A beledi anyaegyház története

Beled nagyközség Győr-Moson-Sopron megyében, a Kapuvári kistérségben, a Rábaköz délnyugati részén, a 86-os főútvonal északi oldalán fekszik. A települést a Kis-Rába szeli át.

A pattintott és csiszolt kőeszközök tanúsága szerint a hely már az őskorban lakott volt. Kelta és római kori leletek szintén előkerültek vidékéről. A szomszédos Vásárosfalu határában talált kora Árpád-kori (10–12. sz.) sírleletek pedig arra utalnak, hogy a honfoglaló őseink is birtokba vették a területet.

A falu első írásos említése egy 1230-as keltezésű birtokadományozó oklevélhez kötődik. Az adományozó az Osl nemzetségbeli Belud comes, akiről a település a nevét kapta. A helység életében jelentős szerepe volt a Kis-Rába folyónak, vize 3 malmot hajtott, és átkelőhely lévén, hídvám illette a lakosokat. Az ország három részre szakadása után török hadak többször végigdúlták a területet súlyos károkat okozva. A Rákóczi-szabadságharc idején a falu a kurucok oldalán állt. A 18. században megindult a nagybirtokon a majorsági árutermelés, és a kereskedelem elősegítése végett az Eszterházy birtokosok zsidó lakosokat telepítettek (1714-ben) a faluba. Jelenlétük a gazdasági életet fellendítette. A 19. században Kismarton (ma Eisenstadt) után itt volt a vidék második legnagyobb zsidó hitközsége. A mezőgazdaság mellett jelentős volt a kisipar is. A céhek helyére lépő ipartestülethez 1874-ben 12 féle iparágban 30 mester és segéd tartozott. Nagy előrelépést jelentett, hogy a Pozsony–Szombathely vasútvonal Beledet érintette. Ezzel egy időben a Rába szabályozása által csökkent a pusztító árvizek és járványok veszélye.

A 20. század első évtizedeiben a falu városias, polgári jelleget öltött. Gazdag közösségi élet bontakozott ki egyletek, körök, asztaltársaságok formájában. A kulturált időtöltést szolgálta a kaszinó, a kávéház és a mozi. Ehhez a villanyáramot a Rajts-malom állította elő, és ez lehetővé tette a telefon használatát és az utcai közvilágítás bevezetését is. A betakarítást négy cséplőgép segítette, autóbuszjárat indult Kapuvárra, és két bérautó (taxi) is rendelkezésre állt. Az első világháború veszteségei után a második még mélyebben érintette a falut. Szinte minden családnak volt hősi halottja. Legnagyobb a zsidó közösség tragédiája volt, mert az Auschwitzba hurcolt férfiak, nők, gyermekek és öregek (330 fő) közül csak néhányan tértek haza.

A reformáció gyorsan terjedt a Dunántúlon. Az első nyomok az 1520-as évekből valók Sopronból, a század közepén már több gyülekezetünk is volt Dunántúlon. 1534-től Dévai Mátyás már Sárváron prédikált, és 1576-ban megszületett Hegyfaluban a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület. Nagy szerepe volt mindebben az itt nagyrészt birtokos Nádasdy családnak. Sopron vármegye falvaiban és Kemenesalján is egyre többen csatlakoztak az új vallási irányzathoz, különösen miután Ostffy Jakab alispán is evangélikus lett.

Beledben már a 16. század végén működött anyagyülekezet, amely a sárvári esperességhez tartozott. Első lelkészei közül 1628-ból Szeredi István, 1630-ból Surányi György, majd – hosszabb beledi működéssel – Magyarbéli György ismeretesek. Kola István neve 1651-ből maradt fenn. Őt Cziráky Ádám földesúr elűzte, mellette Vég Gergely volt a tanító.

A reformáció legnagyobb művelődéstörténeti értéke az emberiség kultúrkincsének, a Bibliának a kézbe adása és az ehhez szükséges olvasás megtanítása volt. Mióta Beledben gyülekezetről tudunk, iskoláról is beszélhetünk. A tanító kezdetben a lakásán oktatta tanítványait. A tanító taneszköze a tábla és a kréta, a tanulóké a kistábla és a palavessző volt. Az „oskolaház” első említése 1603-ból való.

Beled gyülekezete 1669-ben Vásárosfalu fíliája volt, majd 1681 és 1829 között Vadosfa leányegyházaként élte vallásos életét. Ebben az időben Kis Péter (1712–1714) győri tanár volt itt tanító, de 1714-től már a katolikusoké a templom és az iskola. A római katolikus canonica visitatio szerint: „A plébániaházban még az evangélikus lelkész lakik” Deme István volt az utolsó lelkipásztor a gyülekezetben, 1716-ban. A tanítót Konikorszky Jónásnak hívták. Nincs adatunk arról, hogy volt-e, és ha igen, mi módon, oktatás 1716 után, „amikor a lutheránusoktól elvétetett a templom és az oskolaház.”

A 17. században kibontakozó ellenreformáció a hívek rekatolizációját szolgálta, de nemcsak a hitviták fegyverével, hanem gyakran a hatalom eszközeivel is.

A protestánsok vallásszabadságáért számos mozgalom indult. A Habsburg uralkodók azonban sorra megszegték azokat a megállapodásokat, amelyek lezárták e küzdelmek egy-egy szakaszát. Ez váltotta ki az 1666-tól szövődő főúri összeesküvést, amelynek felszámolása után az ellenreformáció eszközei még keményebbek lettek. 1673-ban és 1674-ben király elleni lázadással vádolták a hitükhöz hű prédikátoraink és tanítóink százait. A katolikus hitre térteknek, hitvallásukat feladóknak megkegyelmeztek.

A nyílt önkényuralom a magyar társadalom más rétegeit, köztük a végvári katonákat is sújtotta. Tömegével bocsátották el őket, és a „vitézlő rend” tagjai szabadság helyett bujdosókká lettek hazájukban. Élükre a felvidéki s erdélyi nagybirtokos, Thököly Imre állt. „Felkelő csillaga reménysugarat hintett a protestáns hívekre”− jegyezte fel a protocollum írója.

A kurucok katonai sikereinek hatására 1681-ben országgyűlést hívtak össze Sopronban, amely visszaállította a rendi jogokat, és biztosította a vallásszabadságot. A 26. törvénycikk vármegyénként két helyen engedélyezte a protestánsoknak vallásuk nyilvános gyakorlását. Az egyik ilyen artikuláris (törvénycikkbe foglalt) hely a Beleddel szomszédos Vadosfa lett. Ettől az időtől kezdve Beled a vadosfai anyaegyházhoz tartozott, és istentiszteletre a szomszéd faluba kellett az evangélikus híveknek járniuk.

Mindez azonban eltörpült az országos események mellett. A fő kérdés ugyanis az iszlám hódítók elleni küzdelem lett. 1683-ban a törökre Bécsnél mért vereség után megindult a törökök kiűzése az országból. Ezzel a „kisebbik ellenséggel” szövetkező Thököly és a kurucok sorsa is megpecsételődött. 1699-ben, a karlócai békével, a Temesköz kivételével felszabadult az ország, véget ért a török hódoltság kora.

A társadalom minden rétegét sújtó terhek azonban olyan súlyosak voltak, hogy nagy függetlenségi mozgalmat váltottak ki, amelynek élére II. Rákóczi Ferenc állt. Ő kísérletet tett egy független és a kor szelleméhez igazodó állam megteremtésére. A hithű katolikus, ugyanakkor tág látókörű és toleráns fejedelem a protestánsok jogait is biztosította. Ez tette lehetővé rábaközi gyülekezeteink működését is. A szabadságharc bukása után III. Károly, majd Mária Terézia ismét erőteljes rekatolizációt folytatott. 1714 és 1719 között megyénkben is számos gyülekezetet, így a beledit is feloszlatták a már említett 1681. évi törvényre hivatkozva. Az anyaegyház, Vadosfa, megmaradt.

A felvilágosult II. József türelmi rendelete biztosította a protestánsok hitbéli jogait. Uralkodása kezdetén a beledi hívek is szervezkedni kezdtek, és megélénkült a leánygyülekezet élete. Az evangélikusok 71 év elteltével ismét iskolát nyithattak 1787-ben. Ekkor érkezett evangélikus tanító a faluba. Már másnap tanítani kezdett. Pankovics Sára és Katica voltak első tanítványai. Ez a lelkes és tudós férfiú kezdte írni a már többször hivatkozott, igen értékes feljegyzéseket. Ezek között van egy „In nomine Jesu” (Jézus nevében) kezdetű dokumentum, amely figyelmeztet arra, hogy „A régen történt és meg lett dolgoknak tudása mely igen szükséges, jó és kívánatos…” ,ezért az utókornak feljegyezte Tsákvári Ferenc érdemetlen oskolamester.

A templomi szolgálatot eleinte a Rába-hídhoz közel lakó Mátis Mihály, majd Bödecs Ferenc pajtájában tartották.

Egy új iskola alapkőletételére került sor 1788. május 5-én. A hozzá kapcsolódó tanítói lakhoz a „nemes közönség” adott telket Az iskola még abban az évben elkészült, és ettől kezdve ez lett az istentiszteletek színhelye is. 1795-től a lelkigondozást Mátisz Sámuel nemeskéri káplán végezte.

Amikor Tsákvári Ferenc elhunyt (?), volt tanítványát, Horváth Györgyöt hívták meg a katedrára, aki éppen Beledben tartózkodott mestere halálakor, mert betegsége miatt kénytelen volt tanulmányait megszakítani, így az iskola nem maradt árván. Egy évvel később az evangélikusok megkapták a katolikus templom kisebbik harangját, amelyet a Molnár János háza mellett felállított haranglábra helyeztek. A Horváth György által folytatott jegyzőkönyv arról számol be, hogy a hívek 1804-ben Győrben új harangot öntettek. A gyülekezet ezt már a templomba szánta, „megunván az oskolaházban való alkalmatlan szorongást.” E célra 1805-ben a nemesség a csordás káposztáskertjéből 176 négyszögölnyi telket hasított ki, s már április 29-én Berzsenyi Lajos vadosfai lelkész elhelyezhette az alapkövet. A hívek odaadó munkájával egy év alatt elkészült az egyszerű, náddal fedett, torony nélküli imaház. 1806. augusztus 20-án szentelte fel Bachics István nemeskéri esperes és Berzsenyi Lajos vadosfai lelkész. Megható élménye volt a közösségnek, amikor a tömeg ajkáról az ég felé szálltak a 3. zsoltár hangjai.

A gyarapodó gyülekezetet Kis János püspök is meglátogatta vadosfai vizitációja során. Megkapó a látogatás jegyzőkönyvének ökumenikus szemlélete, amikor azt írja az akkor már az oratórium mellett álló harangláb harangjáról, hogy „A haranglábon függ egy harang, 330 fontot nyom, és előbb a katolikus szomszédokkal közös volt.” A templom tornya 1825-ben épült, a toronnyal egy időben készült a jellegzetes karzat.

Az 1829. év jelentős fordulópont volt a beledi evangélikusok életében. Ekkor alakultak önálló egyházközséggé. A Vadosfától való elszakadást az edvi és vásárosfalusi hívek is támogatták. A három faluban együttesen 1440 evangélikus lakos volt ekkor. Összefogásukból új lelkészlakás épült. „A régi, a legelső prédikátorház, a Vásárosfalura vezető köznek ellenében állt. Az új a templom közelében kapott helyet. Itt egy nagy telek terült el, rajta kovácsműhellyel. Tulajdonosa a nemes közönség volt. Ők átengedték a területet, így került mai helyére a paplak.

1834-ben új oltárt építettek, majd a rákövetkező években több átalakítást végeztek az iskolán és a tanító lakásában. 1842-ben orgonát vettek a templomba. 1849-ben pedig a parókia területét a szomszédos Kozma telekből (csere útján) megnagyobbították.

A falu életében tragikus szerepű 1859. évi tűzvész elpusztította a templom és az iskola tetőzetét is, amelyet fazsindellyel pótoltak.

A 19. századi tanításról kevés adatunk van. A dualizmus első évtizedéről azonban az 1875. évi névtár adataiból némi tájékoztatást kapunk az egyházközség tanulóiról és tanítóiról. Az 1310 lelket számláló anyagyülekezetben 157 tanuló volt. A tanítók felsorolásában Kalmár Sándor és Horváth László „felavatott hitjel” (lelkészjelölt) neve olvasható. Az egyházközséghez 1666 lélek tartozott.

1901-ben épült fel a templom mellett az emeletes iskola. Ezzel számottevően javultak az oktatás tárgyi feltételei. Az emeleten két tanári lakás volt 2-2 szobával, az alsó szinten pedig két tanterem. Fűtésre nagy vaskályhák szolgáltak, és mellettük redőnyös szellőzőnyílások biztosították a légcserét. A két tábla rolós rendszerrel működött, így a felső részen még hosszabb ideig olvasni lehetett a szöveget. A tornaórák a szabadban, ősszel és tavasszal a Rózsa Sándorékhoz − a lelkészékhez − tartozó udvar mögötti réten folytak.

A múlt század első évtizedeiben az egyházközség lélekszáma csökkent. Az apadás különösen az anyaegyházban feltűnő. Talán az Újvilágba való kivándorlás tette? Az 1910. évi névtárban már csak 1067 lélekkel szerepel. A beledi tanulók száma ugyanakkor jelentősen növekedett. Az anyagyülekezetben 201 gyermeket tanított Kiss Sándor és Csizmadia Ferenc. Ebben az időben Edvén nőtt, Vásárosfaluban csökkent az evangélikusok száma. Az egyázközségnek 1472 tagja volt.

Ugyanakkor élénk közösségi élet bontakozott ki a gyülekezetben. Hatékonyan működött az önművelést és egyben jótékony célokat is szolgáló nőegylet. Megalakult az Ifjúsági Egyesület, amelynek elnöke Puskás Jenő lelkész, alelnöke pedig Pálfy Mihály iskolaigazgató lett. Az egyesületi élet dokumentumai ma is megvannak a gyülekezet irattárában. Rendszeresen járatták a Harangszó, az Ébresztő, és a Magyar Ifjúság c. lapokat. Színielőadásokat rendeztek, amelynek bevételét kulturális célokra fordították, de kölcsönt vagy segítséget is adtak belőle a rászorulóknak. A bemutatott színművek között volt többek között a Kósza Jutka című népszínmű és a Repülj, fecském c. operett. Hamarosan dalárdájuk is alakult, amelyet Fazekas Gyula tanító vezetett. Az egyesületnek 1035 kötetet tartalmazó könyvtára volt, benne 55, színdarabot tartalmazó könyvvel.

1932-ben tatarozták a templomot, és új orgonát hozattak, az oltárra pedig Oppel Imre művésztanár képe került. Címe: Jézus, a jó pásztor.

A második világháború kitörésének idején (1940. évi névtár adata) az anyaegyházhoz 1079 lélek tartozott, és 187 gyermek oktatását végezte Pálfy Mihály és Fazekas Gyula tanító. Edve filiában 153, Vásárosfaluban 171 evangélikus élt. Szórványban – Cirák 1, Vica 1, Rábakecöl 3 – öten vallották magukat lutheránusnak. Az egyházközségnek összesen 1408 tagja volt.

A gyülekezet történetével kapcsolatban külön kell szólnunk azokról a jelentős lelkipásztorokról, akik Beledhez kötődtek születésükkel vagy lelkészi szolgálatukkal. Beled nagy szülöttje Szeniczei Bárány György (1682–1757), a tolnai egyházmegye alapító esperese, akinek tevékenysége országos jelentőségű volt. Külföldi tanulmányai után Győrben működött tanítóként, és több helyen is végzett lelkészi szolgálatot. 1720-tól a tolnai egyházmegye esperese lett mint sárszentlőrinci lelkész. Neveléstörténeti, teológiai és irodalmi munkássága is jelentős.

Gyurátz Ferenc (1841–1925) püspök a 19. század közepén négy évig volt Beledben lelkész. Nagy gondja volt a tanulók testi és lelki fejlődésére. Hívei nehéz szívvel engedték el a tudós férfiút. Ő pedig mindvégig, püspöki tevékenysége idején is figyelemmel kísérte a beledi gyülekezet életét. Jelen volt 1901-ben az új, emeletes iskola alapkövének letételénél is.

Beled másik tudós fia Pálfi Miklós (1911–1972) volt, aki Pálfi Sándor földműves ötödik gyermekeként született. Miklós tehetsége hamar megmutatkozott. Sopronban, a líceumban, majd a Pécsi Egyetem Hittudományi Karán tanult. Külföldön is többször megfordult. 1940–1942 között a hallei Protestáns Egyházismereti Kutatóállomást vezette, és feldolgozta az ottani kéziratokat. 1946-ban a Soproni Teológiai Akadémia tanára lett. 1946-ban védte meg doktori disszertációját: Istenfélelem az Ótestamentumban címmel. A Budapesti Teológiai Akadémia tanára, dékánja is volt. Éveken át szerkesztette az Evangélikus Élet c. hetilapot, és társszerkesztője volt a Teológiai Szemlének. Több ótestamentumi tárgyú könyve jelent meg. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyházunk szocialista kori vezetői között az egyik legproblematikusabb személyiség volt „az örökös dékán”.