesapáti 1725-ben még anyagyülekezet volt, majd hamarosan az újabb ellenreformációs hullám áldozata lett. 1727-től már egyetlen gyülekezetünk sem maradt ezen a vidéken.

Az istvándi evangélikusok a 60 kilométerre lévő nemesdömölki − ma Celldömölk része − artikuláris gyülekezet védőszárnyai alá húzódtak. Itt gyűlt össze a nagyobb ünnepeken fél Vas vármegye és fél Zala vármegye evangélikussága istentiszteletre, amelyen legtöbbször három nyelven − magyarul, németül és vendül − hirdették az igét és szolgáltatták ki az úrvacsorát.

Bizonyosra vehető, hogy az alkalmankénti nyilvános vallásgyakorlat mellett a mindennapos vallásgyakorlat a családi otthonokban kapott helyet. Ezzel magyarázható, hogy Bajzáth József veszprémi római katolikus püspök 1778-ban Nemesapátiban tartott canonica visitatiója során az Istvándon élő 542 lakosból 299 katolikus, 242 evangélikus és 1 zsidó vallású volt.

Az évtizedeken keresztül tartó önkénynek a türelmi rendelet vetett véget. Hatására már 1783-ban önálló gyülekezetté szerveződött a minden nehézség ellenére állhatatosan kitartó közösség.

A gyülekezetet alapító 48 istvándi, 39 szentgróti, 16 tüskeszentpéteri, 4 aranyodi, 6 gyülevészi, 4 szentmihályi evangélikus család még 1783 decemberében megválasztotta első lelkészét Vásonyi Sámuel (1783−1785) személyében, majd összefogott, hogy Istvándon templomot (oratóriumot) és iskolát építsen. Ezekhez telket kaptak a falu keleti szélén a község tudománykedvelő, irodalompártoló, nagy műveltségű földesurától, Festetics György gróftól.

A templom építésével Rauth János György keszthelyi kőművest és Lichtenvalder János ácsot bízták meg. A munka 1784 elején indult, és advent első vasárnapján megtörtént a templom felszentelése is. Ebben az időben szinte fél Zala vármegye egyetlen evangélikus „temploma” Zalaistvándon volt.

A tanítás ugyancsak 1784-ben kezdődött, feltehetően bérelt helyiségben, mert iskolaépítésről, tanítólakásról csak 1787-ben történik először említés. Fenntartásáról az istvándiak a szentgróti, az aranyodi és a szentpéteri hívekkel együtt gondoskodtak. Első tanítójuk Kalmár László volt. Az első paplak is 1787-ben épült, Erhard Pál (1785−1787) lelkészsége idején.

Pusztaszentlászló, Bollahida (ma Barlahida) és Kerecseny evangélikusai nem vettek részt a gyülekezet szervezésben és a templom építésében, valószínűleg azért, mert a nagy távolság miatt rendszeresen templomba nem járhattak ide, és a lelkész szolgálatát is csak nagy nehézség árán vehették volna igénybe. 1786-ban azonban megjelent II. József rendelete, amely kimondta, hogy szervezett gyülekezetek lelkészei csak azokra a helyekre mehetnek ki istentiszteletek és temetések tartására, amelyekben a hívek egy már szervezett gyülekezethez „affiliáltatták” magukat, vagyis ahhoz csatlakoztak. Ezért csatlakozott Pusztaszentlászló, Barlahida és Kerecseny Zalaistvándhoz. Az eredetileg szóban tett csatlakozási nyilatkozatukat a pusztaszentlászlóiak és a bollahidaiak 1788-ban, a kerecsenyiek 1797-ben erősítették meg írásban. Az így létrejött hivatalos kapcsolat azonban nem tartott sokáig, mert 1804-ben Pusztaszentlászló önálló gyülekezetté alakult, s Bollahida, Kerecseny és a Zalaegerszegtől délre eső szórványok evangélikussága hozzá csatlakozott. A gyülekezetek tagjai között pedig új − a mai napig is érzékelhető − kapcsolat alakult ki azzal, hogy fiaik és lányaik gyakran házasodtak egymás között.
A Nemespátróból 1791-ben ide került Nyirő Zsigmond (1787−1794) lelkészsége alatt az oratórium bejárata elé 193 fontos harangot helyeztek el fa haranglábon, amelyet adakozásból és az évszázadokon át katolikusokkal közösen használt „Pusztatorony”-ban lévő harang megváltásának árából vásároltak. Abban az évben készült el a templom első oltára is.

Kis Ádám volt 1794 és 1799 között a gyülekezet lelkésze, akinek nyugalomba vonulása után a fiatal Boros István (1800−1804) pásztorolta a gyülekezetet.

Tömböl Pál közel negyedszázados (1805−1829) prédikátori szolgálata idején anyagiakban is tovább gyarapodott a gyülekezet. 1808-ban 300 fontos harangot öntettek a meglévő mellé. 1819-ben az oratóriumhoz 12 öl magas kőtornyot építettek, s ezzel az épület külső formájában is templommá vált. 1824-ben felcsendült az orgona hangja is. A lelkész szolgálatát a halál szakította meg. Tüdőbajban hunyt el 63 éves korában. Az istvándi temetőben nyugszik ismeretlen sírban.

Az őt követő Kis István (1830−1850) lelkészsége alatt a szentgróti evangélikusok − akik az istvándi iskolát használták, annak fenntartásában részt vettek, és a tanítói fizetéshez is évről évre hozzájárultak − lélekszámukban annyira gyarapodtak, hogy önálló tanítói állást szervezhettek, és 1840-től Zalaistvánd leánygyülekezeteként működhettek. Az anyagyülekezet is gyarapodott mind lélekszámában, mind vagyonában. Ennek köszönhetően − 1841-ben − a 70 éves kis harangot 493 fontos harangra cserélték, majd 1844-ben a legrégibb melléképületek helyett újakat építettek.

Az 1848-as vívmányok kedvezően érintették a gyülekezet tagjait is, akik a szabadságharc idején élelemmel és pénzzel segítették a honvédő kormányt. Fiaik közül többen szolgáltak Kossuth Lajos zászlaja alatt, és voltak, akik életüket áldozták a zsarnokság elleni harcban. Lelkészük, Kis István aktívan szervezte a falu népét a honvédelemre, ezért a szabadságharc bukása után bujdosnia kellett. A zsandárok felkutatták érte a környéket, de ő rejtekhelyről rejtekhelyre menekült. A kemény téli időben megfázott, és tüdőgyulladásban halt meg 1850. február 1-jén. Pásztorelődjéhez hasonlóan az ő hamvai is az istvándi temetőben pihennek.

Szakál János lelkészsége idején (1850−1858) új lelkészlakot építettek, a tömésfalú gazdasági épületeket téglaépítményekkel váltották fel, s 1857-ben a toronylábat megemelték.

Pongrácz (Pongrátz) Antal (1858−1871) szolgálati ideje alatt (1861) a kicsinek bizonyult iskolát lebontották, helyére újat építettek. 1869-ben új tanítólakás készült szilárd anyagból. 1872-ben − a mindössze három évig itt szolgáló, fiatalon elhunyt Geschrey György működése alatt − új oltárt készíttettek, és akkor készült a ma is látható oltárkép, Barabás Miklós alkotása, amely a Golgota hegyén keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Felszentelését Tóth János esperes végezte.

A gyülekezet lélekszámában is gyarapodott. Dubovay Béla lelkész (1875−1880) az 1875. évben 718 személy lelkigondozását végezte. Az anyagyülekezetben 348, a szentgróti filiában 220 lelket tartottak nyilván. A 12 szórványhelységben 150 evangélikus élt. A legnagyobb lélekszámú szórványtelepülés Zalaegerszeg volt, 22 evangélikussal. Az anyagyülekezetben tanító Berecz János elé 44 tanuló, a szentgróti filiában működő Boór Lajoshoz 32 kisdiák járt.

Berecz János tanító halálát követően − 1880-tól − Szentpéter és Aranyod tanulói a hozzájuk közelebb fekvő Szentgrót iskolájához csatlakoztak.

A szépen megindult lelki és gazdasági növekedés Vértesi (Frühwirth) Sándor (1880−1912) lelkészsége alatt folytatódott.

Az 1899. évben megnagyobbították a templomot, a torony falát 1 méterrel megemelték, a templombelsőt felújították, új karzatot, új padokat és sekrestyét készíttettek. Régi orgonájukat a szentgróti filiának adományozták, helyére a pécsi Angster cégtől újat vásároltak.

Újjáépítették 1902-ben a lelkészlakást, és az iskola tanulói számára harmóniumot vásároltak. Ugyanakkor missziói egyházként önállósult a zalaegerszegi fiókegyház, és elvált Zalaistvándtól.

Nőegylet alakult 1904-ben, s évtizedeken át a jótékonykodás terén fejtett ki jelentős munkát.
Gyurátz Ferenc püspök a canonica visitatio (1904) során virágzó egyházi életet talált.

A hívek egyházuk és elöljáróik iránt érzett felelősségét adományok és alapítványok sora jelzi. A takarékpénztárba elhelyezett összegek és több kisebb alapítvány pénze (legalább 16 kat. hold jó minőségű föld ára) azonban a háború alatt semmivé lett.

Az anyaegyház lélekszáma 1910-ben 419, a zalaszentgróti filiáé 202 volt. A tüskeszentpéteri fiókgyülekezetben 42, az aranyodiban 28 evangélikus élt. A szórványok közül Pakodon 30-an, Csáfordon 22-en, Nagykapornakon 24-en, Pacsán 12-en, Szepetken 15-en, a többi szórványfaluban 112-en vallották magukat evangélikusnak. Összesen 906 lélek tartozott az egyházközséghez. A 88 tanuló közül 56 volt a helybeli, 32-en a filiában, a fiókgyülekezetekben, illetve szórványban éltek. Zalaistvándon Németh György volt a tanító. A zalaszentgróti gyermekek 1899-től állami iskolába jártak. Zalaistvándon a gyülekezet 1911-ben új iskolát épített.

Vértesi Sándor nyugalomba vonulása után Nagy Istvánt választotta lelkészéül a gyülekezet. Negyedszázadot is meghaladó (1913−1938) zalaistvándi szolgálata az első világháborút megelőző évben kezdődött, és a második világháború előtti évben fejeződött be.

Az utolsó békeévben (1913) ifjúsági egyesület alakult. A nőegylet − egyházkerületi támogatással − új harmóniumot vásárolt, és Németh György tanító vezetésével megkezdte működését a férfi ifjúsági énekkar.
A virágzást megtörte az első világháború. A gyülekezet férfi tagjai közül sokan katonai szolgálatra vonultak be, közülük 26-an − a gyülekezet lélekszámához viszonyítva nagyon sokan − a háború áldozatául estek a Lublin környékén és a volhiniai síkságon folyt harcok során. 1916-ban a kisebbik harangot, 1918 nyarán pedig az orgona fémsípjait vitték el hadicélokra.

A háború emberéleteket követelő és szegénységet okozó évei próbára tették a gyülekezetet. Ám élni akart, és tudott is Isten kegyelméből. A háború idején elvitt harang helyére újat vásároltak 1921-ben. A hősi halottak tiszteletére emléktáblát helyeztek a templom belső falára 1924-ben.

Új tanítólakás épült 1930-ban. Nőegylet, ifjúsági egyesület, ifjúsági énekkar és alapítvány működött. Az istentiszteleteken kívül bibliaórai összejöveteleket tartottak.

A közegyház iránti érzékenységet fejezi ki, hogy a hívek folyamatosan járatták az egyházi sajtót. A Harangszót 46 példányban fizették elő, a Luther Naptár 50 példányban kelt el 1930-ban.

Az anyagyülekezet lélekszáma 1933-ra 407-re, a zalaszentgróti filiáé 157-re csökkent. A fiókgyülekezetek száma azonban 4-re emelkedett. Aranyodon 38, Nagykapornakon 37, Szepetken 17, Tüskeszentpéteren 32 evangélikus élt. További 202 lélek 26 szórványtelepülésen lakott. Az egyházközség lélekszáma összesen 871 volt. A 140 tanulóból Zalaistvándon 62-en, Zalaszentgróton 41-en, a szórványokban 37-en éltek. Zalaistvándon Kiss Lajos volt a tanító, a zalaszentgróti állami iskolában Lenhardt János végezte a hitoktatást.

Fennállásának 150. évfordulóját 1934. december 16-án ünnepelte a gyülekezet. Ekkor szentelte fel D. Kapi Béla püspök az évforduló emlékére készített új oltárt, és áldotta meg azt a márványból készült emléktáblát, amelyet a nőegylet ajándékaként a templom külső falán helyeztek el.

Nagy István lelkész 1938 decemberében az ostffyasszonyfai gyülekezetbe távozott. Helyére a hívek Kutas Elek celldömölki segédlelkészt választották, aki négy évtizeden át (1939−1979) volt a gyülekezet pásztora. Ezalatt 4 évig (1953−1957) az egyházmegye esperesi tisztét is betöltötte.

A fiatal lelkész nagy buzgalommal látott szolgálatához, és jó érzékkel hamar utat talált híveihez. Az egyházközséghez ebben az időben 894 lélek tartozott. Hegyi Aladár tanító 70 gyermek oktatását végezte.
Tevékenysége nyomán újjáalakult az ifjúsági egyesület, ifjúsági otthon épült 1939-ben, folytatta jótékonykodó tevékenységét a nőegylet, és megmozdult az egész gyülekezet.

1940-ben felújították, továbbá vendég- és fürdőszobával bővítették a lelkészlakást. 1941-ben a tanítói melléképületeket renoválták. 1942-ben kívül-belül felújították a templomot, és két fafűtéses kályhát vásároltak. A ma is használatban lévő egymanuálos, 6 regiszteres orgona Angster József műhelyében készült. 1943-ban a tanítólakást modernizálták.

Katonafiaikkal mind a lelkész, mind az egyesület tagjai folyamatos kapcsolatot tartottak. A rendszeres alkalmakon kívül vallásos estéket rendeztek, ifjúsági konferenciát szerveztek (1941-ben) 550 résztvevővel, és ifjúsági csendesnapokat tartottak. Sokan kaptak hitbeli erősítést az 1949 januárjában tartott téli leánytábor alkalmain is, amelyet gyülekezeti evangelizációval kötöttek egybe. Az egyhetes tábornak 42 vidéki és 40 helyi leány volt a résztvevője. Az áldásos ifjúsági tevékenység végzéséhez azonban csak egy évtized adatott. A társadalmi változások az egyesület felszámolásához vezettek. Hasonló sorsra jutott a nőegylet is.

A front elkerülte Zalaistvándot. A háború, az újabb világégés így is mély nyomokat hagyott. A gyülekezet fiai közül 11-en idegen földben pihennek. Az egyház és a hívek pénztartalékai értéküket veszítették. Az egyház ingatlanainak egy része és iskolája állami tulajdonba került. A kántori szolgálatot a lelkész feleségének kellett átvenni.

A kollektivizálás következtében a falu gazdálkodási képe és a lakosság társadalmi helyzete megváltozott. A fiatal hívek jelentős része új megélhetési formát keresve elhagyta a községet. Az otthon maradtak egykor oly mozgalmas hitélete hosszú időre a templom falai közé szorult.
Zalaistvánd kis időre mégis Somogy és Zala megye evangélikussága figyelmének középpontjába került, ugyanis 1953 és 1957 között lelkésze − Kutas Elek − töltötte be az 1952-ben alakult Somogy-Zalai Evangélikus Egyházmegye első esperesi tisztségét.

A gyülekezet tagjai a változások után is ragaszkodtak hitükhöz, ápolták az elődök emlékét, és gondoskodtak az őseik által létrehozott értékek fenntartásáról is. 1956-ban felújították a templomot, egyidejűleg a temetőből behozatták Kis István lelkész sírkeresztjét, és a toronybejárat jobb oldalán helyezték el. Bal oldalára pedig a templom 150. évfordulójára készített − eddig a torony külső falán lévő − emléktáblát helyezték. 1963-ban a lelkészlakás kapott új köntöst: a falakat kötővakolattal erősítették meg, a tetőre új palafedés került. 1970-ben restaurálták a Barabás Miklós által készített oltárképet. 1974-ben újrafestették a torony bádoglemezét, 1975-ben cserepezték a templomtetőt.
Kutas Elek nyugállományba vonulását követően rövid időre a fiatal Roszik Gábor (1979−1984) − későbbi országgyűlési képviselő − lett a gyülekezet segédlelkésze.

A gyülekezet 1984-ben teljesen felújította 200 éves templomát.

Az ugyancsak fiatal Vajda István pásztorolta segéd-, majd helyettes lelkészként 1984 és 1999 között a gyülekezetet, és zenei tehetségét is az egyház szolgálatába állítva jól kihasználta a rendszerváltás adta lehetőségeket, nemcsak a felnőtt hívek, hanem a gyermekek és az ifjak számára is. A zenés áhítatok és a szeretetvendégségek mellett bibliaismereti és sportversenyekkel, tábortűzzel, gyermekműsorokkal igyekezett a templom köré vonni a rábízottakat. A keresztyén összetartozás szép példája valósult meg a lelkész vezetésével létrejött, mintegy 15-20 főből álló ökumenikus ifjúsági énekkar működésével, amely az egyházi év ünnepköreihez, valamint a falu társadalmi rendezvényeihez kapcsolódóan (pl. öregek napja, gázvezeték-avatás, haranglábavatás, kulturális szemlék) gazdagította a testvéri együttélés formáit. Szolgálati ideje alatt − 1989-ben − került a templom belső falára a második világháborúban elesett hősök emlékét őrző tábla is.

Vajda Istvánnak az ajkai gyülekezetbe történt meghívása után az egyházkerület püspöke Havasi Kálmán nyugállományban lévő lelkészt nevezte ki helyettes lelkésszé. Az új lelkész és felesége 1999. szeptember elsején állt szolgálatba. A hitoktatásban, a gyermekfoglalkozások és a bibliaórák megtartásában a lelkészt felesége segítette.

A lelkész vezetésével négyszólamú furulyakórus alakult, és gyülekezeti kántorképzés folyt. Működése alatt vezették be a parókiára a földgázt, csatornáztak és újjáépítették a tetőzetet.

Havasi Kálmán 2003 nyarán a kötcsei gyülekezetbe távozott. Utódja Verasztó Sándor és Verasztóné Mosoni Edit lett. A lelkészházaspár Tabról került a zalai gyülekezetbe helyettes lelkészi szolgálatra. Megbízatásuk 2006. július 31-ig tartott.

Ittzés János püspök 2006. június 10-én szentelte fel a gyülekezet egykori iskoláját és ifjúsági otthonát magába foglaló „roskadt, pusztult, most ékesen álló” gyülekezeti és ifjúsági házat, amelyet 7 hónapos munkával, pályázati, országos egyházi, egyházmegyei és önkormányzati támogatásból, valamint a hívek adományaiból újítottak fel.

Loós Csaba Zalaegerszegen lakó nyugdíjas lelkész gondozta a gyülekezetet 2006 nyarától 2007 nyaráig. 2007-től – ismét helyben lakóként – Koczor György a szolgálattevő, először helyettes lelkészként, majd 2008-tól beiktatott lelkészként.