Gyékényes község a horvát−magyar határ közelében, a Dráva folyó mentén, Somogy megye nyugati csücskében fekszik.

A település reformációkori múltjáról nincsenek hiteles ismereteink. Csak annyi biztos, hogy 1598-tól a közeli Zákánnyal együtt Gyékényes is Nádasdy Ferenc birtoka volt. Ebből feltételezhető, hogy Zákányhoz hasonlóan itt is korán szerveződött evangélikus gyülekezet. Ezt támasztja alá az a hagyomány is, amely szerint a 17. század elején egy Mura vidékéről elüldözött evangélikus lelkész munkálkodott Gyékényesen, akivel akkor már − 1625-ben − templomot és iskolát emeltek a hívek. A hagyomány őrizte meg a 17. század végi üldözések egyik eseményét is, amely szerint a prédikáló mesternek − 1690-ben − menekülnie kellett a faluból, és átmenetileg az onnan 4 kilométerre levő sűrű erdőben, a „Böcseics szállás”-on rejtőzött, míg hívei titokban élelmezték és hallgatták tanításait. Temploma és iskolája fennmaradt.

Gyékényes nevét először a Fábri Gergely dunántúli püspök által 1750-ben készített gyülekezeti névjegyzék említi Somogyszobbal együtt. Akkor anyagyülekezet volt. Az anyakönyvek tanúsága szerint 1755-től a surdi „artikuláris” gyülekezet neves lelkésze, Kuzmics István pásztorolta a gyékényesi evangélikusokat is. Az itt élő híveknek azonban sokat kellett szenvedniük az állandó zaklatások miatt. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy 1765-ben kifosztották, majd lerombolták templomukat és iskolájukat, elvitték a harangokat.

A reformáció ellenségei által megsemmisítésre ítélt gyülekezet szívében megőrizte hitének parazsát. Az 1781-ben kiadott türelmi rendelet hatására hamvaiból feléledt, s 1785-ben a nemespátrói Fodor Istvánt (1785−1794) választotta meg prédikáló mesterének. 1786-ban már fából templomot és iskolát épített tanítómesteri lakással. Ekkor „önálló” egyházközségként szerepelt Matkovich Pál kerületi felügyelő 1786-ban kiadott névjegyzékében. Valójában Porrogszentkirály filiája volt, s az is maradt 1813-ig.
A Surdról meghívott Fekete György tanító munkálkodott 1794 és 1813 között a gyülekezetben. 1799-ben téglatemplomot építettek, és a 13 éve fából készített templomot tanítólakássá alakították.

Első megválasztott lelkészük a Légrádról meghívott Horváth József volt, aki 1813-tól haláláig (1829-ig) működött Gyékényesen.

Utóda, Pongrácz (Pongrátz) Ferenc 30 éves korában érkezett Szepetnekről, és ötven éven keresztül volt Gyékényes papja, közben 1834 és 1863 között esperesként is szolgált. Hosszú szolgálata, majd fia, Pongrácz (Pongrátz) Antal 32 évi lelkészsége alatt megerősödött a gyülekezet. 1837-ben megnagyobbították a templomot, és bádoggal fedett tornyot építettek hozzá. 1843-ban új iskola épült fából, zsúptetővel, majd 1847-ben lelkészlakás téglából, cseréptetővel. 1852-ben és 1854-ben harangokat öntettek Sopronban, majd egy harmadikat Grazban. Ugyanezen években először egy kisebb, majd egy nagyobb toronyórát készíttettek. A templom fazsindelyes fedését 1854-ben cserepesre cserélték.

Az iskolában az 1813 és 1867 közötti esztendőkben segédtanítók − többek között id. Szenteh Gábor (1832−1833), Szucsányi József (1844−1847?), Rűhl János (1852−1853), Haidt Péter (1854−1856), Záborszky Lajos (1856−1867) − munkálkodtak.

Haubner Máté 1847-ben tartott egyházlátogatásának jegyzőkönyvéből és a hozzá csatolt iratokból sok érdekesség tárul elénk. Egyebek mellett megismerhetjük a 607 lelket számláló gyülekezet tanítóját, a tanított tárgyakat, a tanulói osztályokat és az iskolai körülményeket.

A vizsgálat idején a 23 éves, nőtlen Szucsányi József volt a mester, és három osztályba (!) soroltan tanította az iskola 65 gyermekét.

Az első osztályban olvasás, írás, számvetés, keresztyén vallástudomány (Szent História c. hittankönyv, Luther Márton Kis kátéja) földleírás, éneklés, imádkozás és gazdasági ismeretek képezték a tananyagot. A második osztályba soroltak olvasást, szótagolást tanultak. A harmadik osztálybeliek a szótagolással és a betűzéssel ismerkedtek. De a két utóbbi osztály tanulói is hozzájutottak a legfontosabb vallási és erkölcsi ismeretekhez.

A tanítás november 1-jétől a húsvét utáni második vasárnapig tartott. Akkor volt a nyilvános vizsga, amelyen a helyi és a szomszédos gyülekezet lelkésze mellett a gyülekezet érdeklődő tagjai is részt vettek. Ez időben a gyülekezetnek 607 tagja volt.

A lelkészt hivatalának ellátásában betegsége vagy távolléte esetén a „mester” segítette, és minden sátoros ünnep délutánján ő prédikált.

Az iskolaház fából épült, de a talpak alja ki volt rakva téglával. A konyha téglából készült. A mester rendelkezésére két kis szoba állt. Az iskolául szolgáló szoba tágas, világos, de asztalokkal és padokkal nem volt kellően felszerelve.

A gyülekezet 1867-ben „rendszeresített” tanítói állást szervezett, amelynek betöltésére az addigi segédtanítót választották. Az 1868. évi XXXVIII. tc. jelentős változásokat követelt. Elrendelte az általános tankötelezettséget, és ezzel minden szülőnek kötelezettségévé tette, hogy gyermekét 6−12 éves kora között mindennapos elemi népiskolába, 12−15 éves kora között pedig ismétlő népiskolába járassa. Leglátványosabb változás az volt, hogy a korábbi három-, négy- vagy ötosztályos népiskolák hatosztályosokká váltak. Előírta a szorgalmi időt, és meghatározta tananyagát is. A „nyelvtan” tantárgy a nem magyar anyanyelvű iskolákban az anyanyelv nyelvtanát jelentette. A törvény szabályozta azt is, hogy csak tanítói oklevéllel rendelkezők taníthattak ezután a népiskolákban.

Nagy feladat várt Záborszky Lajosra. Immár oklevéllel rendelkezve, meg kellett szerveznie az új rendszerű oktatást. A gyülekezetnek pedig előrelátóan megfelelő iskoláról kellett gondoskodnia. Isten segítségével mindez sikerült. Záborszky Lajos 1905-ig szolgált tanítói hivatalában. Munkássága alatt pedig − 1875-ben − a gyülekezet felépítette a ma is álló iskolát.

Az 1875-ben kiadott névtár szerint a gyülekezet 697 lelket számlált, és ebből 76 volt az iskolai tanuló. Az idősödő Pongrácz Ferenc mellett fia, Pongrácz Antal „társlelkész”-ként szolgált.

Az 1887. évben az olasz építészmester, Valentin Morandini tervei alapján − és kivitelezésével − nagy anyagi áldozattal szép, neogót stílusú új templom épült, amelyet október 30-án Andorka János esperes avatott fel. Az oltárkép Jakobey Károly 1887-ből származó alkotása, és a gecsemánéi jelenetet ábrázolja. Az új templomba új keresztelőkutat és gyertyatartókat is vásároltak. 1892-ben Kissné Tatár Éva saját költségén orgonát építtetett. A következő évben tűzvész pusztított a faluban, amelyben 87 evangélikus család károsult, és a gyülekezet melléképületei is leégtek. 1899-ben Gyurátz Ferenc püspök tett látogatást a gyülekezetben. Ebből az alkalomból a nőegylet díszes csillárt vásárolt a templom részére.

Az 1905-ben nyugalomba vonult Záborszky Lajos után Horváth Mihályt választották meg tanítónak. Munkálkodásának az első világháború vetett véget. 1915-ben hadba hívták. Oroszországban hadifogságba került, ott is halt meg 1921-ben. Távollétében Havas (Tischler) Ferenc segédtanítóként, majd helyettes tanítóként működött. A háború alatt a lelkész is részt vállalt az oktatásból.

Pongrácz Antal 1911-ben történt nyugdíjba vonulása után Szalai Mihály bokodi lelkészt választotta lelki vezetőjének a 750 lelkes gyülekezet. Ő 1918-ban Lovászpatonára távozott.

A háború alatt elvitték hadicélokra a templom kis és nagyharangját, valamint az orgonasípokat, az egyházi épületek állaga leromlott, a szegénység általános volt. Ilyen körülmények közé hívta a gyülekezet Horváth Lajos püspöki másodlelkészt pásztorának, aki nagy hűséggel − 35 éven keresztül −, nyugdíjazásáig végezte szolgálatát az egyházközségben. Budapesten hunyt el 1978-ban, 89 éves volt. Figyelemre méltó, hogy személyén keresztül − 70 év után − ismét esperesi székhely lett Gyékényes. Esperesi tisztségét 19 éven keresztül viselte, és ő volt a somogyi egyházmegye utolsó esperese. Az 1952. évi I. ET (egyházi törvény) alapján ugyanis a Magyarországi Evangélikus Egyházban új területi beosztás lépett életbe. Lelkészi munkássága első felében az épületek rendbetétele folyt: 1919-ben tetőzetjavítások, 1922-ben új kisharang vásárlása, 1923-ban a templom külső-belső tatarozása, majd az oltártérbe az első világháború hősi halottainak emlékére márványtábla elhelyezése, valamint új oltár építése. Az oltárt Ritecz József és felesége − hősi halált halt 2 fiuk emlékére − építtette.

Marjai (Miszel) Ferenc 1922-ben kezdte tanítói működését, aki a gyülekezet gyermekei és ifjúsága körében buzgón fáradozott az iskolák államosításáig tanítóként, majd azt követően a gyülekezetben kántorként. Lelkiismeretes, széles körű oktatási munkájának köszönhetően kiérdemelte az „igazgató” címet is, majd az államosítás után a felügyelői beosztást. Szolgálata alatt jelentős változáson ment át az oktatás. 1940-ben − az 1940. évi XX. tc. alapján − elrendelték, hogy az addig hatosztályos népiskolát nyolcosztályossá kell fejleszteni, a háború után pedig miniszterelnöki rendelet − 650/1945. ME. sz. r. − intézkedett a nyolcosztályos, felső tagozatában szaktanárokat alkalmazó általános iskolai rendszer kialakításáról. Erre épült a négyosztályossá vált középiskola. Kortársai szerint (Fónyad Pál levele) Marjai Ferenc kiváló kántor volt, a gyékényesi gyülekezet pedig az éneklés felső fokán állt.
Az 1928-ban öntetett 678 kg-os Luther-harangon a nagy reformátor képét is bronzba foglalták. A harang felavatását 1928 áprilisában végezte Mesterházy Sándor esperes.

Az anyagyülekezethez 1933-ban 765 lélek tartozott. A zákányi szórványban 49, Bodvicán 1 evangélikus élt. Az egyházközséget 815 lélek alkotta.

Örömünnep volt Gyékényesen 1937. szeptember 19-én. Akkor avatta fel a gyülekezet teljesen felújított templomát D. Kapi Béla püspök. A felújítással egyidejűleg − amelynek összes kiadását a hívek vállalták − a Ritecz család adományaként csillárral, özv. Kiss Sándorné adományából pedig új toronyórával gazdagodott a templom.

Földrengés rongálta meg a templomtornyot 1938. március 25-én, de hamar kijavították, és június 19-én − a gyülekezet újjáalakulása 125. évfordulójának méltó megünnepléseként − jubileumi istentiszteletet tartottak, és egyházmegyei ifjúsági konferenciát rendeztek. Az ünnepségen az egyházmegye lelkészei és tanítói szinte teljes létszámban megjelentek. Az ünnepségre érkező vendégek és a konferenciára más gyülekezetből érkező ifjak száma 500-600 fő között változott a nap folyamán. Mind a meghívottakat, mind a konferencia résztvevőit a gyülekezet egész napra vendégül látta.

A második világháború nem múlt el nyomtalanul a gyülekezet és a templom fölött. Még 1944-ben elvitték a gyülekezet híres Luther-harangját, majd a front átvonulásával 1945. március 30-tól május 7-ig sok szenvedésen mentek keresztül a hívek, és sok kár érte az épületeket. A települést, amely fontos vasúti csomópont, 500 aknatalálat érte, s a menekülő németek felrobbantották a templom tornyát. A torony, a tető, a boltívek, az orgona német robbantás után megrongálódott; a nyílászárók, a karzat és a csillár tönkretétele jelezte az iszonyú pusztítást. Mindezt kitelepítés, erőszak követte. A legsürgősebb javításokat még 1945-ben elvégezték, de az alaposabb felújítások, köztük a hiányzó orgona helyett orgona-harmónium beszerzése, 1948−49-ben történt. A megpróbáltatások azonban nem értek véget. Az 1950-es években dúló diktatúra áldozata lett a gyülekezet több tagja − köztük többtagú családok −, akiket 1950 és 1952 között ítélet nélkül, ártatlanul különböző helyekre, meghatározatlan időre kényszermunka-táborokba internáltak.

A megfogyatkozott gyülekezet lelkésze, Horváth Lajos 1953-ban ment nyugdíjba. A megüresedett lelkészi állásra Bándi Istvánt választották, aki nehéz társadalmi és gazdasági körülmények között, idős koráig, 30 éven keresztül pásztorolta a híveket. Szolgálata alatt Dezséry László (1955), illetve Ordass Lajos (1957) püspök látogatta meg a gyülekezetet.

A templomtorony javítására 1960-ban, a templom külső-belső felújításra 1964-ben került sor. A harangokat 1976-ban villamosították, ekkor modernizálták a lelkészlakást is. Az oltárteret a hajótól elválasztó kovácsoltvas kerítés az 1970-es évek végén készült.

Bándi István lelkész 1983-ban vonult nyugdíjba. Élete utolsó esztendeit Iharosberényben töltötte. Budapesten, 1991-ben, érsebészeti műtétet követően, kórházban érte a halál. Közel kilencven évet élt. Az iharosberényi temetőben nyugszik.

A Surdon lakó Smidéliusz Zoltán − aki Nemespátrónak is lelkésze − a gyülekezet pásztora 1983. október 2-től. 1984-ben presbitériumi és közgyűlési határozat született a templom teljes tatarozásáról. A munkák 1986-ban kezdődtek, és dr. Harmati Béla püspök 1988. június 19-én újraszentelhette a felújított 101 éves templomot. 1993. május 13-án ismét ünnepelt a gyülekezet: akkor avatta fel a püspök az előző év advent 4. vasárnapjától az Urat itt dicsérő orgonát, amelyet Györéből − a hajdan közel 300 lelkes, mára elnéptelenedett tolnai filiából − hoztak, és újíttattak fel a lélekszámában megfogyatkozott, de élni akaró gyékényesi hívek. Az 1997-ben végzett kisebb javítási munkákat követően 1998-ban készült el a templom hangosítása.

A múltra tekintve, az elődök áldozatos szolgálatát megbecsülve lelkészek és tanítók emléktábláját helyezték el a templomban 2000-ben. A jövőre is reménységgel néz a gyülekezet, mert 2002-ben a gyülekezeti házként szolgáló volt parókiát átalakították, teljesen felújították.

A gyülekezet lelkésze az egyházmegye esperesi tisztségét is betöltötte 1991-től − kilenc éven át −, majd a 2000 és 2006 közötti ciklusban az újjáalakult Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspökhelyetteseként munkálkodott. 2001-től 2008 tavaszáig a zsinat lelkészelnöke volt.

A gyülekezet 2008. október 11-én hálaadó istentiszteleten köszöntötte a 25 éve közöttük szolgáló lelkészét.