Lajoskomárom Fejér megye egyik legfiatalabb települése, Enyingtől 10 km-re délre fekszik. Története a 19. század elejéig nyúlik vissza. A Mezőföld délnyugati peremén, a Sió és a Sárrét övezte löszhátságon található község területe egykor a Batthyány család mezőkomáromi uradalmához tartozott, s alig több mint 200 éve még lakatlan, nagyobbrészt szil, kisebb részben egyéb lombhullató fából álló erdőség volt.

Az 1802-es esztendő jelentős változásra serkentette az uradalom vezetését, amelynek oka a napóleoni háborúkból következő kedvező gabonaértékesítési lehetőség (konjunktúra) volt. A birtokos Batthyány Lajos herceg döntése nyomán Hegedüs György főjószágkormányzó telepítési felhívást tétetett közzé egyes, főleg dunántúli községekben. Az első települők már 1803-ban megérkeztek a község helyéül kijelölt területre, ahol az erdőirtással párhuzamosan megkezdték földbe vájt viskóik építését is. A betelepülők többsége német, illetve szlovák nemzetiségű, felekezetét tekintve pedig nagyobb részében evangélikus volt. A Schnitzek, Mosbergerek és Macherek Paksról, a Czéhek Pusztavámról, a Hofbaurek Levélről jöttek, s kivétel nélkül német ajkúak és evangélikus vallásúak voltak. A Vértesacsáról települő Schmuck, Friedmann, Czuffer, Weingartner család tagjai viszont kivétel nélkül német ajkú katolikusként érkeztek. Az Oroszlányból költöző Cservenka, Pavelka, Csulik, Zsednai, Kozár, Gernya és Paska nevezetű szlovák családok részben az evangélikus, részben a református felekezethez tartoztak. A tősgyökeres magyarként Homokszentgyörgyről érkező Kovácsok és Somogyiak, a Répceszemeréről érkező Szemereiek, valamint a Vereb községből érkező Verebiek szintén evangélikus és református vallásúak voltak. A helység a telepítő herceg Batthyány Lajos neve után, és a szomszéd falutól való megkülönböztetésül, a Lajoskomárom nevet kapta. A közeli Fürgedpusztán 1823-ban Radákovics József néven született író és lapszerkesztő, Vas Gereben, a települést a legelső magyarországi „rendes falu”-nak nevezte. Ezt írta: „Lajos-Komárom telepítvény, és minden kétség nélkül mintapéldánya a faluknak, egyenes és tágas, szabályosan fölosztott utcákkal, és minden keresztülutazónak feltűnő, hogy ilyent Magyarországon is láthat.”

A gyülekezet 1804-ben tartotta első istentiszteletét magánházban. Ebben az évben folyamodtak szabad vallásgyakorlatért, mert ekkor már mintegy 220 lelket számlált a kis gyülekezet. A vármegye jóváhagyó leirata 1806-ban érkezett meg. Ugyancsak 1806-ban „a pap és mester könnyebb életmódjára földeket kérnek az uradalomtól”, s Lajos herceg fia, Fülöp, a negyedik Batthyány-Strattmann herceg, aki 1806-tól lett a hitbizományok és a hitbizományokon kívüli birtokok tulajdonosa, 1807-ben és 1810-ben 30 hold földet adott erre a célra.

Eleinte imaházba gyülekeztek a hívek. Kezdettől fogva három, magyar, német és szlovák nyelven tartották az istentiszteleteket, s ez a rend 1910-ig fenn is maradt. Az így kialakult szolgálatok megkönnyítésére segédlelkészi állást szerveztek a 1820-as években, amely közel 100 éven keresztül működött. Ám egy 1935-ös, a M. Kir. Központi Statisztikai Hivatalnak küldött kérdőív adatai arról is tanúskodnak, hogy a német nyelvű szolgálatok tovább is fennmaradtak. De kiderül, hogy az ifjúság közötti szolgálatok csak magyarul folynak már, általában pedig az istentiszteletek nyelve: „vasárnaponként délelőtt magyar és német, vasárnap délután és hétköznap felváltva, egyszer magyar, egyszer német.” Bár a kiegyezés (1867) utáni nemzetiségi törvény egyenjogúságot biztosított minden állampolgárnak, a falu feltűnően hamar elmagyarosodott. A szlovák nyelvű istentiszteletek megszüntetése – annak ellenére, hogy mindenki jól értette és beszélte a magyar nyelvet – konfliktushelyzetet teremtett. A szlovák lakosság egy része (24 család, 75 lélek) áttért a református vallásra.

Első lelkészül Burray (Burai) Sámuelt hívták meg, aki a Nyitra megyei Brezován született 1776-ban. Magántanító volt Csabdiban, rektor Palotán, s ”…mivel a Tóth nyelvet is tudta, meghívatott a Lajos Komáromi három nyelvű új Gyülekezetbe, s felszenteltetett Alsó Dörgitsén 15. júl. 1806. Fő T. Superintend. Nagy István Úr által…”. Őt Farnek Jonatán (1809–1817) követte. Harmadik lelkészük Hrabovszky György (1817–1825) – Hrabovszky Sámuel szuperintendens fia – volt. Nevéhez fűződik az 1817-től kezdődő templomépítés. Az építkezés idejéből egy füzet maradt fenn, amelyben minden munkaképes férfinak külön lapon szerepel a munkája. Ebből tűnik ki, hogy 1817 és 1822 között 160 férfi dolgozott rendszeresen azért, hogy új templomuk legyen. A téglát a falu melletti kemencében égették ki, amit erre a célra készítettek. Az építkezéshez szükséges egyéb anyagokat a jobb módú jobbágyok szállították kocsival a beszerzés helyéről. A 400 főt befogadni képes templom felszentelését 1822-ben, Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnapon végezte Berke Mihály főesperes. Hrabovszky György lelkész 1822-ben kelt írása szerint a templom „12 öl hosszúságú, 6 öl szélességű tornyos templom 1820-tól fogva; a nyelvek különbsége miatt Káplánya, Oskolája és Oskola Mestere” van. Az első oltárképet Szekszárdról hozták Lajoskomáromba, s az emmausi utat ábrázolja. A templomban az új orgona 1834-ben szólalt meg. A 30 méteres torony három harangja közül a legnagyobbat 1836-ban öntette a gyülekezet. Felirata: „A Lajos Komáromi Évangélika Szent Eklésia Készítette Ezt A Harangot Mallatitus Gábor Alatt. Öntötte: Schaudt András Pesten. 647 font.”

Lajoskomárom mindhárom felekezeti iskolájában 1810 körül kezdődött az iskolai oktatás a körülményekből adódó mostoha viszonyok között. Sokak álma valósult meg 1854-ben az új evangélikus iskola átadásakor, amelynek három termében folyhatott a tanítás. Ezzel egyidejűleg a tanítók száma az eddigi egyről háromra emelkedett. 1910-ben 127 fiú és 122 lány (összesen 249 gyermek) tanult az iskolában Mohar Endre, Mohar Ilona és Szombath Ernő tanító keze alatt. Az 1940. évi névtárban már csak 139 gyermeket jeleznek, s tanítóként Szende Ernő és Szakáts Mátyásné sz. Cservenka Ilona neve szerepel. A gyülekezet iskolája nevelte az evangélikus gyermekeket, fiatalokat egészen 1948-ig, az államosításig. A felekezeti tanítók sorából kiemelkedik Kapi Béla püspök nagyapja, Kapp Henrik, aki 1837-től 1857-ig volt a gyülekezet tanítója.

1864-ben tanítólakás épült, amelyet 1881-ben kibővítettek. A régi, „sárfalakból” álló parókiából 1872-ben téglából és vályogból épült, fazsindelyes lelkészlakásba költözhetett Szarvasi Sámuel (1868–1896) lelkész is.

A századforduló körül elindult a község paraszti társadalmának rétegződése. Egyesek a meggazdagodás felé haladtak, mások az elszegényedés felé sodródtak. A nincsteleneket és a csekély földdel rendelkezőket a nagy lehetőségek hazája, Amerika csábította. A kivándorlás érzékenyen érintette a gyülekezetet. Az immár kétszer is megfogyatkozott közösségre nagy feladat várt. Temploma kezdett veszélyessé válni, roskadozni. A mindent átfogó renoválásra 1910-ig kellett várni. Akkor kezdődhetett el az a munka, amelynek eredménye ma is érzékelhető. A külső-belső vakoláson kívül átépítették a tetőt és a tornyot, cementlapozták a templombelsőt, s új padokat állítottak a régiek helyére. A pécsi Angster József és Fia új egymanuálos, pneumatikus táskaládás orgonát épített. A régi oltárkép helyére Oppel Imre festménye került, amelyen a Gecsemáné-kertben imádkozó Jézus látható. A megújult templom felszentelését Hofbauer Pál esperes, a falu szülötte végezte 1911-ben.

A gyülekezet tagjait nagy felelősségérzet jellemezte. Erre példa az a sok befektetési forma, amelyet a gyülekezet érdekében vagy humanitárius indítékból létrehoztak. Ilyen volt a Belák János és családja által létrehozott tanítói alapítvány, a Hofbauer-féle tanítói alapítvány, a templomdíszítési alap, a Schmeltzer-féle templomnagyobbítási alap, az iskolaalap, Luther-emlék, árvaalap, Schikker–Szarvasi lelkészi gyámalap, oltárképalap, orgonaalap, Reizinger Márton és családja által létrehozott szegényalapítvány, valamint a templomtető-építési alap.

A templom felújítását követő nyugodtabb éveket az első világháború zárta le. A templom három harangjából a két kisebbet elvitték, de a legnagyobb veszteség a harcmezőkön maradt 39 ember életének elvesztése volt. A harangok pótlásában az Amerikából visszatelepült evangélikusok segítettek. A középső harang felirata: „Én Felviszem az Egekbe az emberek Panaszát. Az Amerikai Kivándoroltak Szeretetmunkája. A jó Isten Áldása rajtuk. Schlitt Gyula lelkész Dr Götze Sándor felügyelő. 1922. Harci Zajba Fúlt Bús Elődömnek Hangja. Én Az Örök Békét Szeretném Hirdetni A jó Isten adja. Öntötték Seltenhofer Frigyes fiai Harangöntő-Gyárban Sopronban.” A kis harangon álló szöveg: „Én lehozom A szívekbe Az Istennek vigaszát. Az Amerikai kivándoroltak szeretetmunkája. A jó Isten Áldása rajtuk. Schlitt Gyula lelkész Dr Götze Sándor felügyelő. 1922.”

A gyülekezet hétköznapi életét meghatározták azok az egyesületek, körök, amelyek között elsőként lehet említeni az evangélikus iskola könyvtárához tartozó, az 1855-ben induló olvasóegyletet. Amint azt a Malatides Gábor (1829–1868) lelkész által elnökölt iskolai bizottmány előterjesztette: „Vasárnaponként iskolánk megnyittatván az iskola könyvtár birtokában levő könyvek és hírlapok ingyen használatra kiszolgáltassanak olyanok számára kik a helyszínen akarják azokat olvasni.” Ezen buzgalom kezdete minden bizonnyal Hraboszvky György lelkészig ér vissza, akinek már idézett leírásában találjuk a következőket is: „Egy kis képes gyűjteménye és 1500 számok körül való külömbféle Magyar, Deák, Német könyvekből úgy a Magyar Literatúrát és Ekklésiai dolgokat világosító több kéziratokból álló készülete is van alulírtnak, melyből szívesen költsönöz kötelező levél mellett az effélékben gyönyörködőknek.” Ebből alakulhatott ki 1908-ban – Macher (Mohar) Endre és Szombath (Szende) Ernő tanító kezdeményezésére − a Polgári Olvasókör, amelynek 700 kötetes könyvtára, rádiója és 350 tagja volt a harmincas években. Ugyanakkor Kóts Lajos (1933–1944) lelkészi naplójában – az 1940. évről – nőegylet, lányegylet, ifjúsági egyesület, ifjúsági önképzőkör és dalkör működéséről is olvashatunk.

A békés életet a második világháború zavarta meg. A férfiak bevonultak, családok szakadtak szét, hősi halottakat gyászoltak a hozzátartozók. A gyülekezetből 38-an nem térhettek haza: 37-en meghaltak, egy személy eltűnt. A front többszöri átvonulása négy emberéletet követelt és sok sebet ejtett. A háború után kialakult helyzetben a gyülekezet élete is átalakult. Csökkent a templomba látogatók száma, de erősödött a megmaradtak hite. Ekkor választották lelkészüknek a hívek a második Lajoskomáromból induló lelkészt, Hódi Pált (1945−1962). Az ő pásztori munkájának is köszönhető, hogy a megváltozott szemlélet ellenére is folyt a gyülekezeti élet, sőt új alkalommal is gazdagodott: az iskolába, munkába indulók reggelenként közös áhítaton vehettek részt. Utódja, Szakáts László 1962-től 1980-ig volt Lajoskomárom papja. Lelkiismeretesen ellátott szolgálata alatt végezték el a templom külső és belső festését 1967-ben. Őt a Súrról érkező Jakab Miklós (1980−1986) követte. Az ő szolgálata alatt cserélték le az elferdült toronykeresztet, s akkor választottak először (1981) női presbitereket is.

Rövid ideig Magassy Katalin (1986–1987) Sárbogárd−Sárszentmiklós lelkésze szolgált a lajoskomáromi gyülekezetben is, majd Tóth Melinda (1987–1989) volt a lelkész. 1989-től Decmann Tibor a gyülekezet lelki vezetője. Ünnepélyes beiktatását 1993. március 23-án végezte Labossa Lajos esperes.
A gyülekezetben 1992 óta működik idősgondozás intézményes keretek között.

1988 végén a presbitérium megszavazta a lebontott régi gyülekezeti ház helyére az új parókiát is magába foglaló gyülekezeti ház építését. Az építkezésekben a gyülekezet szinte minden tagja erejéhez mérten részt vállalt. Említést érdemel néhány helyi és több mezőkomáromi római katolikus testvér egy napi önzetlen munkája a plébános, Pék Lőrinc vezetésével. Bár a munkálatokat felfüggesztették az idősek otthona felépítésének idejére (1991/92), mégis már 1992-ben ünnepi istentisztelet keretében felszentelhették a parókiát és a gyülekezeti házat is. Közel ötévi munkával, 2000-re a templomot kívül és belül is renoválták. A teljes szószékoltárt az oltárképpel együtt restaurálták, korszerű fűtést építettek ki, valamint a padozatot is kicserélték. A templom tetőzete új héjazatot kapott, és tornyának sisakját, keresztjét is rézzel vonták be. A gyülekezeti terembe 2006-ban új oltárkép került, amely Meixner Etelka iparművész alkotása. A gyülekezet korábbi pecsétjének mintája alapján a faliplasztika a mustármag példázatát ábrázolja.

A gyülekezet ifjúsági életének központja és „motorja” a 13 éve működő rézfúvószenekar. A baden-württembergi plochingeni rézfúvószenekar 1984 óta négyévenként koncertkörutat szervezett magyarországi gyülekezetekbe. A zenekar egykori vezetőjének, Dieter Greinernek régóta dédelgetett álma volt, hogy Magyarországon is elindítsa ezt a fajta gyülekezeti munkaágat, amely Németországban olyan nagy hagyománnyal bír. Egyik, ez ügyben sikertelennek mutatkozó útjáról hazafelé Tatabányán megállva Labossa Lajos akkori esperes, régi barátja, Lajoskomáromba irányította őt. Még azon a hétvégén, 1993. szeptember 25-én, fehér asztal mellett elhatározás született arra nézve, hogy a gyülekezet vezetősége átgondolja a felkínált ajánlatot. 1994 tavaszára érdeklődőket toborzott a lelkész és a kántor leginkább a gyülekezet hittanosaiból, akik akkor 8-10 évesek voltak, és néhány zenét szerető, kottát olvasni tudó felnőttből. A Posaunenchor-ok, vagyis a gyülekezeti rézfúvósok célja az Úr dicsérete és az evangélium továbbadása hangszereikkel. 1994. szeptember 11-én ünnepi istentisztelet keretében megalakult Lajoskomáromban – tudomásunk szerint hazánkban elsőként – a gyülekezeti rézfúvószenekar. A gyülekezet 16 hangszerrel gyarapodott. A hangszereket német testvérek és zenekarok adományaiból gyűjtötte össze a plochingeni zenekar. A kezdeti lépéseket egy sárbogárdi harsonatanár (Mircea Codreanu) és egy Dégújtelepre költözött kürtművész (Tamás Tamás) segítségével tette meg az induló zenekar, majd 1997-től a gyülekezet kántora, Decmann Erzsébet vette át a karnagyi feladatokat. Munkáját Soltész Kálmán tatabányai kürttanár segíti havi rendszerességgel. Az 5 éves jubileumon 21-en, a 10 évesen már 24-en tartoztak a zenekarhoz.

Fényes Elek szerint Lajoskomáromban az 1838-as évben az 1488 főnyi lakosságból 1090 volt evangélikus. Az 1875. évi névtárban 1220 lélekkel szerepel az anyaegyház, ám az egyházközséghez 1415 lélek tartozott. 1910-ben 1200 lélek alkotta az anyaegyházat. Az enyingi szórványhelyen 124, Szabadhegyen 59, Mezőkomáromban 50, Dégen 82, Szilasbalháson 38, Siófokon 28, Lepsényen 11, Mezőszentgyörgyön 10, Fokszabadin 9, Bozsokon 7, Siómaroson 1 evangélikus élt. Schád Boldizsár 1621 személy lelkipásztora volt. 1941-ben 1055 a lajoskomáromi evangélikusok száma, ám a település népessége majdnem megduplázódott. A legutóbbi népszámlálási adatok alapján 413-an tartják magukat evangélikusnak a 2500 lakosból, s még további kétszázan tartoznak a környező településeken az anyagyülekezethez. A lajoskomáromi evangélikus gyülekezet a szó teljes értelmében sziget volt – és az ma is – a más felekezetűek között. Filiája Enying.

Az enyingi leányegyház

Enying Fejér megye délnyugati részén, a Balatontól légvonalban 7 km-re fekvő város, az Enyingi kistérség központja. A települést 1241-ben királyi birtokként említik. A 15. században a Török család tulajdona. 1541-ben a király Török Bálint birtokait elvette, de a terület már az 1540-es évek végén török kézre került, és nagyrészt elnéptelenedett. A törökök kiűzése után újratelepült. A terület a Batthyányak birtokába került. A 19. század második felében Enying járási székhely lett. 1966-ban Balatonbozsok csatlakozott hozzá, 1992-ben városi címet kapott.

Enying evangélikus lakói kezdetben a szomszédos lajoskomáromi anyaegyházhoz tartoztak. A szórványhely az 1910. évi névtárban 120 evangélikussal szerepel. Az 1933. évi névtárban már 143 lélekkel jegyezték. 1934 nyarán jelent meg a településen Havasi Dezső lelkész az enyingi és a szétszórt Balaton-parti evangélikusok összegyűjtésére, pásztorolására, missziói gyülekezetbe szervezésére. Még abban az évben Siófok mellett 14 szórványhely – Alsótekerespuszta, Balatonbozsok, Balatonkenese, Balatonfőkajár, Berhida, Csajág, Küngös, Lepsény, Leshegy, Mezőszentgyörgy, Papkeszi, Peremarton, Siómaros és Balatonszabadi szórványtelepülés – csatlakozott Enyinghez, és megalakult az Enying székhelyű Enyingi Evangélikus Missziói Gyülekezet.

Komjáthy Lajos lelkész (1935–1943) és Hanthó Jenő felügyelő idejében – 1938-ban – épült meg a szép evangélikus templom országos közadakozásból Szeghalmi Bálint tervei alapján. Délelőttönként Enyingen tartottak istentiszteletet, délután 6-kor Siófokon, figyelve az üdülési szokásokra is. A szép magyar tenger partján a gyülekezet megszervezése óta az alábbi helyeken végeztek szolgálatokat a lelkészek: Balatonkenese, Balatonakarattya, Balatonaliga, Balatonvilágos, Balatonszéplak. A Veszprém megyei és a Somogy megyei partszakasznak erre a 25 km-re kiterjedő részén 300 nyilvántartott evangélikus nyaralt időszakonként.

A missziói gyülekezethez az 1940. évi névtár szerint 16 településről 447 lélek tartozott állandó lakosként. A legtöbben Enyingen (122) és Siófokon (82) laktak, de lélekszámuk Balatonkenesén (31), Csajágon (34), Leshegyen (36) és Peremartonban is meghaladta a 30-at. A gyülekezet 1941. szeptember 28-án megválasztotta első rendes lelkészéül a templomépítő Komjáthy Lajost, de ő hamarosan Lévára távozott, s a gyülekezet 1943. december 9-én Buthi Dénest hívta meg pásztorának. Az új lelkész még abban az évben Siófokra tette át a hivatalt, s ettől kezdve a gyülekezet neve: Enying–Siófoki Evangélikus Missziói Gyülekezet. A lelkész az 1956-os események után külföldre távozott, utódjául Schád Ottó bábonymegyeri lelkészt választotta meg a gyülekezet. Ő 22 évig szolgált Siófokon és Enyingen. 1979-től 1993-ig több helyettes, illetve segédlelkésze volt a gyülekezeteknek, majd Baranyay Csaba és Baranyayné Rohn Erzsébet (lelkészházaspár) vette át a szolgálatot, ám Enyinget csak rövid ideig gondozták. Már 1993-ban Decmann Tibor lajoskomáromi lekész pásztorolta a kis nyájat. Attól kezdve ott történik az anyakönyvezés is. A kilencvenes évek közepén Enying hivatalosan is Lajoskomárom filiája lett.

Lelkészek, tanítók, elöljárók

Lajoskomárom

Lelkészek: Burray /Burai/ Sámuel (1806–1809), Farnek Jonatán (1809–1817), Hrabovszky György (1817–1825), Tatay Imre (1825–1829), Malatides Gábor (1829–1868), Szarvasi (Hirschler) Sámuel (1868–1896), Kasper József (1896–1907), Schád Boldizsár (1907–1911), Stiegler Sándor Ernő (1911–1912), Dörner Frigyes (1912–1913), Büki Jenő (1914–1915), Endreffy János (1915–1918), dr. Schlitt Gyula (1918–1932), Kóts Lajos (1933–1944), Hódy Pál (1945–1962), Szakáts László (1962–1980), Jakab Miklós (1980–1986), Magassy Katalin helyettes lelkész (1986–1987), Tóth Melinda (1987–1989), Decmann Tibor segédlelkész, majd lelkész (1989–)

Segédlelkészek (káplánok): Nerodoli János (1825), Kolbenheyer Albert (1868–1871), Zatkelik Lajos (1872–1878), Becht Henrik (1879–1880), Kracher György (1880–1882), Torda Lajos (1882–1885), Pohánka Géza (1885–1888), Wengli Gyula (1888–1889), Adorján Ferenc (1889–1892), Szabó János (1893–1894), Kasper József (1894–1895), Schád Boldizsár helyettes lelkész (1906–1907), Bothár Mihály Nándor (1911)

A lajoskomáromi temetőben eltemetett lelkészek: Schád Boldizsár (1881–1911), Mosberger Keresztyén püspöki segédlelkész (1899–1923), Sokoray Bálint hántai lelkész (1888–1958), Hódi Pál (1915–1975)

Lajoskomáromból induló lelkészek, egyházi tisztségviselők: Hofbauer Pál, a veszprémi egyházmegye esperese (1906–1911), Mosberger Keresztyén (szül: 1899) püspöki segédlelkész, Szende Ernő (szül.: 1912, váci, kiskunhalasi, majd péteri lelkész, Szende Sándor (szül.:1914) kötcsei lelkész, Hódy Pál, Szemerei Mária (ord.1979), Szemerei János (ord. 1987), jelenleg a somogy-zalai egyházmegye esperese, Szemerei Zoltán a déli egyházkerület felügyelője (2003−2006)

Tanítók: Faragó István (1804–1805), Visnyi János (1806–1815), Weiss Jonatán (1809–1811?), Andorka István(1815–1821), Kiss (alias Szedlák) Ádám (1822–1824), Varga Mátyás (1829–1834), Szilvágyi Sámuel (1838), Semmelróth András segédtanító (1838), Kapp Henrik (1844–1848, 1848-ban Imreként szerepel), Kapp Ádám segédtanító (1844), Ruppert Jakab segédtanító (1847–1854), Klein Péter (1853–1857), 1858/59-ben nincs tanító, Mühl János(1861–1871), Bados Tivadar segédtanító (1861), Schád János segédtanító (1865), Molnár (Macher) Endre segédtanító (1868), Sztik Gyula segédtanító (1871), Pöntör István segédtanító (1871), Mohar (Macher) Endre (1871–1913), Mód György segédtanító (1875), Launer Gusztáv (1873–1874), Pfendesack Lajos (1880), Alman /később Almási/ Brunó (1879–1880), Küffer János (1881?–1885), Lux Győző segédtanító (1885–?), Krug Lajos (1885–1886), Teplicska István (1887–1890), Borcsiczky Károly (1888–1889), Kaiser Lajos (1889–1891), Brósz János (1890−1891), Hudoba András segédtanító (1892), Rácz Gyula segédtanító (1894–1897), Záhon Dezső (1896–1897), Molnár (Macher) Géza segédtanító (1897), Mohar (korábban Macher) Ilona (1898–1932), Pöntör Béla (1902), Szende (korábban Szombath) Ernő segédtanító (1902–1942, 1914-től 1. sz. kántortanító)), Mezősi Árpád (1914–1918), Záborszky Kálmán (1918–1922), Mosberger András segédtanító (1922–1923), Szalontai (korábban Seebach) András segédtanító (1928–1930), Derschner János segédtanító (1927–1928), Szakácsné Cservenka Ilona segédtanító (1932–1948), Kiss Lajos (1935–1936), Záborszky Kálmán (1942–1948)

Felügyelők: Matkovics István (1861–1863), Matkovits Tivadar (1865–1867), Belák István megbízott felügyelő (1867–1871), Matkovics Tivadar (1871–1875), Belák István (1880), Schrikker Imre (1885–1891), Belák János (1897–1922), Strobl Mihály (1919), id. Strobl Mihály (1925–1927), dr. Götze Sándor (1930), Szakács György (1931), Schrikker Sándor (1933–1936)), Hoffbauer Mátyás (1936), Groszl János (?), Schrikker Sándor (1937–1950), Reisz Pál mb. felügyelő (1950–1956), Reisz Pál (1957–1987), Mosberger Mihály (1987–)

Enying

Lelkészek: Havasi Dezső szervező lelkész, Enying, (1934–1935), Komjáthy Lajos missziói lelkész, Enying (1935–1943), Buthy Dénes missziói lelkész (1943–1956). (Lásd Siófokot!)
További szolgálattevő lelkészek (beosztásuk nem mindig követhető): Major Jenő (1935−1936), Jakab Sándor (1936−1938), Buthy Dénes (1938), Szalay Kálmán (1938−1940), Balogh István (1940−1941), Németh Zoltán (1941−1942), Sümeghy József (1943), Tompa Zoltán (1943−?). (Lásd Siófokot!)

Felügyelők: dr. Götze Sándor (1934), Hanthó Jenő (1935–1940?)

A jelen

Lajoskomáromban vasár- és ünnepnapokon 10 órakor kezdődik az istentisztelet. Böjti és adventi időben hétköznap esténként is van istentiszteleti alkalom. Enyingen vasárnaponként 9 órára gyülekeznek a hívek a templomba. Úrvacsorai együttlétre a hónap első vasárnapján és a nagy- ünnepeken van lehetőség. Az Agape Szeretetotthonban mindennap 9 órától az új nagyteremben tartott áhítaton, ünnepek idején istentiszteleten is részt vehetnek a lakók és a gyülekezetből érkezők.

Bibliaórák hétköznap esténként, ifjúsági összejövetelek (a zenekar programjai) szombaton délelőttönként vannak a gyülekezeti teremben. Az anyaegyházban négy iskolai és egy óvodai, a filiában két iskolai csoportban folyik a hitoktatás. Évente hittantábor és két alkalommal zenei tábor várja az érdeklődőket. A szeretetvendégségek közül hagyományossá vált a jubileumi konfirmandus-találkozó.

Decmann Tibor, Kovács Eleonóra, dr. Jáni János

Lajoskomáromi anyaegyház
Lélekszám 413 /405/ 280 Tisztségviselők: Mosberger Mihály felügyelő, Wanderer Attila másodfelügyelő, Németh Lászlóné gondnok, Eckhardt József pénztáros, Hámori Imréné másodpénztáros, Királyné Reizinger Márta jegyző, Reizinger Márton számvevőszéki elnök, Steidl Jánosné temetőgondnok, Decmann Erzsébet kántor. Presbiterek: Csepregi Kálmánné, Csisziné Reizinger Anikó, Kozma Andrásné, dr. Labossa Tamás, Stinner Zoltán, Tóthné Szakács Márta, Vései Lászlóné, Wanderer Géza, Weiler János. Pótpresbiter: Csulik István

Enyingi leányegyház
Lélekszám 113 /74/ 37 Tisztségviselők: dr. Bányai Béla gondnok és kántor, Szentmiklósi Éva jegyző, Csizmazia Imréné pénztáros. Presbiterek: dr. Bányainé Ny. Andrea, Cs. Pusztai Lászlóné, Szentmiklósi Péterné, Varga Istvánné. Pótpresbiterek: Búza Lajosné, Szamler Imre

Szórványok és lélekszámuk: Dég (37 /7/ 5), Felsőnyék (7 /–/ 1), Igar (6 /–/ –), Kisláng (11 /–/ –), Lepsény (21 /–/ –), Magyarkeszi (7 /–/ –), Mátyásdomb (5 /–/ 2), Mezőkomárom (35 /7/ 5), Mezőszentgyörgy (– /–/ –), Mezőszilas (14 /2/ 2), Szabadhidvég (10 /1/ 1)

Az egyházközség lélekszáma összesen: 679 /493/ 317

Forrásanyag

A Dunántúli Ágost. Hitvall. Evang. Egyházkerület Névtára. Győr, 1875. Czéh Sándor Nyomdája.
A Dunántúli Ág. Hitv. Ev. Egyházkerület Névtára. Pápa, 1910. Főiskolai Könyvnyomda.
A Dunántúli Ág. Hitv. Evang. Egyházkerület Névtára. Győr, 1933. Pohárnik Nyomda.
Magyarországi Evangélikus Egyház Névtára. Budapest, 1989. Evangélikus Sajtóosztály.
A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Névtára. Budapest, 1973. Evangélikus Egyház Rota.
A Magyarországi Evangélikus Keresztyén Egyházegyetem Névtára. Győr, 1940. Baross-Nyomda: Uzsaly és Koncz (Harangszó nyomdája).
Evangélikus templomok. Budapest, 1944. Evangélikus Templomok Kiadóhivatala.
Hrabowszky György palotai prédikátor névjegyzéke Duna–melléki T.T. Prédikátor-társairól, amelyet Nagy István szuperintendens részére készített. Nyomtattatott Özvegy Számmer Klára betűivel 1803-ban, Veszprémben. Kézzel kiegészítve a szerző? által 1806-ban.
Szemerei János: A lajoskomáromi evangélikus gyülekezet története. Kézirat (1983).
Wikipédia-Enying (2008.09.15.)