A gyülekezet története

Tés a Bakony egyik legmagasabban fekvő települése. A 465 méter tengerszint feletti magasságon, a Bakony keleti részén fekvő település, mintegy 950 lakost számlál. A karsztosodás miatt számos barlang és forrás fedezhető fel a Tési-fennsíkon. Ezt az erdőktől övezett fennsíkot már az őskor és az ókor embere is szerette. Bár régészeti kutatásokat nem végeztek, a talált leletek (kőbalta, kőcsákány) arra engednek következtetni, hogy vidékünk lakott volt már az őskorban is. A későbbi tési és kistési leletek pedig azt bizonyítják, hogy ezen a helyen nagyobb római település is létezett. Dunántúl közepén a Pécsről Győrbe vezető római út Bántát, Kistést, Nánát érintve vezetett át a Bakony rengetegén. Később honfoglaló őseink sem kerülték el ezt a vidéket. Árpádnak és népe egy részének a Bakony erdeje lett fő letelepedési helye. Tés tehát több mint 1000 éve folyamatosan lakott település. Az Árpád-házi királyok a bakonyi erdőt mint külön erdőispánságot kormányozták. Erről az időről Szeghalmy Gyula, aki a térségben ásatásokat is végzett, sőt a Bakonyi Múzeum alapításának is részese volt, a következőket írja emlékezésében: „Századokkal ezelőtt, mikor Várpalotától Pápáig, Sümegtől Bodajkig egyetlen rengetegből állott a Bakony, ennek a rengetegnek a közepén I. István király 1037-ben bencés apátságot alapított.” Ez a bakonybéli apátság, s ezzel összefüggésben kerül először szóba Tés mint az apátság egyik birtoka. Payr Sándor ezt írja: „Tés a középkorban a bakonybéli bencés apátság birtoka volt. Már 1276-ban volt temploma, Gergely nevű papja, s Gede és Máté nevű klerikusai.”

Tés község első helyét illetően még ma is folyik a vita. A Bakonyi Múzeum adattárában található írások szerint a település első helye a kistési forrás környéke volt. Más említés szerint a község belterülete már a középkorban a falu mai helyén feküdt. A török hódoltság idején a falu lakossága csökkent, majd 1687 után, miután Palota is felszabadult a török uralom alól, újra kezdett visszatérni az élet településünkre. Ennek a pozitív fejlődésnek gátat szabott az 1703-ban kitört Rákóczi-szabadságharc. 1785-ben 146 házban 984 fő lakott, 1794-ben új telepesek jöttek, akik a Milassin Miklós püspökről elnevezett Miklós utcát népesítették be. 33 családdal bővült ekkor a falu lakossága. A Perébe vezető út mellett épült 1780–1790-ig a Pere utca, ahova 18 magyar protestáns család települt be.

Az elkövetkező időkben Tés élte a csendes bakonyi falvak életét. Ezt a nyugalmat először az I. világháború fegyverropogása zavarta meg. A község lakosságából mintegy 160-180 főt vonultattak be. Közülük körülbelül ötvenen vesztették életüket a harcmezőn. A béke első időszakában szinte minden családból volt kivándorló. Az itthon maradottak kisebb föld- és erdőterületet kaptak gazdálkodásra. Az 1940-ben bevezetett jegyrendszer következtében gyakran nem került mindennap kenyér az asztalra. A szenvedések folytatódtak. Az 1942. április 11-én frontra szállt második magyar hadtest soraiban ott meneteltek a tési katonák is. Az 1945. március 20-21-i támadásban több orosz és német katona mellett 47 tési lakos vesztette életét. A háború után mélyről indult a falu mezőgazdasága. 1960-ig a tésiek döntő többsége a mezőgazdaságból élt. 1945 után az infrastruktúra sokat fejlődött, de falunkban a születések száma ennek ellenére drasztikusan lecsökkent, és Tés is az elöregedő falvak sorába lépett. A Szentsei György Általános Iskola 2006. június 15-én végleg bezárta kapuit. A tési gyerekek a szomszédos települések (Várpalota, Jásd) iskoláiban tanulnak. Az iskola épülete jelenleg kihasználatlan. Az üresen álló, eladásra váró házakat többnyire idős emberek vásárolják meg.

A falutörténetben már említésre került, hogy Tés először a bakonybéli bencés apátság birtokaként szerepel. Az egyik, 1276-ból származó irat arról számol be, hogy ekkor Tésen már templom állt. Az evangélikus gyülekezet létrejöttéről nincsen biztos adatunk. A gyülekezet tulajdonában volt egy ostyasütő vas, amelyről, ha az óramutató járásával megegyező irányban olvassuk le a számokat, az 1587-es számot kapjuk. Ha ez a hipotézis helyes, akkor Tésen már ebben az időben létezett evangélikus gyülekezet. Első ismert lelkészünk Somogyi István volt, aki 1640-ben részt vett a protestánsok köveskúti zsinatán. A következő lelkész, akiről tudunk, 1649-ben mint Nagy Thés lelkésze írja alá magát: Hédervári Fejér Miklós. 1655-ben ismét új lelkészt kapott gyülekezetünk Üveges Miklós személyében.

A reformáció tanainak tési megjelenésétől, ill. az első protestáns telepesek ideköltözésétől kezdve (1620-as évek) 1658-ig a tési evangélikusoknak nem volt templomuk. Istentiszteleteiket imaházban tartották. Egy 1696-os összeírás szerint a 13 tési jobbágycsaládból 10 protestáns volt. 1711-ben találkozunk Károlyi István esperes eskümintájának aláírójaként a következő tési lelkésszel, Vázsonyi Mihállyal, majd 1725-ben a győri esperességi jegyzőkönyvben Szilvágyi Mihály nevével. Az ezt követő időszakban a gyülekezet lelkész nélkül maradt. 1711-ből származik egy írás: „Lett, hogy akkori Méltóságos Gróff Uraság, Pétsi Pöspek, egyszersmind Fejér Vári Prépost is, mostani Gróff Urunknak Neszelrode Ferentz Prépost Urunknak Testvér Báttya, megszánván őket, hogy számosan voltak, Prédikátor Mester nélkül, hogy maguk és gyermekeik tudattalanul ne neveltessenek, Mestert engedett nékik, hogy hozhatnak. És így hozták a nemrégiben megholt Bongya Ferenczet.” Ő „egy darabig egy templomban szolgált a Pápistákkal, (…) de aztán hogy attól is Mgos Uraságtul elállíttattunk, (…) Oratórium Ház adatott nekünk”. Ezt a tanítót követte Nyírő János, aki három éven keresztül látta el a mesteri tisztséggel járó feladatokat. Az 1760-as években – még mindig lelkész híján – Dogáts Pál tanította a helyi evangélikusokat. A következő lelkész megérkezéséig 401 tési evangélikus affiliálta (leánygyülekezetként csatlakoztatta) magát a várpalotai gyülekezethez. Minden vasárnap hajnalban kocsizörgéstől volt hangos a Palotára vezető kocsiút. Igyekeztek a hívek, hogy a délelőtt 10 órai istentiszteletre odaérjenek.

A lelkész nélkül maradt kiszolgáltatott gyülekezetet 1779-ben a helytartótanács megfosztotta tanítói földjeitől és imaházától. A türelmi rendelet után, 1784-ben aztán újra felpezsdült a gyülekezeti élet, amikor megérkezett az új lelkész. 1785-ben a vármegye már a templomépítést is engedélyezte, „Nagy Ignác Excellentiája” azonban se követ, se fát nem adott el az építkezéshez, ezért csak 1786-ban vehették tető alá a templomot, ekkor még torony nélkül. Ugyanebben az évben a földesúr minden földjétől megfosztotta a gyülekezetet abban a reményben, hogy nem akad olyan lelkész, aki ilyen körülmények között elvállalná a tési szolgálatot. De a gyülekezet Isten kezében volt, és nem a földesúréban. Közadakozásból fenn tudták tartani a lelkészi állást, és 1787-ben a templom mellett felállított haranglábon megszólalhatott egy kis harang. 1789-ben egy agglegény a gyülekezetnek adományozta házát a kerttel és melléképületekkel együtt, amely épületet iskolaként működtetett a gyülekezet. 1806-ban néhány kocsi ölfáért orgonát vásároltak a fehérvári katolikusoktól, majd 1808-ban megöntették a második harangot is, nagyobbat az elsőnél. 1837-ben Barkóczy László székesfehérvári katolikus püspök a tési evangélikus lelkész és tanító részére földeket adományozott. Az ilyenformán történt gazdagodás tehette azt lehetővé, hogy 1864-ben a templomot karzattal és toronnyal tudták bővíteni. Egy korabeli statisztika szerint 1890-ben 492 evangélikus élt az akkor 1450 fős Tésen.

1898−1909-ig Szalay János volt a lelkész. Munkáját 1901. március 1-jétől Rátz Károly kántortanító segítette. 1902-ben rendbe hozták a templom megrongálódott külső vakolatát. Az Amerikába vándorolt hittestvérek 359 koronát küldtek, hogy a templomban 2 csillárt helyezzenek el. A vásárlás után megmaradt összeggel „csillárgyertya alapot” indítottak. Az időközben 100 éves orgonát 140 koronáért javíttatták meg. 1905-ben felújították a tanítólakás padlózatát, 1906-ban új taneszközöket vásároltak az iskolába. Ugyanebben az évben az iskola és tanítói lakás tetőszerkezetét javították meg.

Görög Ernő (1909−1926) egyik első feladata volt, hogy 1910 nyarán kicserélte a toronyban levő haranglábakat, az egész toronycsúcsot, valamint a toronyba vezető korhadt lépcsőt. 1911. március 7-én Rátz Károly kántortanító elhagyta gyülekezetünket, Csékútra költözött, s helyébe Ormosi Alfrédot hívta meg a gyülekezet március 20-án. Ő és 4 gyermeke közül hárman 37 évig töltötték be a tési gyülekezetben a tanítói hivatást. 1912 tavaszán az új „Dunántúli énekeskönyvet” ajánlotta Görög Ernő bevezetésre, melyet a gyülekezet elfogadott, és 1917. október 31-én használatba vett. Az iskolaalapban időközben összegyűlt pénz lehetőséget adott arra, hogy a tantermet 30 új paddal és tintatartóval szereljék fel. 1914 áprilisában még a templom külső renoválásán dolgoztak a férfiak, augusztusban pedig már legtöbbjük katonai behívót kapott, köztük Ormosi Alfréd tanító is. Itthoni feladatát a lelkész vállalta magára. A háború azonban nem elégedett meg a behívott katonákkal. 1915. augusztus 29-én levél érkezett a gyülekezetbe, melyben felszólították, hogy a legkisebb harangot hadicélokra adják át. Ezt a felszólítást októberben egy újabb követte, amely a középső harangot követelte, majd 1916. február 2-án a legnagyobb harangot is kikérték. De erre nemet mondott a presbitérium: „Mivel a gyülekezet egyetlen harangjára úgy vallási, mint tűzrendészeti célból szükség van, a gyülekezet egyetlen harangját gyilkolási célra nem hajlandó felajánlani” – szól a jegyzőkönyvi határozat. Az 1. világháború 14 emberáldozatot követelt gyülekezetünkből.

A béke első időszakában a szegénység annyira elhatalmasodott, hogy a lelkész azzal a komoly kérdéssel állt a gyülekezet elé, hogy óhajtják-e, hogy a tési evangélikus egyházközség fennmaradjon, és hajlandók-e az egyházi adót tovább fizetni. A gyülekezet szegénysége ellenére is ragaszkodott az egyház fennmaradásához. Sokat jelentett Kapi Béla püspök 1920. október 12-i látogatása is. A püspököt a falu határában a jegyző és a lelkész fogadta. A püspök az iskolában meghallgatta a gyerekek feleleteit, majd az ünnepi istentiszteleten az igehirdetés szolgálatát végezte. Az ekkor készített jelentésből tudjuk meg, hogy a gyülekezetben „gyermek-istentisztelet tartatik”, nőegylet, ifjúsági kör, valamint énekkar működik. 1922 januárjában az Amerikában élő hittestvérektől érkezett adományból pótolják a háborúban elvett cink sípsort az orgonából, valamint az egyik harangot. A közben életbe lépett földreform következtében a gyülekezet 73 kataszteri holdat kapott, s így a tanítói és lelkészi jövedelem megnövekedett. 1923 tavaszán lecserélték a templomtető eternit héjazását. 1926. szeptember 5-től Görög Ernő a nagyvelegi gyülekezetben folytatta lelkész hivatását.

Pohánka Ödönt, a Sámsonházáról érkezett új lelkészt Takáts Elek esperes iktatta hivatalába 1926. november 21-én. Nagy lendülettel látott neki az építkezésnek. 1928 augusztusában megindult a régi iskola elbontása. Az alapanyagot eladták, s az árát is az új épület költségeihez tették. Két új harangot is rendeltek Sopronból. Az iskola és a harangok szentelési ünnepe 1929. október 6-án volt.
Néhány szó a gyülekezeti oktatás és más alkalmak rendjéről: A fél nyolcra összegyülekezett kisdiákok a tanító vezetésével a templomba mentek reggeli áhítatra. A kezdőéneket igeolvasás és rövid igemagyarázat követte. Az alkalom végeztével a tanulók visszamentek az iskolába, és Luther reggeli imádságának elmondása után megkezdődött az oktatás. 8–10 óráig folyamatosan tanultak, ekkor volt az első nagy szünet. A második tanulási idő délig tartott, melyet egyórás ebédszünet követett. 13 órától 16-ig ismét tanulási szakasz következett egy rövid szünettel. Hittanóra heti 2 alkalommal volt, az ismétlőiskolásoknak (12 év felett) hetenként egyszer. A napi tanulást a következő imádsággal zárták a gyerekek:

„Hála Neked, Urunk, kitől erőt vettünk,
Hogy a tanulásban előre mehettünk.
Oltsd mélyen a jót a szívünkbe, Istenünk,
Mert amit tanultunk, drágább, mint mindenünk. Ámen.”

A 6. osztály végén minden tárgyból vizsgáztak a tanulók a gyülekezet előtt. A már megkonfirmáltak számára heti bibliaóra volt. A fiatal lányok részére Pohánkáné kézimunkaszakkört vezetett. Téli estéken több színdarabot is megtanultak a lelkész vezetésével. Ezeknek az előadásoknak akkora sikere volt, hogy 2-3 alkalommal is előadták a gyülekezetben, de mindegyik alkalommal volt, akinek már nem jutott ülőhely. Ezen felbuzdulva a szomszédos településeken is előadták. Az előadásokból befolyt összeget az új templomablakok megvásárlására fordították. Ádventben és böjtben hetenként kétszer reggeli istentiszteletet tartottak, ádventben pedig szerda esténként bibliaórára gyülekeztek a hívek. Vasárnap esténként az iskolában tartottak „vallásos estéket”, ahol az igehirdetéseken kívül néhány tanuló verset mondott vagy történetet olvasott fel.

Időközben halaszthatatlanná vált a parókia újjáépítése. Pohánka Ödön felajánlotta, hogy az építés költségeit ő és családja megelőlegezi a gyülekezet számára kamatmentes kölcsönként. Így 1934-ben tető alá vehették a parókia új részét. A hátsó részt, ahol főként gazdasági épületeket találunk, érintetlenül hagyták, s így áll az a mai napig is, a 19. század hangulatát idézve. 1935-ben a toronycsúcsot bádogozták újra. 1936. augusztus 23-án Ormosi Alfréd tanító fiának, Zoltánnak adta át a stafétabotot a tanításban. 1936-ban a templomudvaron létrehozták a „Hősök kertjét”, melyben rózsafákat ültettek el, mindegyiken kis porcelántábla hirdette az első világháborúban meghalt evangélikus hősi halottak neveit. 1940. március 8-án meghalt Ormosi Alfréd. Szülővárosában, Szarvason temették el. A tanítás feladatát gyermekei felváltva látták el a gyülekezetben.

A második világháborúban a templom és az épületek alig rongálódtak. Igaz, a templom tetőzetét gépfegyverrel verették le, az ablakok pedig légnyomás következtében törtek ki. Az irattárhoz idegen katonák nem nyúltak. Légiriadó esetén a parókia tágas pincéje is menedékül szolgált. A világháborúk veszteségei és a kivándorlások jelentősen csökkentették a gyülekezeti tagok számát. A létszámcsökkenés maga után vonta, hogy a lelkésznek, tanítónak járó javak is csökkentek. Pohánka Ödön 1949. április 28-án bejelentette, hogy eleget tesz szülőfaluja, Csővár meghívásának, és elfogadja az ottani lelkészi állást.

Az iskolában annyira lecsökkent a gyereklétszám, hogy minden tési gyerek egy épületben tanult felekezetre való tekintet nélkül. 1949. július 18-ától Ormosi Zoltán már állami tanítóként dolgozott, de megmaradt gyülekezeti kántornak is. Fontosnak tartotta, hogy a család is vegyen részt a gyermekek hitoktatásában, s ilyen módon segítsék a lelkész munkáját. Ő vezette be először Tésen a gyermek-istentiszteleteken a liturgikus rendet, a gyermek-istentisztelet rendje pontosan megegyezett a felnőttekével. Komolyan vette, hogy az egyházfenntartói járulékkal senki ne tartozzon a gyülekezetnek. Lelkiismeretes munkájának köszönhetően az 1949-es és az azt megelőző járulékokat visszamenőleg is mindenki kifizette, ezért a gyülekezet anyagi helyzete stabilizálódott. Mindez a következő fejlesztésekben nyilvánult meg: 1949 novemberében a parókiára és a templomba bevezették a villanyt, majd a templom teljes belső renoválását végezték el. A munka miatt egy alkalommal nem tudták a templomban tartani az istentiszteletet, ezért három gyülekezeti tagnál gyűltek össze: Kiss Kálmánnál a Pere utcában, Nánai Sándornál Új utcai lakásán és Iváncza Gábornál a Német utcában. A hálaadó istentiszteleten a zsúfolásig megtelt templomban öt gyülekezeti tag tett bizonyságot „Mi nekem ez a templom?” címmel.

1948-ban államosították az iskolát. Ennek során az iskola épülete a hozzá tartozó tanítói lakással és kerttel, valamint a kántori föld egy részével állami tulajdonba került. 1951-ben maga a gyülekezet ajánlotta fel az államnak minden birtokát (kivéve a templomkertet) megvételre. Az 1953/54-es tanévben az állami iskolában a hitoktatás „helyi nehézségek miatt” szünetelt. Szörnyű terror alá helyeztek minden hitéhez ragaszkodó szülőt és gyermeket egyaránt. A hitükben megingott családok már nem tudtak eleget tenni missziói kötelességüknek, s így már a fiatalokban sem élt az a tűz, mellyel Istenhez és gyülekezetükhöz ragaszkodtak őseink. 1955-ben nagymértékben csökkentették a lelkésznek járó állami támogatást, ezért a lelkészi fizetés felét közegyházi segélyből kellett pótolni.

A Pohánka Ödönt lelkészi szolgálatban követő Németh Zoltán Tésről való eltávozásának okáról csak annyit tud a gyülekezet, hogy 1956-ban a püspök lemondásra szólította fel. A gyülekezetet rendkívüli módon felzaklatták a történtek. Az esperes is látta a helyzet komolyságát, és december 30-án már itt volt az új segédlelkész: Asbóth László. 1957-ben az országos egyház 20 000 Ft-os támogatásával, valamint gyülekezeti önrészből 10 820 Ft-ból elvégezték a templom külső renoválását. Mivel iskolánk már nem volt, a sok alkalom miatt nagyon hiányzott egy olyan helyiség, ahol a gyermekbibliakört, az ifjúsági órát és a bibliaórát meg tudták volna tartani. Felmerült, hogy a kihasználatlanul álló magtárt újítsák fel erre a célra. Az ötlet jó volt, de nem valósult meg akkor. A bibliaórákat családoknál tartották, ahol a jó szomszédság miatt katolikusok, evangélikusok együtt dicsérték az Urat.

A gyülekezet anyagi gondjai egyre komolyabbá váltak. A fennálló politikai hatalom nyomására egyre kevesebben jártak a gyülekezetbe, hittanórára, konfirmációi órára. Időközben 4000 Ft adóhátralék, ill. 2500 Ft lelkészfizetés-hátralék halmozódott fel. 1963. június 15-én Asbóth László, miután sok mindennel próbálkozott, és felesége is dolgozott, benyújtotta lemondását, és Malomsokra költözött. Asbóth László távozásával nemcsak a lelkészi, hanem a kántori állás is megüresedett, mert eddig ez utóbbit Asbóthné Magassy Erzsébet látta el. Rövid várpalotai helyettes kántori szolgálat alatt két gyülekezeti tag vállalta, hogy önszorgalomból elsajátítják a kottaolvasás és orgonajáték alapjait, és felváltva kántori szolgálatot végeznek az istentiszteleteken. Nánai Sándorné és Kiss Kálmánné sokat segítettek ezzel a gyülekezetnek. 1969-ben az orgonát villanymotorral látták el, majd 1972-ben a harangok villamosítása is megtörtént. A további anyagi gyarapodásnak köszönhetően 1979-ben bevezették a vizet a parókiára.

Barcza Béla lelkészi szolgálata következett, akinek szolgálati idejében a gyülekezet anyagi ereje erősödött, és a körülményekhez képest az ifjúsági munka is lendületet kapott. Őt Riesz György nyugdíjas lelkész követte a szolgálatban 1981–1984 között, haláláig. 1984–1986 között Zászkaliczky Péter bakonycsernyei lelkész látta el helyettesként a lelkészi feladatokat nagy szorgalommal. Ennek ellenére nagyon hiányzott a tésieknek a helyben lakó lelkész, aki részt vesz mindennapjaikban. Kívánságuk 1986 augusztusában teljesülhetett, ekkor került ide Ózdról második szolgálati helyére Cserági István. A fiatal, energikus lelkész hamar maga köré tudta vonni a gyerekeket, fiatalokat, akik szinte apjukként, az idősebbek pedig fiukként fogadták. A sok tábor, kirándulás, kerékpártúra, sportolás remek konfirmanduscsapatot formált.

Sokat jelentett a fiataloknak a közös igeolvasás, a gyermektörténetek hallgatása, megbeszélése. Ebben az időben újra családoknál is tartottuk a bibliaórákat, amelyen gyermekek és felnőttek, evangélikusok és katolikusok egyaránt részt vettek. 1988 nyarán a templomkülsőt teljesen felújították, majd 1990-ben a toronycsúcs cseréjére is sor került. 1990 szeptemberétől lelkészünk már mint helyettes végezte itt a szolgálatot, mert Nagyvelegre költözött. 1992-ben Kiss Kálmánné, aki 28 éven át végezte hűségesen a kántori szolgálatot, Stanka Erikának adta tovább ezt a szép feladatot. Lelkészünk 1996-tól a Vas megyei Kissomlyó lelkésze lett, így Téstől és Nagyvelegtől is búcsút vett.

Félévnyi helyettes lelkészi szolgálat után (Pintér Mihály – Várpalotáról) a nyugdíjasként érkezett Szilas Attilát fogadhatta a gyülekezet a tési lelkészi állásba. A parókia épülete ekkor már 7 éve lakatlan volt, csak tél idején vették igénybe istentiszteleten és bibliaórán. A lelkészcsalád érkezésére több átalakítási munkát is el kellett végezni: az egyik szobát étkezővé és konyhává alakították, a régi konyhából előszoba lett, és bővítették a fürdőszobát.

Régi terv volt már, hogy a magtár gyülekezeti célokat szolgáljon. Most, hogy már a téli istentiszteleteket nem tudtuk a lelkészlakásban tartani, szükségessé vált egy újabb helyiség átalakítása. Szinte kínálta magát ehhez az egyetlen boltív alatt álló magtár. 1997 őszén ezen a megújult istentiszteleti helyen gyűlhettünk össze vasárnaponként. Ebben az időben végezték el a parókia újravakolását is.

A vasárnapi istentiszteleteken kívül ifjúsági órákat, bibliaórákat és hittanórákat is tartott a lelkész. A gyermekek és fiatal szülők aktivizálására családi istentiszteletek is voltak évente néhány alkalommal. Ilyenkor a liturgikus részt a gyermekek olvasták, és az igehirdetés is a „gyermekek nyelvén” hangzott. Szilas Attila 1956 után több évtizedig volt távol Magyarországtól. Dániában és Venezuelában is vezetett gyülekezeteket. 1998 szeptemberében látogatott el Tésre a dán Horsholm gyülekezetének egy csoportja, akikkel lelkészünk vette fel a kapcsolatot. Nagy izgalommal várta a gyülekezet őket, hiszen eddig még nem volt ehhez hasonló eset. Fogadásukon a gyülekezeten kívül a polgármester, a helyi népdalkör és sok más tési érdeklődő is részt vett. A vendégeket családoknál szállásoltuk el. Annyira jól sikerült ez a találkozás, hogy mindegyik gyülekezetnek fontossá vált a kapcsolat ápolása, így most már rendszeresnek mondható a találkozás dán testvéreinkkel hol Dániában, hol Magyarországon.

1999 karácsonyán szervezett először gyülekezetünk „gyermekek karácsonyát” az általános iskola épületében. A helyi énekegyüttes bábjátéka és daltanítása után igehirdetést is hallgattak a gyerekek, és egy-egy ajándékcsomagot kaptak a Hajnalcsillag Misszió adományaként. Ilyen karácsonyi ajándékozás 6 egymást követő évben volt.

A lelkész 2000-ben elköltözött, és úgy tűnt, hogy a lelkészlakás végleg kiürül. Az időközben megfogyatkozott gyülekezetből egy-egy vasárnap 20-30 fő vett részt az istentiszteleten. Az anyagi helyzet is gyengült, így nem tudott volna a gyülekezet már teljes fizetést adni lelkészének. Lampért Gábor a várpalotai gyülekezet segédlelkésze volt, innen látta el a tési szolgálatot is. Mivel hét közben neki a várpalotai gyülekezetben voltak feladatai, a tési hittanórákat, csakúgy, mint már 5 éve, továbbra is Stanka Károlyné presbiter tartotta. A konfirmandusokkal a lelkész foglalkozott.

Szükségesnek látszott, hogy a parókia kihasználatlansága miatt ne amortizálódjon. Így született az ötlet, hogy kiválóan megfelel turisztikai céloknak. 2001-ben az éléskamrát fürdőszobává alakították, 2003-ban pedig elvégezték a nyílászárók cseréjét, valamint bevezették a gázfűtést. Így már télen-nyáron egyaránt tudtak vendégeket fogadni. Ebben a két évben úgy tapasztaltuk, hogy gyarapodott a templomba járók száma. Olyan emberek is kezdtek járni, akik még sosem jártak istentiszteletre, vagy régóta nem látogatták a gyülekezeti alkalmakat. Lelkészünk ugyan 2003 nyarától Siófokon folytatta pályafutását, de ezek a „régi-új” emberek azóta is aktív tagjai gyülekezetünknek.

2003 augusztusában a gyülekezet 10 fős csoportja 5 felejthetetlen napot töltött Dániában immár másodszor testvérgyülekezetünk meghívására. Pintér Mihály a várpalotai gyülekezet éléről távozva tábori lelkészi munkakörben dolgozott tovább Budapesten. A megüresedett lelkészi állást Tóth Attila, Egyházasdengelegről érkezett lelkész töltötte be 2003 szeptemberétől. Szeptemberben Barcza Béla látogatott el hozzánk a hatvani gyülekezet tagjaival.

2004 tavaszán a parókia még eredeti, 50 éves elektromos vezetékeit és konnektorait cserélték földeltekre, ezt az épület teljes meszelése követte, ill. 2 helyiségben a hajópadlót járólapra cseréltük. 2004-ben 9 konfirmandus tett vallást Isten és a gyülekezet színe előtt hitéről. Ádventben és böjtben minden vasárnap délelőtt gyermek-istentiszteletet tartunk. 2005-ben a Barcza Béla idejében kiépített garázst felújította a gyülekezet, hogy lakószobaként funkcionálhasson.