Bakonycsernye (1909-ig Csernye) Fejér megyei község a megye keleti szélén, a Bakony hegység északkeleti részén, Veszprém, Fejér és Komárom megye találkozásánál. Közigazgatásilag 1956. április1-jéig Veszprém megyéhez tartozott.

A község kedvező adottságai miatt ősidők óta lakott hely. A középkor végén Bakonycsernye mai határában nyolc apró falu, település volt, amelyek neveit oklevelek említik. Közöttük van Csernye is, amelyről az első adat 1341-ből ismeretes. 1426-tól Bátorkő várához tartozott. A terület régészetileg jobbára feltáratlan, a Súr felé vezető út melletti dombtetőn a gyep felszíne alatt egy templom romjai valószínűsíthetők.

A vidék és falvai a másfél évszázadig tartó török uralom idején pusztultak el. A törökök által elfoglalt utolsó vár a Mór alatti, Bakonycsernyével egy magasságban és tőle csupán húsz kilométerre lévő Csókakő vára volt, a környék pedig a szüntelenül ismétlődő végvári csatározások színtere. Az élet csak a török idők elmúltával indulhatott meg újra. A vidék új ura Várpalota várát, városát és a hozzá tartozó falvakat királyi adományként megkapó Zichy grófi család lett, ők szorgalmazták a lakatlan vidék betelepítését. A munkaerő nagy hiánya miatt a katolikus nagybirtokos család beleegyezett, hogy néptelen pusztáira szlovák anyanyelvű, evangélikus vallású jobbágyok is jöjjenek, így létesültek a nagybirtokon Csernye mellett Súr és Öskü falvai és gyülekezetei is. Csernyére 1724-től Nyitra vármegyéből, a Vág folyó és a morva határ közötti területről, Csejte és Berencs várak tartományaiból jött a telepesek többsége, Csejtéről magyarok, Berencsről pedig szlovákok. A kezdettől vezetett első anyakönyv az első évtizedek bejegyzései mellett feltünteti a családok származás helyét is.2 Ekkorra a felvidéki jobbágyi telkek már nagyon elaprózódtak. A nehezebbé vált megélhetés mellett reformált vallásukat sem élhették szabadon, ezért a nyitrai evangélikusok a 18. század első évtizedeire szülőföldjüktől annyira elidegenedtek, hogy amikor a velük egy nyelvet beszélő és egy hitet valló toborzók közöttük megjelentek egy szabadabb és jobb otthon ígéretével, vállalták a szökés kockázatát is. Mellettük több telepes jött Csehországból is, valamint Trencsén, Szepes és Liptó vármegyékből, s a dunántúli, főként szlovák telepítésű községekből is. Ugyanakkor az első telepesek nem csupán szlovák nevűek: a legelső 52 telepes közül 21 viselt magyar hangzású nevet, akik később beolvadtak a többség nyelvét beszélő szlovákságba.
A falu betelepítője – az 1721-ben Öskün beiktatott és ott közel három évtizedig működő nemes Raksányi György lelkész testvére – nemes Raksányi Mátyás volt, aki szabad mozgású emberként a csernyei pusztára telepeseket toborzott. A Zichy III. János gróffal történt megegyezés szerint vallásukat szabadon gyakorolhatták, lelkészük és tanítójuk lehetett, és megépíthették első vesszőből font és sárral tapasztott paticsfalú templomukat is. A szabad vallásgyakorlatot a Zichy IV. János gróf és jobbágyai között 1746. október 1-jén megújított szerződés is biztosította.

A gyülekezet első lelkésze Schwarzwalder Jeremiás (1725–1731), aki 1723–1725 között Gyönkön szolgált. A győri esperesség 1725. évi kimutatásában mint Csernye lelkésze szerepel. Pozsonyból származott, magyarul, szlovákul, németül írt és beszélt. Az anyakönyveket 1726 júliusában kezdte el vezetni. A gyülekezethez ekkor mintegy 300 lélek tartozhatott. Schwarzwalder Jeremiás 1731-ben a móri kapucinus barátok kórházában halt meg, a talán rosszhiszemű, ugyanakkor mégsem kizárható gyanú szerint ott megmérgezték.

Vráthelyi Illés (1731–1740) Vágújhelyről került Csernyére, 1732. január 6-án iktatták be, innen Tordasra távozott.

Bukovszky György (1740–1751) Turóc megyei származású. Wittenbergi egyetemi évei után Győrött nevelősködött, innen jött Csernyére 1739-ben. Neve az 1747. évi katolikus canonica visitatio (püspöki vizsgálat) jegyzőkönyvében is olvasható azzal a javaslattal, hogy „ezen papot a tekintetes vármegye karhatalommal távolítsa el eme helységből”, ami később be is következett. 1751. szeptember 7-én Súron a tanúkihallgatások során az ellene emelt vád több esetben is beigazolódott, hogy olyanok, akik korábban – még Csernyére költözésük előtt – evangélikusokból katolikussá lettek, most visszatértek az evangélikus egyházba. A pásztor nélkül maradt gyülekezet földesurához fordult közbenjárását kérve. (Kérvényük néhány évtizede a templom orgonájából került elő annak javítása közben.) Zichy István gróf a kérvényre 1752. április 7-én írt válaszában sietett megnyugtatni jobbágyait, hogy az „augustana confessiobéli” vallás szabad gyakorlását továbbra is biztosítja, ugyanakkor a nemes vármegyénél közbenjár érdekükben.

Simkovics Mihály lelkész (1752–1754) Zólyom megyei eredetű. Rövid szolgálata alatt elcsitult a vallási viszály.

Horváth Sámuel (1754–1784) hontbagonyai származású. 1754. május 26-án iktatták be a földesúr engedélyével történt megválasztása után. A gyülekezet közössége a cseh Biblia és a Tranoscius – Tranovszky György (1592–1637) több mint ezer éneket tartalmazó szlovák énekeskönyve 1635-től mintegy ötven kiadást ért meg – énekei és egymást váltó prédikátorainak tanítása mellett élte a maga szigorú erkölcsű életét. Működése alatt kezdődött el a kőtemplom építése. Az 1760-as években felújított, fából készült templom már roskatag állapotba jutott, a megszaporodott híveket egyébként sem tudta befogadni. A helytartótanács 1783. december 22-én hozott határozatával engedélyezte a templom építését azzal az indoklással, hogy az uradalom oldaláról a telek és az építőanyagok, a gyülekezet részéről pedig elegendő pénz, ingyenes munkások és a mesteremberek biztosítva vannak. Azt építkezést azonban Zichy V. István gróf durva beavatkozásával leállíttatta, erre a gyülekezet a császárhoz fordult. Bár a gyülekezet az uraságnak a kőért és más anyagokért már előre leszolgálta a kialkudott 600 napot, majd újabb 800 nap munkát és 300 nap leszolgálását is kellett vállalniuk, hogy az építkezést folytatni tudják. Ugyanakkor a császárhoz írt kérvényükben leírják más, régebbi sérelmeiket is. Az udvari kamara a vármegyénél vizsgálatot rendelt el. A gróf dühkitörése nem felekezeti elfogultságból eredt, hanem amiatt, hogy a gyülekezet által az anyagokért felajánlott 800 kézi gyalog napszám helyett a falu jegyzője a szerződésbe az ő tudta nélkül 1500 kétmarhás robotot írt, így Zichy gróf becsapva érezte magát. Csalárdsága miatt a falu a jegyzőjét hivatalától megfosztotta. A nemesi vármegyénél a két évig tartó pereskedés ugyan nem szolgáltathatott igazságot a csernyei jobbágyoknak földesuruk ellenében, de a templomot ilyen nehézzé vált körülmények között is felépítették.

Géts (Szeleczky) Sámuel (1784–1786). A még torony nélküli templomot 1786. május 21-én az ő szolgálata idején szentelte fel Hrabovszky Sámuel dunántúli szuperintendens.

Dopsa János (1786–1803) a Nyitra megyei Hlubokon született 1747-ben. Lőcsén és Pozsonyban tanult, az iskolák után praeceptor (nevelő) majd lévita-tanító (olyan tanító, aki bizonyos egyházi szolgálatokat is végezhetett) lett. Csernyén szentelte pappá a szuperintendens, és itt is halt meg. Működése alatt sikerült a templomépítésből származó adósságokat is kifizetni.

Farnek Sámuel (1803–1817) Turóc megyében született 1756-ban, Csernyére 17 évi nagyvelegi szolgálat után került. 1804-ben az 1766-ból származó 150 font súlyú kis harang mellé egy 300 fontos nagyharangot öntettek, és beszereztek orgonát is. 1810. január 14-én nagy erejű földrengés rázta meg a falut és a környéket. A templom fala megrepedezett, a harangokat a toronyból le kellett szerelni, az iskolaépületben s a parókiában is kár keletkezett, majd ledőlt a templom tornya is. A templomot 1812-ben javították ki, és 1815-re új tornyot építettek hozzá.

Farnek Jonatán (1817–1834) Farnek Sámuel fia, apja halála után ő is haláláig szolgált Csernyén. Egy 1829-ben lezajlott összeírás szerint a faluban 2903 lakosból 2660 evangélikus volt. Mivel az első telepesek főként szlovákok voltak, így az istentisztelet nyelve is szlovák lett. Lassan elszlovákosodtak a később ide házasodott magyarok és németek is. Három nemzedék élete azonban elég volt ahhoz, hogy elvékonyodjanak azok a családi kapcsolatok, amelyek a lakosság többségét a nyitrai szülőföldhöz kötötték, s közülük ekkorra többen elmagyarosodtak. 1831-ben vörhenyjárvány lépett fel. Ez 140 gyermeket és ifjút vitt sírba öt hónap alatt.

Badits István (1834–1840) Farnek Jonatán veje volt. Az ő – ugyancsak Badits István nevű – apja 1817 óta volt a falu jegyzője, és működése alatt több úrbéri pört indított a vármegyénél a falu érdekében. 1831-ben kolera is pusztított Csernyén, amelynek egyes források szerint 124, más források szerint 400 ember lett áldozata. Köztük sok volt az evangélikus is.

Sztanó János (1840–1879) a Nyitra megyei Holicsról került Csernyére. Működése idején, 1862. augusztus 16-án tűzvész pusztított a faluban. 114 család otthona mellett leégett az iskola, a lelkészlakás, és kiégett a templom is, az anyakönyveket azonban sikerült megmenteni. Az esperes segítségre szólította fel az egyházmegye gyülekezeteit. Az orgona csak részben pusztult el, de azt is újjá kellett építeni, amiről a megőrzött szerződés is tudósít. A gyülekezeti hagyomány úgy tudja, hogy az orgonát úgy mentették meg, hogy szétszedve kihordták a tűzből. Erről tudósít az orgona egyik oldallapjának belső oldalán egy ceruzával írt feljegyzés is: „1862. esztendőben elégett templomunk. Ezt az orgonát megmentették kurátor Nochta János, Radocha György, Ábelai Dávid, Szkok Pál, Molnár Ádám, Trenka Joseph, Joseph Emberger. Ditső neveik megmaradnak.” Az épületek újjáépítésére az egyházközségnek kölcsönt is kellett felvennie. Az új „Silbermann” orgona, minden bizonnyal a régi orgona megmentett anyagának felhasználásával, 1867-re készült el egy felvidéki mester műhelyében. Ritkasága és értéke miatt külön védett a műemlék templomban. Szolgálatának utolsó éveiben (az 1875. évi névtár adata) 1625 lélek tartozott a csernyei anyaegyházhoz. Szórványban – Szápáron – csupán két evangélikus élt. Így 1627 lélek pásztora volt Sztanó János.

Kolbenheyer Albert (1879–1893) a Liptó megyei Nagy-Olasziban született, az eperjesi teológiát végezte el. Raskó-Biztrón volt segédlelkész Krmann Dániel püspök mellett, majd Lajoskomáromba került. 1877-től Hántán szolgált, 1879-től volt csernyei lelkész. Cikkei és igehirdetései jelentek meg.

Schtolz Gyula (1893–1896) életéről és szolgálatáról sajnos nincsenek adataink.

Povázsai György (1896–1929) szolgálata alatt a templom mindmáig meglévő új szószékoltárát 1907. június 23-án szentelte fel az egyházmegye esperese. Az 1914-ben hadicélokra elvitt kis harang pótlására 1925-ben került sor. Őt és utódját Kardos László Bakonycsernyéről írt vallásszociográfiai könyvében a következőképpen jellemzi: „Az egyházközség élén, az egész korszakon keresztül két markáns papegyéniség állott, az egyik 33, a másik 18 éven át látta el tisztjét, az evangélikus generációk egész sorát nevelték fel, tevékenységük és egyéniségük mély nyomot hagyott a gyülekezetben. A mai ev. egyházi szemlélet igazi régi lelkésztípusként jellemzi őket, erőszakos, autarchikus (önálló, független) egyéniségekként, akiktől a demagógia sem állott távol; széles gesztusokkal beszéltek, s magatartásuk nem csekély külsőségeivel sodorták a híveket; ha úgy hozta a sor, nem átallották a vaskosabb érveket, a botot és az ütleget is használatba venni, hogy szavuknak és akaratuknak kellő súlyt adjanak, nemcsak az ifjúság okulására és fegyelmezésére, de olykor a felnőtt egyháztagok közötti nézeteltérések eligazítására is. Mindazáltal jó gazdatársaknak s nemegyszer ivótársaknak is bizonyultak.”3 Szolgálata idején (1910) 1706-ra nőtt az anyaegyház lélekszáma. Szápáron 9, Puszta-Inotán 6, Pusztamecséren 24 evangélikust tartottak nyilván. Az egyházközségnek 1745 tagja volt.

Szlovák Pál (1929–1947) 17 évi itteni szolgálata után Makóra ment. Az ő szolgálata alatt volt legnagyobb lélekszámú a gyülekezet. Az 1993. évi névtárban 2047, az 1940. éviben már 2180 lélekkel szerepel az anyaegyház. Kisgyón 14 evangélikusa fiókgyülekezetbe szerveződött. Szápáron 10 evangélikus lakott. Az egyházközségnek 2204 tagja volt.

Honéczy Pál (1947–1953) a pilisi gyülekezetből került Bakonycsernyére. A front közeledtével ugyanis Honéczy lelkész a pilisi gyülekezetét elhagyva Budapestre ment. A háború után a cserbenhagyott gyülekezet nem akarta visszafogadni, hanem a háború alatt is Pilisen maradt Nagybocskay Vilmoshoz – az akkori segédlelkészhez – ragaszkodott. Így Ordass Lajos püspök hármas cserét rendelt el: a csernyei lelkész Makóra ment, a pilisi Csernyére került, a makói (Tóth Károly) pedig Pilisen lett lelkész.
Gyekiczky János (1953–1958) a soproni teológiai akadémia elvégzése után több helyen volt segédlelkész, majd lelkész is. Volt időszak életében, amikor nem lelkészként dolgozott. A csernyei gyülekezetben öt évig volt lelkész. A tótkomlósi gyülekezet lelkésze lett élete végén. 2009-ben hunyt el.

Danhauser László (1958–1979) Az 1956-os forradalom leverését követően a kiteljesedő állami és egyházi diktatúra kényszerítette a budahegyvidéki gyülekezetben betöltött lelkészi állás elhagyására és a bakonycsernyei lelkészi állás elfogadására. Kardos László már idézett könyvében úgy jellemzi, mint aki „városi és külföldet járt ember, jelentős missziói tevékenységgel a háta mögött, aki a misszió-tudományt művelte a teológián belül is, műtörténetet és építészetet is tanult. Az egyházon belül pietista irányzatot követ. Az eddigi lelkésztípusokhoz képest új, urbánus és racionálisabb jelenség a csernyei parókián; idehelyezését a régi presbitérium idősebb tagjai ellenkezéssel fogadták, s csak több év munkájával vert itt gyökeret. Feladatát hivatástudattal és gyakorlott szakszerűséggel látja el.” Az elvégzett lelki munka mellett kiemelkedő érdeme az új parókia megépítése, amelyet lényegében a jövőnek épített. Az épület 1973-ra lett készen. Az új épület mellett megmaradó régi parókia azóta a gyülekezeti ház feladatát töltheti be. 1977-ben helyi szakemberek segítségével a harangok villamosítása készült el. Egyébként évtizedekig a MAHEM (Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesület) titkára is volt, amíg az egyesületet be nem tiltották.

Zászkaliczky Péter (1979–1989) a Csabdi–Bicske–Csákvári Társegyházközségből került Bakonycsernyére, innen pedig a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Egyházközségébe távozott 10 éves szolgálata után. A templom építésének 200. évfordulójára, 1986-ra készült el a templom belső felújítása és fűtésének kialakítása hőlégbefúvásos olajkazánnal, amelynek árát a külföldre került gyülekezeti tagok adták össze. A templom feljárata is kövezésre került, és elkészült a templom környékének parkosítása. 1988-ban két haranglábat is készített a gyülekezet, az egyiket a parókia udvarán, a másikat a temetőben állították fel. Az országosan változó politikai légkör jele volt, hogy 1985-ben tanácstaggá választották. A község és a gyülekezet közös összefogásának eredménye az új temetői ravatalozó is.
Bence Imre (1989–1998) a beledi gyülekezetből jött Bakonycsernyére, majd kilenc év múltán a budavári egyházközség hívta meg lelkészének. Az ő munkássága alatt hatalmas társadalmi munkával 1995-ben készült el a templom külső renoválása is. Szolgálatának hangsúlyos területe az ifjúsággal való foglalkozás, a könnyűzenei és hagyományos énekkari kórusmunka. A finn–magyar testvérgyülekezeti kapcsolatok szintén ebben az időszakban teljesednek ki. Az oului esperesség nivalai gyülekezetével és a Helsinkitől nyugatra fekvő valkealai gyülekezetekkel máig eleven a kapcsolat.

Szarka István (1998–) a nemescsói társult egyházközségben kezdte feleségével, Szarka (Haga) Évával segédlelkészi szolgálatát, innen kerültek Bakonycsernyére lelkésznek. Ma Szarka István a fejér-komáromi egyházmegye esperese is.

A gyülekezet tanítói kezdetben kettős hivatalt töltöttek be, ezért Stefanides István neve 1729 és 1733 között többször előfordul az anyakönyvben mint a község tanítója és jegyzője. A Komárom megyei Szákról került Csernyére 1727 decemberében.

Osgyán János (1734), Omaszta Imre (1736), Fuló Tamás (1742–1748), Reguly János (1747), Fábry István (1758), Korbély István (1758) voltak a következő tanítóink. Holkó Sámuel iskolamestert 1771-ben a helytartótanács által elrendelt vármegyei összeírás említi. Nyolcvan gyermek járt hozzá, akiket írásra, olvasásra, katekizmusra és bibliai történetekre tanított. A sort folytatja Bajza Pál (1772) és Noroddi Mátyás (1779). Utóbbi szolgálata évében épült fel az új iskola a templom és a parókia melletti telken.
Loksa István tanító 1786-ban fiatalon került Csernyére. Trencsén megyéből származott, iskoláit is Trencsénben végezte, s a retorikai osztályig jutott el. Csernye előtt Várpalotán volt praeceptor (házitanító). Az 1786. október 12-én tartott püspöki vizsgálat megállapította róla, hogy a régi módszer szerint tanít, de hajlandó elmenni Sopronba az új, szabályos módszer elsajátítása végett. Tanítványainak száma 1792-ben 40, 1795-ben nyáron 32, de télen 100 is volt. 1797-ben lakást építettek számára, amihez hozzájárulhatott az is, hogy ebből a faluból nősült, egy jobbágycsalád leányát, Csmela Annát vette feleségül. 1798-ban, az évszaktól függően, már 100-150 között mozgott az iskolások száma. Elhatározták, hogy mellé új praeceptort fogadnak, akinek az egyházközség fizetést ígért. Loksa rektor pedig vállalta, hogy a praeceptornak „nála becsületes asztala lesz”. 1808. február 19-én volt a legtöbb tanuló az iskolában: 69 fiú és 96 leány. Loksa István 1830 nyarán halt meg, 44 évi csernyei tanítóskodás után.

Laucsek György rövid szolgálati ideje (1810) után Jeskó István került ide. A Trencsén megyei Beckón született, 1834-ben, 24 évesen került a Loksa István halálával megüresedett tanítói állásba. Elődjéhez hasonlóan ő is Csernyén töltötte életét. Sztanó Mihály rektor nevét Farnek Jonatán említi levelében.4
Ernyesi József iskolamesterről egy 1831-ben írt panaszos leveléből tudunk. Utána Zatkalik János (1855-től) következett. 1862-ben leégett az iskola és a tanítólak. Helyére két tantermet építettek, majd egy új tanítói lakás is elkészült. Ekkor már két tanítót alkalmaztak. Az 1875. évi névtárban 239 tanulóval jegyzik Csernyét. Később, 1905-ben már három, 1908-ban négy tanítói állás volt betöltve. 1910-ben 269 tanulója volt az iskolának. A 19. század utolsó negyedében – hosszabb-rövidebb ideig – Saskó Gusztáv (1874), Schulek Ármin (1875), Babylon Sámuel (1879), Turczár Mihály (1885), Fakundiny Mihály (1887), Droppa Ede (1890), Valent Béla (1890), Hrbusny István (1893), Purinyi Ottó (1894), Stribányi György (1898) volt az iskola tanítója. Almási (Alman) Brúnó 1900-tól 1914-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított, és végezte a kántori teendőket is. Távozásával a szlovák tanítás is megszűnt az iskolában, amely addig is csak arra korlátozódott, hogy a szlovák istentiszteleten használatos, gót betűkkel nyomtatott Tranoscius énekeskönyv használatát megtanulják.

A következő sort Petter Viktor (1901), Kertész Antal (1902), Tüskés Istvánné Zatkalik Erzsébet (1902), Kohit Mihály (1904), Kokosch Gusztáv (1905), Böjtös Pál (1907), Marosi Mihály (1907), Sipos Gyula (1907), Slojchó István (1908), Gózon Nándor (1909), Tüskés István (1909) alkotják.

Cseplák János 1910-ben került Bakonycsernyére, és az iskola államosításáig volt egyházi szolgálatban, 1927-től kántor is. 1940-ben az iskola igazgatójává nevezték ki. Povázsai György lelkész leányát vette feleségül. Bakonycsernyére kerülésekor, 1910-ben vette meg az egyházközség a mai emeletes iskola telkét, amely addig a grófi szeszgyár volt. Három év alatt háromtantermes iskola épült fel ezen a helyen. Ezután Kálmán (Kadlecsik) Imre (1920), Toldi Sarolta (1923), Berzsenyi Malvin (1925), Bőhmné Udvardi Aranka (1929) következtek a szolgálatban.

1930-ban a gyermekek számának növekedése miatt már 5 tanító tanított. Az 1933. évi névtárban Bakonycsernye 498 tanulóval szerepelt. Sor került az iskola bővítésére is. Az emelet tantermekkel bővült, az alsó részen tanítói lakásokat alakítottak ki. Az egyházi tanítók sorát Dróba István (1934), Ponicsán Gyula (1934), Bozzayné Szakács Erzsébet (1938), Bozzay László (1939), Kiss Lajos (1939), Horváth János (1943), Menyhárt Ilona (1943), Búza Jánosné Dömötör Jolán (1944) zárták le. A második világháború kezdetén 582 tanulója volt az evangélikus iskolának, de a háború után rövidesen megszűntek a felekezeti iskolák a községben, s az 1946/47-es tanévben már az evangélikus és a római katolikus iskola mint Bakonycsernyei Általános Együttműködő Iskola fogadta tanulóit.

A rendszerváltás új lehetőséget teremtett. Evangélikus egyházi óvoda alakult 2000-ben. A helyi önkormányzat biztosított épületet számára. Az alapítás évében 30 gyermeket sikerült felvenni, a mai létszám 52. A hitoktatást Szarka Éva lelkésznő és Simonfay Eszter óvónő-hitoktató végzi. Az alapításban résztvevő óvónő Dreska Lajosné volt, aki azóta eltávozott innen. Szolgálatban lévő óvónők: Bauer Krisztina, Kenyeres Tímea, Molnár Zsófia, Osgyán Gáborné, Simonfay Eszter és Pékné Zsemberi Mónika. Az intézmény lelkes és szakszerű gazdasági vezetője Csizmadia Árpádné.

Az óvoda arculatát a keresztyén értékek mellett a környezet szeretetére nevelő helyi nevelési program határozza meg. A tervek között szerepel egy háromcsoportos új evangélikus óvoda és ifjúsági központ építése a templom melletti egyházi ingatlan helyén. A gyülekezet vezetősége a Norvég Finanszírozási Mechanizmusok pályázatára programot nyújtotta be, amely ennek a háromcsoportos óvodának a létrehozását célozza. A leendő óvoda Bakonycsernye közepén, festői környezetben lévő lejtős telken fog állni. A telken jelenleg a műemléki védettség alatt lévő evangélikus templom, lelkészlakás, valamint egy gyülekezeti ház áll, ezen felül pedig két épület, amelyeknek bontásával lehetőség nyílik az óvoda megépítésére. Tervei a legkorszerűbb igényeknek megfelelően készültek. A meglévő gyülekezeti házat és az óvodát szervesen kapcsolja össze majd egy kétszintes, galériás közösségi épület. Az óvodai szárny ütemezhető, bővíthető a távlatban további csoportszobákkal. Az egész épületkomplexum korszerű, hőszigetelt, környezetbarát anyagokból épülne meg.