Három gyülekezet, három egymástól teljesen eltérő történelemmel, másfajta lehetőségekkel, más örömökkel, más nehézségekkel és más feladatokkal.

A csákvári társegyház

Csákvár község Fejér megye északi részén, a Zámolyi- medencében, a Vértes hegység szélén található, Bicskétől 19 km, Oroszlánytól 24 km távolságra.

Ősi település, már az ősember nyomait is megtalálták a Vértes barlangjaiban. A terület a Római Birodalomtól kezdve az avar korig kedvelt lakóhelye volt az itt megtelepedetteknek. Erre utal latin Floriana neve is, amely virágos (virágzó) helyként jellemzi.

Musay Gergely püspök, amikor 1661-ben felsorolja az anyagyülekezeteket, Bodajk a Győr megyei gyülekezetekkel a rábaközi esperességhez tartozik. Egy 1669-es területi összeírás viszont Bodajkot is a környékbeli Mór, Csókakő, Csákvár, Csabdi, Gyúró és Tordas községekkel együtt a be nem hódolt Gesztes és a tatai vár oltalma alá helyezi.

A reformációt repítő „angyalszárnyak” tehát hamar eljuttatták a megtisztított tanokat Csákvárra is, és szinte az egész falu evangélikussá lett. Természetesen az egyetlen meglévő, katolikus templomot is ők használták innentől kezdve egészen annak visszavételéig, 1748-ig. Sajnos az akkori protestáns gyülekezetről nem sokat tudunk, csak az van feljegyezve, hogy a török pusztításkor, 1543-ban a leégett tetejű templomot a protestánsok 1550–1560 között új tetővel látták el, és istentiszteleti helyként használták egészen addig, amíg gróf Esterházy Ferenc az 1712/15-ös országgyűlés határozata alapján 1748. október 11-én vissza nem vette azt igen leromlott állapotban. Bontását elkezdték, és a régi alapokra építették az új templomot, amelyet 1788-ban szenteltek fel.

A mai gyülekezet megalakulását az 1760-as évekre vezethetjük vissza, amikor az újratelepített faluban – annak ellenére, hogy az Esterházy család elsősorban katolikusokat várt – mégis megtelepedett egy-két ágostai hitvallású evangélikus család is.

Egy 1837-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint is kb. 1760 körül települtek evangélikus családok ide. Valószínűsíthető azonban, hogy a már korábban itt lakó helvét hitvallást elfogadók között is voltak evangélikusok. Egy ideig házi istentiszteletek tartása által gyakorolták hitüket. Mint edénykereskedők némelyek más faluban látogatták az istentiszteletet, mások pedig az akkori református gyülekezetbe jártak.

Később 24 párra szaporodott a számuk, létszámra pedig 142-en lettek. 1788-ban elhatározták, hogy filiaként Oroszlányhoz csatlakoznak. Szerződést is kötöttek az oroszlányi lelkésszel és gyülekezettel. Szepesi Mihály volt ekkor az oroszlányi lelkész. 1789-ben mindjárt kérték az uraságtól, hogy egy zsellérházat vehessenek, azt kijavíthassák, és hogy iskolamestert állíthassanak. A templomnak való helyet az uraság a kastélydombnak nevezett helyen jelölte ki számukra, de több oknál fogva nem fogadták el. 1791. június 2-án 70 pengő forinton vették meg a mostani fundust. Mivel ezen a helyen csak egyetlen szobából álló lakás volt, a templom elkészültéig a pajtában tartották az istentiszteletet.

1792-ben megépítették az első templomot, amely kőből, fagerendás nádfödéllel készült az iskola udvarának nyugati részén. Ezt a templomot 1792. november 1-jén fel is szentelték Perlaky Dávid és Szepessy Mihály esperesek, Breskovics Imre bokodi és Szikora Pál tordasi lelkész jelenlétében. Lelkésze akkor még nem volt a gyülekezetnek, az oroszlányi lelkész járt ide. Iskolamesternek Németh Mihályt állították be, aki 1793-ig tanított. Utána hat évig Záborszky Sámuel, majd Zdenkovics Márton és Szentpéteri István 2-2 évig, aztán megint Németh Mihály 4 évig, és 1 évig újból Zdenkovics Márton lett a tanító.

A gyülekezet 1808-ban vált el Oroszlánytól, anyaegyházközség lett, és „oskolamester” helyett „rendszerint való prédikátort” kapott az egyházközség Liptay András személyében, aki a gyermekeket is tanította. Szép fejlődésnek indult a gyülekezet Holéczy Mihály 1824-től 1829-ig tartó lelkészsége idején. 1830-ban aztán Karsay János lett a lelkész, akinek szolgálati idején sok nehézsége volt a gyülekezetnek.

1832-ben kőfallal kerítették be a parókiát, a templom elé tornyot építettek, és két kisebb harangot szereztek be. 1834-ben a nádtető helyett fazsindely került a templomtetőre. Egyes gyülekezeti tagok sok és nagy áldozatot hoztak. Többek között úrvacsorai kelyhet ajándékoztak ebben az évben boroskancsóval és ostyatartóval. 1849-ben ideiglenes tanítói állást is szervezett a gyülekezet. Smid Mihály későbbi bokodi lelkészt, esperest fogadták tanítóul, akinek 1848-as cselekedetei miatt el kellett hagynia a lelkészi munkát. Ebben a bajban házról házra járva élelmezte a gyülekezet, és bérelt szálláson lakott. 1860-ban a régi silány földek helyett 11kh 1236 öl földet adtak a gyülekezetnek a tagosítás alkalmával a Táligeti-dűlőben egy tagban. Ugyanebben az időben a Gusztáv Adolf Egyesülettől is 900 forint segélyt kaptak, és ebből egy fertály földet (12 hold) vett a gyülekezet a tanítói állás rendszeresítése céljából.

Ettől kezdve azonban a gyülekezet tagjaiban megfogyatkozott, és anyagilag is elerőtlenedett. Épületei leromlottak. 1863-ban a templom egyik fala is kidőlt. Ezért az istentiszteleteket 7 évig a kicsiny és nedves iskolában tartották. 1866-ban a lelkész és a gyülekezet szembekerült egymással. A lelkész lemondott hivataláról, és a gyülekezet haláláig 80 forint nyugdíjban részesítette. Ezután került Tóth Sándor adminisztrátorként a gyülekezetbe. Őt három év múlva a gyömörei gyülekezet választotta meg lelkészének. Az utód Fadgyas Sándor adminisztrátor lett, akit viszont a tési gyülekezet hívott meg hamarosan lelkészéül. Végül Csengey Vilmos lelkészsége idején felépült a templom Resenbach tatai építőmester munkája és tervei alapján 6200 Ft-ért. 1870. november 20-án Smid Mihály bokodi esperes-lelkész szentelte fel. Hamarosan az egyik harangot is újra kellett önteni 442 Ft-ért.

1879. március 30-án Csengey Vilmos meghalt, és az akkori segédlelkész, Zsakó János lett az utóda. A kis gyülekezetnek a templomépítés után 3000 Ft-nyi adóssága maradt. A tanítói lakás is romos volt. 1890-ben nagy adakozás és erőfeszítés árán felépült az új iskola és a lelkészlak egy fedél alatt. A lelkészt azonban közben Ösküre választották meg. Balogh István és Madár Dezső helyettesítései után 1892-ben Kövessy Béla lett a lelkész, akinek 31 éves szolgálata bővelkedett örömökben és nehézségekben is. Az iskola működése tanulóinak kis létszáma miatt kérdésessé vált, nehéz volt ismét tanítót beállítani. Akik ebben az időben tanítói hivatalt vállaltak, szinte azonnal keresték a jobb szolgálati helyeket, a jobb anyagi megbecsülést, így a tanítás színvonala is erősen romlott. Előfordult, hogy a tanulók tudatlansága miatt a vizsgát sem tudták megtartani.

1902-ben újra vásároltak tanítói lakást, és ezzel egy kicsit javult a tanítás helyzete is. A gyülekezet nehéz anyagi körülményei megint megrontották a viszonyt a lelkész és egy-két hangadó között, akik különböző vádakkal illették. Amikor vélt igazukat nem kapták meg sem az esperestől, sem a püspöktől, a lelkészt zaklatták, hogy részükre – 14-en voltak – kitérési, illetve más felekezethez az áttérési igazolást adja ki, ám ő ezt megtagadta. Ekkor a lelkész feleségét kezdték zaklatni, aki ezeken annyira elkeseredett, hogy két lányával együtt rokonokhoz költözött, hátrahagyva férjét és fiát.

Az ezt követő békeidőkben dr. Csengődi Lajos és Horin Kálmán rövid szolgálatai után Csővári Dezső lelkész hároméves szolgálata következett, akinek munkáját nagymértékben segítette a gyülekezethez tartozó akkori értelmiség egy-két tagja: Selmeczi Miklós gyártulajdonos a gyülekezet akkori felügyelője, lándori dr. Kéler Zoltán kerületi felügyelő, a csákvári gyülekezet volt felügyelője, örökös tiszteletbeli tagja, Paulini Béla uradalmi jószágigazgató presbiter, dr. Paulini Géza orvos, dr. Farkas Jenő és dr. Mayer Vilmos szintén orvosok.

Horin Kálmán rövid ittlétéről ezt írja később Csővári Dezső lelkészi naplójában: „Dr. Csengődi Lajos eltávozása után Horin Kálmán pesti segédlelkészt hívta meg a gyülekezet lelkészének. Amint értesültem, Horin nem érezte jól magát, a hívek büszkének tartották, és nem szerették őt. Szabó József gondnokkal kemény összetűzése volt. Horin osztálytársam volt, tehát én őt jól ismerem. Magábazárkózott természetű volt, és amiatt tartották büszkének. Nagy képességű, igazságszerető, komoly papi ember volt Horin Kálmán. Benne annyiban volt hiba, hogy nem értette meg a hívek gondolkozásmódját. A dunántúli magyar büszke, rátarti, ez jellemzi a csákvári evangélikusokat is. Ha az ember parancsolgatni akar nekik, és korholja hibáikat, akkor felbőszülnek, de ha lelkükhöz tud férni, szép szóval irtja hibájukat, akkor olyanok, mint a kezes bárányok, és mindent, még az ingüket is odaadnák lelkészüknek. Horin ezt a hangot nem találta el és emiatt mély szakadék választotta el híveitől. Ezért 1927 január havában elment Szarvasra vallástanárnak. Ő is örült, és a hívek is.”

Csővári tisztelendő lelkészi naplójából még kitűnik, hogy idejét jórészt két dolog töltötte ki. Az egyik: harc a pápistákkal (a legnagyobb jóakarattal sem lehet ökumenikus beállítottságúnak mondani az általa leírt dolgokat olvasva). Egy temetés kapcsán írja például, amikor Farkas Vince őrnagyot, a koronaőrség parancsnokát, huszárkapitányt temette: „A temetésen ismét diadalmaskodott a pápistákon a lutheránusok felsőbbsége”. Egy más helyen summásan jegyzi fel a következőket: „A községben nagy a pápista nyomás. Egy jezsuita szellemben nevelt plébános a papjuk, aki folyton ellenünk hangolja híveit. Az intelligencia nagy része, még a jegyzők is a butaságig bigottak és a plébános csuhahordozói és emellett gerinctelenek. Igen résen kell lenni és keményen harcolni a pápista butaság és elnyomás ellen. Roppant vigyázok a fiatalokra, hogy vagy tiszta házasságot kössenek, vagy reverzálist adjanak javunkra. Ha kell, készülő házasságokat robbantok szét, ha látom evangélikus érdekeink veszélyeztetését. Ide harcos pap kell, különben szétszéled a nyáj. A gyermekekben bigott hitet nevelek, hogy egykor erős oszlopai legyenek ennek a kis egyháznak.” A másik harcvonalról a hívekkel kapcsolatban ezt írja: „Mellesleg a papjáért megtesz mindent ez a nép, és mégis gőgös büszkeségük, mellyel egymást marják, sokszor elveszik kedvemet, és elvágyakozom innen. Sok-sok esztendő kell még, mely le tudja törni gőgös irigységüket, amit csak szeretettel és kitartással tud elkövetni a lelkész.” Róla feljegyzendő még, hogy híveit korholással is pásztorolta. Írásban rögzítette a templomba nem járók nevét és ennek okát, ha volt. Viszont az ő idejében indulnak újra a hétközi alkalmak, a keddi, pénteki istentiszteletek, a reggeli könyörgések és télen a református gyülekezettel közös esti sorozatok.

Az 1929-es év nemcsak a gyülekezetben, de a községben is jeles esztendő volt. Csővári Dezső lelkes irodalombarátként a református és katolikus fiatalok bevonásával betanította az ifjúsággal a Paulini Béla és Harsányi Zsolt által írt és Kodály Zoltán által megzenésített daljátékot, a Háry Jánost. „Földműves nép eddig még ilyenre nem vállalkozott” – írja a korabeli sajtó. Nemcsak vállalkoztak, hanem nagy sikert is arattak, mikor előadták Bozori Endre vendéglőjének színpadán húsvétvasárnap a művet. Többször kellett megismételni a szerzők, Kodály Zoltán, az Operaház társulata, a Nemzeti Színház igazgatója és több más jeles személy előtt. Július 23-án a rádió is közvetítette Csákvárról ezt a remek daljátékot. A fiatalok a darabbal országjárásra indultak: Budapest, Székesfehérvár, Szentes, Nagykőrös, Mezőtúr, és még sok más helyen mutatták be. Csővári naplójában így ír év végén ezekről az eseményekről: „Ezzel ismét megmutattuk a világnak evangélikus fiataljaink szellemi felsőbbségét. A katolikus intelligencia jórészt távol tartotta magát tőlünk, és meg sem nézték a darabot, mert írója és rendezője evangélikus volt. Sőt! A katolikus esperes plébános Szabó Jenő még rádióján sem hallgatta meg! Kérdem én: Quo vadis, magyar katolikus papság?”

1931-ben ismét egy hosszabb időszak veszi kezdetét a gyülekezetben Furia Zoltán lelkészi szolgálatával. Ő azonban 1933-ban aktív politizálásba kezdett, amelynek később súlyos következményei lettek a gyülekezetre nézve. Ebben az időben történt először, hogy együttes presbiteri ülést tartottak a református elöljárósággal, akiknek vezetője Papp Ákos lelkész baráti viszonyban állt Furia tisztelendővel. Az új iskolába, félvén a férfi tanító besorozásától, egy lányt, Zsurkai Klárát, neveztek ki, aki szüleivel be is költözött a tanítói házba. Későbbiekben igazolódott a gyülekezet jó választása, amikor egy év után a megyei tanügyi vizitáció megállapította, hogy a csákvári evangélikus iskola a megye első három iskolája között szerepel a tanulók felkészültsége tekintetében. Zsurkai Klára nemcsak képzett tanár volt, hanem a későbbi nehéz időkben, a háború alatt is, a pap nélkül maradt gyülekezet lelkigondozója lett.

Az orosz csapatok bejövetele előtt Furia lelkész – félvén, hogy nyilas múltja miatt őt az oroszok felelősségre vonják – elhagyta a paplakot, a községet is. Hiába könyörögtek a hívek és a gondnokok, hogy maradjon, mert ha lakatlan marad az épület, arra teljes pusztulás vár. Ez be is következett, mert 1944 telén több hónapig állt itt a front, és a parókiát s a templomot teljesen kifosztották. Az ajtók, ablakok tokostól, a padlózat, az orgona, a papi pad és minden, ami éghető és mozdítható volt, a megszállók martalékává lett. Ugyanettől a két másik felekezet lakott parókiája megmenekült.

A háború elmúltával a püspök Makovinyi Pál helyettest küldte a gyülekezetbe, akit nagy nehézséggel, sorkoszton tudtak eltartani. A gyülekezet felügyelő nélkül maradt, a gondnok pedig Székesfehérváron ült börtönben több hónapig, mivel a lelkész annak idején nemcsak maga lépett a nyilas pártba, hanem vitte a gyülekezet vezetőségét is magával. A gondnok a hazatérés után az elöljárósággal egyetértésben folyamodványt írt a püspökhöz több tárgyban, többek között, hogy a gyülekezetet elhagyó pásztor követeli elmaradt járandóságát, amelyet nemcsak méltánytalannak tartanak, hanem kifizetni sem tudnának, mivel a nem kért segédlelkészt sem tudják eltartani. A gyülekezeti tagoknak saját fenntartásuk is nagy nehézséget okoz. Ezen anyagi nehézségek ellenére első ténykedésként az iskolát indították újra, és amíg a templomot és a parókiát nem tudták rendbe hozni a háborús sérülésektől, addig az istentiszteleteiket ismét itt tartották.

1948 májusában a kirendelt Polonyi Zoltán lelkész ilyen helyzetbe érkezett. Előtte Mátis István helyettes lelkészi munkája után és Polonyi érkezése előtt hét hónapig a lelkész nélkül maradt gyülekezetet az odaadóan hűséges Zsurkai Klára tanítónő pásztorolta. Tartotta az istentiszteleteket, tanított, ha kellett, temetett.

A fiatal, nőtlen Polonyi Zoltán nagy energiával látott az újjáépítéshez, és próbálta az anyagiak elé helyezni a lelki újjáépítést. Evangelizációs sorozatokat szervezett, 1948-ban Tarjáni Gyula, 1949-ben Görög Tibor, 1952-ben Schulek Tibor tartottak igehirdetés-sorozatot Csákváron. Ezeken főleg az ifjúság vett részt, főként rájuk gyakoroltak nagy hatást az igehirdetők. Ennek következményeként került az Aranykönyvbe, hogy a fiatalság minden olyan szolgálatot felvállalt, amelyet addig a fizetett egyházfi végzett. A kántori szolgálattól kezdve a harangozáson keresztül egymás után állnak be a felébredt ifjak a gyülekezeti munkába. Ezekben az években a szórványgondozás is felerősödött, és a lelkésszel a gyermekmunkát végző Mészáros Pál is sokat tett a szórványban élők lelki épüléséért. Hosszas eljárás után rendeződött a még mindig függőben lévő Furia lelkész ügye, aki végül a nyugdíjazást választotta, így Polonyi Zoltánt beiktathatták hivatalába.

Míg egy 1952 decemberében végzett vizitáció a gyülekezet életképességéről számol be, 1960-ban már felkerül az összevonandó egyházközségek listájára. Polonyi elmenetele előtt ezt írja lelkészi naplójába: „A gyülekezet egy részében erősödik az élni akarás, a nagyobb rész azonban kezd közömbössé válni. Nem sok biztató jel van arra, hogy a gyülekezet hamarosan felemelkedhet a lelki lesújtottság állapotából.”

Az 1961-ben érkező Simonfay Ferenc már egy összevont gyülekezetet vett át, Fehérvárcsurgó gondozása is hozzá tartozott. Több áldott alkalommal, sorozatok szervezésével és a gyermekmunkával némi javulást sikerült elérni szolgálata idején. Felesége szeretetteljes lénye is nagy segítségére volt ebben, aki gyakran az istentiszteleti szolgálatban is részt vállalt, illetve a vasárnap délutáni alkalmakat a fehérvárcsurgói szolgálat miatt sokszor ő tartotta. Simonfayné Heriszt Erzsébet 1948-tól a nagytarcsai Külmissziói Intézet hallgatója volt, majd a kistarcsai Papnék Otthonának vezetője. Sajnálatos betegségének gyógykezeltetéséhez a csákvári javadalom kevésnek bizonyul, így a lelkészcsalád a bokodi hívást elfogadva 1967-ben oda költözik. Ezután még egy évig van lakója a csákvári parókiának Fenyvesi László személyében, akinek fiatalon bekövetkezett hirtelen halála után az elerőtlenedett csákvári gyülekezet nem tudott lelkészt hívni, illetve kapni, így a szomszédos Csabdi–Bicskei Gyülekezettel társulva alkotott a három kis egyházközség társult gyülekezetet. Így lett 11 évig át Zászkaliczky Péter akkori csabdi lelkész a lelkipásztoruk.

A helyben lakó lelkész hiányát sokban pótolta a lelkész állhatatossága. A szórványban élők gondozását is olyan komolyan vette, hogy mindig mindenki érezhette: ha nem is lakik helyben, próbál ugyanolyan figyelemmel lenni a csákváriak felé is, mintha mindig közöttük élne. Igehirdetései, személyes kisugárzása ma is érezhető, mély nyomokat hagytak a gyülekezet tagjaiban. Bakonycsernyére történt megválasztása után egy évig Labossa Lajos helyettesített a szolgálatokban, majd két évig Kepenyes Erzsébet segédlelkész.

Az ő eltávozása után már a társult gyülekezet sem tudott önállóan lelkészt hívni egyrészt elerőtlenedése, másrészt az akkori nagy lelkészhiány miatt. Ettől kezdve, 1982 és 1995 között, Csabdi–Bicskét a tatabányai esperes gondozta helyettesként. A csákvári gyülekezet pedig, mint 200 évvel ezelőtt, Oroszlányról kapott helyettest Asbóth László személyében. A 1970-es, 1980-as évek megmutatták, milyen a szórványélet határán élni, de talán éppen ez járult hozzá, hogy a gyülekezet összefogva templomot renovált kívül-belül, és egyre erősödött a vágy, hogy ismét helyben lakó lelkésze legyen az egyházközségnek. A közben üresen maradt parókiát a Budapest–Deák téri gyülekezet felújította, és üdülőházzá alakította át egyházi csoportok részére, és az udvaron felépítette a fasori gimnáziumból kapott faházat közösségi célokra, amelyet télen a gyülekezet istentiszteletek tartására és hétközi alkalmakra egyaránt használ. Mivel az így átalakított parókiára nem lehetett lelkészt hívni, Istentől kapott ajándékként fogadta a gyülekezet a kárpótlással visszakapott volt tanítói lakást a templommal szemben. Így a lakáskérdés problémája is elhárult az újra „önállósodás” – a jogilag meglévő társegyházi viszony újbóli megvalósítása – elől. 1995-ben, amikor Asbóth László oroszlányi lelkész nyugdíjba vonult, a Csákvár−Bicske−Csabdi Társult Egyházközség újraéledt, s kérte püspökét, hogy Albert Gábor diakónus lelkészt helyezze a gyülekezetekbe. A kérés teljesült, az új lelkész 1995 júniusában meg is kezdte szolgálatát. Végre – 27 év után – ismét lett lakója a csákvári parókiának, mert a társult gyülekezetek székhelye Csákvárra került. A gyülekezet jelenlegi lelkésze Szebik Károly 2001 óta.
A gyülekezet életében fontos esemény volt a bajorországi Pyrbaumi Evangélikus Gyülekezettel 2005-ben megszületett testvérkapcsolat.