Zalaegerszeg a Zala folyó jobb partján, dombok között, tágas völgyben fekvő város, Zala megye székhelye. Lakóinak száma meghaladja a 61 ezret. Vallási megoszlás szerint a felekezethez tartozók 92%-a római katolikus.

Zalaegerszegről az első történelmi adatunk 1247-ből származik, amelyben Egurzug néven említik. Ebben az időben már volt káplánja a helységnek.

A 16−17. században mocsarakkal körülvett végvár volt, amely a török hódoltság idején a Légrádtól Szatmárig terjedő végvárvonal egyik komoly véderejét képezte. A végvárak katonasága szabad vallásgyakorlatot élvezett, s benne „protestáns” prédikátor és katolikus plébános egyaránt szolgált. A protestánsok között nyilvánvalóan evangélikusok is voltak.

Amíg a végvárakban szabad vallásgyakorlat volt, s Zala megyében a reformációt követően számos evangélikus gyülekezet alakult, addig Zalaegerszegen, a veszprémi püspök kegyuraságához tartozó mezővárosban ilyen lehetőség nem volt. Ezt könnyebb megérteni, ha figyelembe vesszük, hogy több éven keresztül Zalaegerszegen élt Forgách Ferenc püspök, a későbbi prímás, a hazai ellenreformáció elindítója. Később a protestánsok iránti ellenszenvéről hírhedtté vált Padányi Bíró Mártonnak jutott jelentős szerep Zalaegerszegnek és környékének rekatolizálásában. Szerepet játszott ebben az is, hogy az 1687. évi 23. tc. csak a római katolikusoknak biztosította a polgárjogot és a városokban való letelepedést. A helyzet csak II. József türelmi rendelete (1781) után változott.

Az első adat, amely Zalaegerszegen lakó evangélikusokra vonatkozik, az 1830. évi népszámlálásból maradt ránk. Akkor 9 személy vallotta magát evangélikusnak a városban, akik a Zalaegerszeghez legközelebb eső anyagyülekezettől, Zalaistvándtól kaptak lelkigondozást.

A lutheránusok megjelenése a település polgárosodásával − iparosok, értelmiségiek letelepedésével − függött össze. A 19. század közepétől lassú, de folyamatos növekedés tapasztalható a zalaegerszegi evangélikus lakosság számának alakulásában. 1875-ben lélekszámuk 24, amely a századforduló idejére meghaladta a százat.

Hivatalos intézkedés még nem történt lelkigondozásukról, amikor Vértesi Sándor zalaistvándi lelkész gondjaiba vette a pásztor nélkül kallódó nyájat. Ismereteink szerint ő tartotta Zalaegerszegen az első evangélikus istentiszteletet 1893 karácsonyának másnapján a polgári fiúiskola rajztermében. Az istentiszteletet követően a hívek közgyűlést tartottak, amelyen kimondták fiókgyülekezetté alakulásukat.
A növekedést nem hagyta figyelmen kívül az egyházi felsőbbség sem, és a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület 1897-ben tartott közgyűlése hivatalosan is a zalaistvándi gyülekezethez osztotta be a zalaegerszegi fiókegyházat. A gyülekezet gondozását továbbra is Vértesi Sándor zalaistvándi lelkész végezte, felügyelője Lányi Kálmán királyi főmérnök lett.

A gyülekezet tisztikara és tagjai kezdetben gyakran változtak. Magyarország szinte mindegyik tájegységéről kerültek ide hosszabb-rövidebb időre evangélikusok, de a véglegesen is letelepedett, alapító tagjai főképp Kemenesaljáról és a Vendvidékről származtak.

A gyülekezetet alkotó hívek már az 1897. november 1-jei közgyűlésen felvetették az imaház építésének gondolatát, de arról nem döntöttek.

Három évvel később a fiókgyülekezet közgyűlése templom építését határozta el, és megkezdte az adományok gyűjtését. A munka évekig tartott mind a helyi, mind a belügyminiszteri engedéllyel biztosított országos gyűjtés vonatkozásában. Az országos gyűjtésre szükség volt, mert a mintegy száznyolcvan lélekből − többségében kishivatalnokokból, iparosokból és cselédekből − álló kis gyülekezet erejét ez a nagy vállalkozás meghaladta.

Az egyházkerület 1901. évi közgyűlésének jegyzőkönyve szerint a Missziói Bizottság felfigyelt a szórványokban élő evangélikusok sanyarú helyzetére, és sürgette a Zalaegerszeg és Alsólendva székhelyű missziói egyházközség megszervezését.

Ilyen előzmények után került sor 1902. augusztus 20-án arra a közgyűlésre, amely egyhangúlag kimondta, hogy a fiókegyház anyaegyházközséggé alakul. Ezzel a döntéssel Zalaegerszeg elvált a zalaistvándi anyagyülekezettől, és − a felsőbb egyházi fórumoktól még abban az évben megszerzett jóváhagyások birtokában − megkezdte önálló életét.

Zalaegerszeghez − mint missziói anyagyülekezeti központhoz − 32 szórvány evangélikussága csatlakozott részben a zalaistvándi, részben a pusztaszentlászlói anyagyülekezettől, és ez a területi beosztás 1922-ig állt fenn.

A lelkészi állás megszervezése azonban még váratott magára. A gyülekezet lelkigondozása így továbbra is Vértesi Sándor zalaistvándi lelkészre hárult. A lelkészi kongrua (fizetéskiegészítő államsegély) megadásának elhúzódása késleltette az önálló lelkészi állás meghirdetésének és betöltésének lehetőségét.
A gyülekezet első választott lelkésze Porkoláb Gyula volt, aki budapesti segédlelkészi állásából került Zalaegerszegre 1904. január 24-én. Szolgálata azonban alig másfél évig tartott, és csupán a gyülekezet megszilárdulásának állapotáig jutott el. A pécsi gyülekezet hívásának eleget téve, 1905 júliusában távozott a baranyai városba.

A gyülekezet nem maradt pásztor nélkül, mert Király Mátyás őriszigeti lelkész egyhangú meghívásával egy évtizedre (1905−1915) biztosítva lett a lelkigondozás. Az ő szolgálati ideje alatt alakult meg az Evangélikus Nőegylet 1906-ban, és épült fel a templom a következő évben.

A templom tervét Gerey Ernő budapesti műépítész készítette, a kivitelezés Morandini Tamás építési vállalkozó munkája. Az építkezés 1906. március 15-én kezdődött, amellyel párhuzamosan a templomberendezés − oltár, oltárkép, szószék, orgona, harangok, toronyóra, padok − beszerzésének gondjait is viselte a gyülekezet. A soproni Seltenhofer cégénél rendelt harangokat (569 kg-os nagy- és 295 kg-os kisharang) 1906. október 21-én áldotta meg Varga Gyula esperes. Első szolgálatra október 28-án szólaltak meg II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre és bujdosótársaik hamvainak magyar földre hozatala alkalmából. A pécsi Angster cégétől vásárolt nyolc regiszteres orgonát 1907. június végére építették meg. A Krisztus mennybemenetelét ábrázoló oltárkép Sinkó Pál műegyetemi tanársegéd munkája. A templomszentelést 1907. július 7-én Gyurátz Ferenc dunántúli püspök végezte.

Az egyházközséghez 1910-ben 316 lélek tartozott. Közülük az anyagyülekezetben 182, a szórványterületen − 26 faluban − 134 evangélikus élt. Az egyházközség 25 tanulókorú gyermeke állami vagy más felekezetű iskolába járt. Zalaegerszegen nem volt evangélikus iskola.

Király Mátyás hivatalban lévő lelkész 1915 áprilisában bekövetkezett váratlan halála után Nagy István zalaistvándi lelkész adminisztrálta a gyülekezetet az új lelkész megválasztásáig.

Az 1915. július 18-án megtartott közgyűlés Kutas Kálmán budapesti segédlelkészt hívta meg, akit augusztus 29-én iktatott hivatalába Varga Gyula esperes. A költő lelkész 1928-ig volt a gyülekezet pásztora, és egyben a város társadalmi és kulturális életének élénk résztvevője. Zalaegerszegen töltött szolgálati évei alatt Beszéljetek ti évek címen (1917) verseskötete, Látások szigetén címen (1928) több műfajt − költeményeket, beszédeket, emlékezéseket − tartalmazó könyve jelent meg. Ez utóbbi kötetét a zalaegerszegi evangélikus és református gyülekezetnek ajánlotta. Erre az időre esett egy vesztes világháború, két forradalom, valamint a trianoni békeszerződés, és kezdetét vette egy mélységében eddig páratlan gazdasági világválság.

Trianon után − a határok átrajzolásával − Zalaegerszeg hatalmas szórványterület központja lett. „Lenti-i misszió” néven hozzá került az alsólendvai gyülekezet Magyarországon maradt része, egykori szórványterületének fele. Ezzel hosszúságban 60 kilométernyi (Pácsony−Rédics), szélességben 40 kilométernyi (Ramocsa−Bak) területen élő evangélikus hívő gondozását kellett ellátni a zalaegerszegi lelkésznek. A nyolc igehirdetési központba is (Lenti, Zalabaksa, Páka, Nagylengyel, Pácsony, Kustánszeg, Barabásszeg, Győrvár) nagy távolságról kellett bejárni a híveknek. Az egyházközség lélekszámának nagyobb része szórványban élt. 1924-ben a nagy kiterjedésű gyülekezetet 614 lélek − ebből 281 zalaegerszegi − alkotta. E nehéz körülményeken, egy évtized elmúltával, a Barlahida székhelyű missziói gyülekezet megalakulása segített.

A gyülekezet parókus lelkésze az akkori Apponyi utcában (ma Mártírok útja) bérelt lakásban lakott. A hívek régi vágya teljesült 1924-ben azzal, hogy a várostól parókiaépítés céljára 400 négyszögöl telket kaptak ajándékba. A lelkészlakást és gyülekezeti célokat egyaránt szolgáló épületre 1926-ban írták ki a pályázatot, amelyre 11 építészmérnöki pályamű érkezett. Az első díjat Lomjánszky István budapesti építészmérnök terve nyerte el. Kivitelezésére a zalaegerszegi Garai és Horváth cég kapott megbízást.
Az evangélikus gyülekezeti ház alapkövét 1927. augusztus 14-én rakták le. Az építkezés 1928-ban fejeződött be. A hálaadó istentiszteletet 1928. június 7-én tartották, amelyen Budaker Oszkár kőszegi segédlelkész prédikált. A nagy áldozatvállalással megépített gyülekezeti ház állt, de a költségek mintegy felét (31 000 pengő) kitevő tartozás törlesztése több mint egy évtizeden át a gyülekezet legnagyobb gondját képezte. Nagy segítséget jelentett ennek kifizetésében a hazai Gusztáv Adolf Gyámintézet és a külföldi (német és svéd) segélyszervezetek támogatása.

A gyülekezeti ház földszintjén kialakított négyszobás lakás első lakója Kutas Kálmán és családja volt. Néhány hónap múlva azonban − a városban erőre kapott felekezeti villongások miatt − engedett a szegedi gyülekezet meghívásának, és Szegedre költözött. Kutas Kálmán távozása után mintegy háromnegyed évig ismét Nagy István zalaistvándi lelkész pásztorolta a gyülekezetet, akinek segítségére volt Fekete Károly református lelkész.

A gyülekezet 1929. január 20-án Nagy Miklós bobai lelkészt, a Harangszó belső munkatársát választotta lelki vezetőjének. Zalaegerszegi szolgálata 35 évet ölelt át, 1964 tavaszáig tartott. 1969-ben hunyt el. Hamvait a szószék alatti burkolatba helyezett urna őrzi.

Munkálkodása alatt hatalmas változásokon ment keresztül a gyülekezet. Örömteli, majd keserves esztendők következtek. A lelkészlakás feletti emelet a gyülekezeti élet legváltozatosabb formáinak nyújtott otthont. Vallásos estek, hittanórák, bibliaórák, presbiteri és közgyűlések, nőegyleti gyűlések, ünnepélyek, teaestek és diákszövetségi összejövetelek tették mozgalmassá a benne folyó életet, és mélyítették azt. Az emeleti helyiségeket használta éveken át − temploma és gyülekezeti háza megépítéséig − a református egyház is.

A szórványok gondozása sem lankadt. Lentiben (1932) templom épült. A barlahidai missziói központ szervezésének megkezdésével (1932), majd a missziói kör véglegessé válásával (1933) még erőteljesebb küzdelem folyt a szórványlelkek megmentéséért.

A gyülekezet 1939-ben ingatlanhoz jutott. Mihály Gyula egykori presbiter végrendeletében 1700 négyszögöl földet juttatott a gyülekezetnek.

Az egyházjogilag Zalaegerszeghez tartozó − valójában a barlahidai missziói kör lelkészének gondozása alatt álló − kustánszegi szórványban 1949-ben imaház épült.

A második világháború után, a kommunista hatalomátvételt követően (1951), a nagy áldozattal megépített gyülekezeti házat a Városi Tanács elvette, és katonai célokra hasznosította. A lelkész részére ugyan biztosítottak lakást, de a gyülekezet otthon nélkül maradt. A hitélet „hivatalos” gyakorlása a templomfalak közé szorult, bár a lelkész az 1950-es évek elején Petőfi utcai lakásán is tartott hittanórákat.

Az 1964 elején nyugalomba vonuló Nagy Miklós utódja Pintér János barlahidai lelkész lett. Az új lelkész lakáscsere révén már a hajdani gyülekezeti ház földszintjére költözve kezdte meg zalaegerszegi szolgálatát, és ellátta volt gyülekezetének pásztori feladatait is helyettes lelkészként.

Pintér János ezzel minden, eddig Zalaegerszegről ellátott szórványterületnél nagyobb terület evangélikusságának pásztorolását vállalta magára. Ezért nehéz, embert próbáló szolgálat volt ez, amelyet még motorkerékpáron kellett kezdeni, s csak később lehetett Trabant gépkocsi segítségével ellátni. Tizenkilenc évig tartott ez a kemény, de áldásos zalai szolgálat. 1983-ban Orosházára hívták, onnan ment nyugállományba a Nyugat-békési Egyházmegye espereseként.

Utóda Balogh András lett, akit 1983-ban iktatott hivatalába Fónyad Pál nagykanizsai lelkész, espereshelyettes. A lelkészházaspár − mert Balogh András felesége Pusztaszentlászló lelkésze volt − lakhelyéül szintén a parókia földszinti helyiségei szolgáltak. Később a lelkészházaspár tanácsi, illetve − annak megvételi lehetősége után − saját lakásba költözött. A lelkészi hivatal a parókián maradt. A parókia pincehelyiségében ifjúsági szobát alakítottak ki, de az a tervezett funkció ellátására nem volt alkalmas. A rendszerváltást követően sikerült visszaszerezni a teljes gyülekezeti házat, emeleti szintjét azonban a gyülekezet gazdasági megfontolásból bérbe adta. Újra indult a hitoktatás, nőtt a keresztelések és a konfirmandusok száma. Rövid időre énekkar is alakult. Testvérgyülekezeti kapcsolat jött létre a finnországi Varkaus − Zalaegerszeg testvérvárosa − evangélikus gyülekezetével. A lelkészre elődjéhez hasonlóan − Barlahida és Zalaegerszeg szórványaival együtt − az ország legnagyobb kiterjedésű szórványterületének gondozása hárult.

A gyülekezet 1997-ben elvégezte 90 éves templomának külső felújítását.

Balogh András − 17 évi szolgálat után − 2000 augusztusában Tótkomlósra távozott. A gyülekezet parókus lelkész és kántor nélkül maradt.

Az új lelkész megválasztásáig Szakál Árpád Nagykanizsán lakó nyugalmazott lelkész helyettes lelkészi státusban gondozta a gyülekezetet. A több mint féléves szolgálatban segítségére volt Kendeh-Kirchknopf László teológushallgató, Pintér János Szombathelyen élő nyugalmazott esperes, a gyülekezet hajdani lelkésze, valamint Török Zoltán református lelkész is. A hittanoktatást Zámbó Karmen pedagógus végezte.
A gyülekezeti ház állapota erre az időre teljesen leromlott. A gyülekezet új lelkészt − lakás hiányában — csak bérleménybe fogadhatott volna. Erre azonban nem került sor, mert az Országos Egyház segítségével a gyülekezet lakást vásárolt, s azt − tagjainak áldozatvállalása mellett − lelkészlakássá alakította, s a felújított, Vizslaparki úti lakásba várta új lelkészét.

A gyülekezet 2001. március 25-én Szabó Vilmost − a révfülöpi oktatási központ igazgatóját − választotta lelkészéül. Beiktatása 2001. július 1-jén volt. Ezen az ünnepi istentiszteleten iktatta a kántori tisztségbe Szabó Vilmos lelkész a gyülekezet új kántorát, Paál Enikőt.

Az új lelkész munkája nyomán a vallásos élet színesedett, az alkalmak bővültek. Ugyanakkor a lelki építkezéssel párhuzamosan megindult a gyülekezeti háznak és környékének építése is. A megújított és hosszú idő után eredeti rendeltetésére ismét alkalmassá tett épületet, valamint parkosított, új garázzsal és kerítéssel ellátott környezetét 2002. augusztus 25-én – a gyülekezet önállóvá válásának 100 éves jubileumán – avatta fel Ittzés János püspök.

A templomot – amelynek puritán, neogótikus stílusa a városban egyedülálló – felépítésének és felszentelésének 100. évfordulójára saját és pályázati forrásból belülről felújították. A hasonló kort megért Angster orgona is megújult. A 2007. július 8-án tartott centenáriumi hálaadó istentiszteleten Ittzés János püspök prédikált, és ő áldotta meg a megszépült hajlékot is. Mivel az elmúlt száz év alatt az időjárás viszontagságai, a beszivárgó talajvíz, esővíz sok kárt okozott a forgalmas út mellett álló műemlék templomban, de korábban csak kisebb külső javításokat tudtak elvégezni, ezért 2009-ben elvégzték a szükséges munkákat: újrafestették a külső falakat, kicserélték a sérült dísztéglákat, korszerűsítették a csatornarendszert és a lebetonozott vízlefolyókat.