Pusztaszentlászló község Zalaegerszegtől délre, 25 kilométerre, a Göcsej szélén, a Válicka patak völgyében fekszik.

A törökdúlást követően szerveződött másodszor településsé. Neve a 16−17. században létező környékbeli gyülekezeteink – Hahót, Söjtör és Pácza (Pacsa) – között nem található. Ugyanakkor „Egy zalai Szentlászlón 1599. evang. lelkész volt, de hogy melyik ez a sok közül, nem tudjuk” – írja Payr Sándor.
A rendelkezésünkre álló adatokból nem derül ki, hogy evangélikus őslakói honnan származnak. Nincsenek adataink arról sem, hogy mikor és kinek a működése következtében ismerték meg a reformáció tanait, és hogyan maradtak meg evangélikusnak az ellenreformáció viharaiban II. József türelmi rendeletének (1781) megjelenéséig. Ismereteink szerint ugyanis 1771-ben 90 római katolikus és 126 helvét (a forrásanyagokban az evangélikusokat így nevezték), magyar lakója volt Pusztaszentlászlónak.
Valószínű, hogy őseik a Vendvidékről települtek Pusztaszentlászlóra a 18. század közepét megelőző években. Erre enged következtetni Koltai László (szül. 1916), egykori gondnok − aki a község és a gyülekezet történetének lelkes kutatója és legjobb ismerője volt − szóbeli közlése is.

Az első írásos emlék II. József uralkodásának idejéből maradt fenn, és egy − a türelmi rendelet kiadása után 5 évvel − 1786-ban megjelent rendelettel kapcsolatos, amely szerint szervezett gyülekezetek lelkészei istentisztelet tartására és temetési szertartások végzésére csak azokra a helyekre mehettek ki, ahol a hívek egy már szervezett gyülekezethez „affiliáltatták” magukat. Emiatt csatlakozott Zalaistvándhoz 1788-ban Pusztaszentlászló és Bollahida (Barlahida), majd 1797-ben Kerecseny.
A megállapodás szervezettségre vall, ezt bizonyítja az 1790-ből ránk maradt körbélyegző is. Valójában ez az időpont tekinthető a gyülekezet megszervezése évének, de jogilag ez csak 14 évvel később történt meg.

A gyülekezetből még 1790-ben könyörgő levéllel fordult 27 jobbágy és 5 zsellér a „Tekintetes Nemes Vármegyéhez”, hogy építési helyet adjanak részükre oskola és imádságos ház építésére. A kérelmet azonban a helyi „földesúrasszony” − Forintos Ádámné − ellenzése miatt elutasították.

A faluban 1792-ben 167 evangélikus és 120 római katolikus élt. Ekkor viszonylagos nagysága és a mindennapi életben betöltött szerepvállalása, valamint központibb fekvése miatt Pusztaszentlászlóhoz kapcsolódott Bollahida 10, Oroklán 4, Pusztaederics 15, sőt a rivális Kerecseny 22 családból álló evangélikussága is. Ez nem is volt olyan nyilvánvaló, mert sokáig kérdéses volt, hogy Pusztaszentlászló és Kerecseny − a két nagyobb lélekszámú evangélikus hívőt számláló település − közül melyik lesz a szervezett gyülekezet székhelye. A gyülekezetet alkotó hívek száma megközelíthette a 400-at.

A pusztaszentlászlóiak ragaszkodtak tervükhöz, és gyűjtésbe, majd építkezésbe kezdtek. Az „Oskola és Imádságos Ház” − legnagyobb valószínűség szerint − az alsó faluvégen („avégen”) lévő csapásút melletti sarkon, a gyülekezet tulajdonában lévő 182 négyszögölnyi területen épült fel, és feltehetően ott volt a prédikátorok (lelkészek) lakása is egészen 1844-ig.

Első ismert tanítójukat Szombati Andrásnak hívták. Működése 1797-ben kezdődött, és feltehetően bérelt helyiségben tanította a gyermekeket. A gyülekezet első prédikátora (lelkésze és tanítója) Csengető (Tsengető) Mihály volt, aki a gyülekezet szervezése idején Péteri Istók zsellér családjánál lakott. Pusztaszentlászló hivatalos önállósulása után − 1804-ben − mind Barlahida, mind az említett helységek evangélikus hívei hivatalosan is Pusztaszentlászló szórványai lettek. A teljes szórványterület azonban a mai Zala megye egész középső részét és annak evangélikusságát magába foglalta. Legnagyobb lélekszámban (25-30 család) Kerecsenyben éltek. Mivel az anyaegyháztól messze voltak, tanítót kértek az egyházkerülettől. Sajnos ez nem teljesült! Ennek is „köszönhető”, hogy nem sokkal később (1820-ban) az utolsó evangélikus család is katolizált, és ezzel megszűnt a kerecsenyi evangélikusság. E szomorú példa alapján olvasható a Belmissziói Egyesület több mint 100 évvel később (1916-ban) kiadott jelentésében, nagyon találóan: „Viseljetek gondot az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett.”
Az 1805-tel kezdődő anyakönyvet Csengető Mihály prédikátor nyitotta meg. Ő azonban csak 1814 februárjáig volt lelkész-tanítója a gyülekezetnek.

Utódja Benkő Sámuel lett, aki valódi templom építésére buzdította fél Zala megyét kitevő híveit. Ehhez a községtől 48 négyszögöl területet kaptak a falu feletti dombtetőn, amelyet Gergály András a sajátjából egészített ki.

A nagy áldozatkészségről tanúskodó építkezés 1815 tavaszán vette kezdetét, és 1817. május 23-án a torony elkészítésével fejeződött be. A torony − mert protestáns templomnak égbe nyúló tornya nem lehetett − hagymakupolás, bádogfedésű, a tető pedig fazsindelyes volt. Felépítéséhez a helyi 40 családon kívül Pusztaederics, Bollahida, Oroklán, Kerecseny és sok más szórvány evangélikus családjai járultak hozzá. Ebben az időben már Tófejen is 7-8 evangélikus család élt. A fennmaradt adósság kifizetéséhez azonban így is több év kellett.

Benkő Sámuel prédikátort 1820 végén Malatidesz József váltotta fel. Szolgálati ideje alatt a gyülekezet folytatta az adósság törlesztését, majd kifizetése után, 1823-ban, oltárt készíttetett Fillinger Ferenc söjtöri asztalossal. Költségeit 28 szentlászlói és négy edericsi család fedezte.

Farkas János 1828-tól 1841 júniusáig szolgált az egyházközség lelkész-tanítójaként. Munkálkodásának is köszönhető, hogy a legnagyobb szórvány − mai nevén Barlahida − fiókgyülekezetté, majd hamarosan leányegyházzá szerveződött.

A gyülekezetet 1841 augusztusában már Simon József lelkész vezette. Hosszú, 38 évi szolgálatának elején (1845-ben) épült az első lelkészlakás, a hozzá tartozó különböző gazdasági épületekkel. A lelkészlakás egyik terméből később iskola lett.

Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc honvédeinek névtárában 10 helybeli hős neve szerepel. Felekezeti megoszlásukról nincs adatunk.

A templom és a templomtorony 1860-ban renoválásra szorult. „Az egyház fedelének” (a templomtetőnek) felújítását 1860 nyarán, a torony bádogozását a következő évben végezték el.

Az egyházközséget ebben az időben (1875. évi névtári adat!) 398 lélek alkotta. Az anyagyülekezetben 225-en, a bollahidai leánygyülekezetben 90-en, Pusztaedericsen 54-en, Tófejen 12-en, Oroklánban 4-en, Pusztamagyaródon 4-en, Orosztonyban 9-en voltak evangélikusok. A 73 tanulóból 30 Pusztaszentlászlón, 25 Bollahidán, 10 Pusztaedericsen lakott, a többi szórványban 8 gyermek élt. Simon József − akárcsak elődei − nemcsak lelkésze volt az egyházközségnek, hanem tanítója is az anyaegyház iskolájába járó evangélikus és más felekezetű gyermekeknek.

Böjtös János (1879–1897) lelkész működésének éveiből több esemény kíván említést.

A zsúpfedeles paplak és melléképületei leégtek 1883-ban, de még abban az évben újra felépítették, és cseréppel fedték.

A templom karzatának tartóoszlopai mellé erősítő oszlopokat falaztak, a karzatot megszélesítették, majd arra helyezték a temesvári Dangl mester által készített orgonát 1885-ben.

Tanítói lakást és új iskolát alakítottak ki 1885 után a lelkészlakás északi végében. A tanító Nagy Sándor volt. Ekkor már 60-70 evangélikus család élt a faluban, de a közeli Pusztaedericsen és Tófejen is közel 20 család lakott. Nagy gondot fordított a távolabbi szórványokban élő hívek gondozására is. Így került kapcsolatba a Rajkon élő Bakó családdal, akiknek nagy ebédlőjében – évenként egy alkalommal − szórványistentiszteletet tartott a környező falvakból „összegyűjtött” több mint száz főnyi sokaságnak. A ház asszonya ilyenkor asztalhoz ültette és magyaros szeretettel vendégül látta a jelenlévőket. Böjtös János volt az eskető lelkésze neves egyháztörténészünknek, Payr Sándornak és a kúrián nevelkedő Bakó Emmának. A házasságot Felsőrajkon kötötték 1890. június 30-án. Payr Sándor akkor Ondód (mai nevén Pusztavám) lelkésze volt.

Horváth Béla (1897−1901) csak rövid ideig pásztorolta a gyülekezeteket, mert alig 4 évi szolgálat után Kerta lelkésze lett. Szolgálata alatt épült fel az új iskola, amelyben 1899-ben indult meg a tanítás. Első tanítója Nándor János volt, aki nagy tudással és szigorral 35 éven át nevelte az evangélikus és katolikus gyermekeket egyaránt. A község felnőtt lakóit a téli estéken gazdasági ismeretekre oktatta. Ő volt a gyülekezet kántora is.

Szabó Lajos közel 15 évig (1901−1915) volt a gyülekezet lelkésze, és jelentős léleképítő munkát végzett az anyagyülekezeten kívül a szórványokban is.

Az 1904. év jelentős volt a gyülekezet életében. Két harangot vásároltak a soproni Seltenhofer harangöntő mesternél, és felújították templomukat. A templom felszentelését Gyurátz Ferenc püspök végezte 1904. szeptember 18-án, és egyidejűleg hivatalos egyházlátogatást is tartott.

Az 1910. évi egyházkerületi névtár adatai szerint az egyházközséghez 725 lélek tartozott. Ebből 321-en éltek Pusztaszentlászlón, 202-en Barlahidán, 83-an Pusztaedericsen, míg a többi 119 lélek 17 szórványhelységben lakott. Nándor János tanító „elé” 69 evangélikus gyermek járt.

Varga Gyula esperes 1910. október 18-án egyházlátogatást tartott a gyülekezetben. Észrevételei sokat mondanak a késői utódoknak is: „örömét fejezte ki afelett, hogy az egyházközségben békét talált, kellő buzgóságot tapasztalt, inti a híveket, hogy a buzgóságban meg ne lankadjanak.”

A gyülekezet megfogadta esperese intelmeit, s mind lelkiekben, mind külsőleg erősödött. 1913-ban teljes külső tatarozást és tetőcserét végeztek a templomon. Akkor épült a templom magas tornya is. A nőegylet jóvoltából toronyórával, oltárterítővel és persellyel gazdagodtak.

A buzgó munkát előbb a háború, majd a lelkész hirtelen halála szakította meg. A gondos pásztor, aki egyháza érdekeit mindenkor szívén viselte, és kötelességeit − betegsége dacára is − híven teljesítette, a szentlászlói temetőben nyugszik, a hálás utókor által állított síremlék alatt.

Utódja, Kovács Mihály nehéz időben (1915 és 1925 között) volt a gyülekezet lelki vezetője. Már szolgálatának második évében a templom mindkét harangját leszerelték, és elvitték hadicélokra. A fiatalok katonák lettek, és a születési anyakönyvi bejegyzések is megritkultak. A község 26 hősi halottja közül 11 evangélikus volt. A vörheny és a torokgyík sok gyermek halálát okozta. Az új parókia építésére összegyűjtött tőkéjük az infláció miatt semmivé vált. A rossz állapotú paplak is tönkrement, hiszen csak egy kis részét lakta a nőtlen lelkész.

Kapi Béla püspök 1920. június 4-én egyházlátogatást végzett a gyülekezetben. A látogatását megelőző napon pedig Pötrétén − Grunner Károly felügyelő házában − istentiszteletet tartott a környékbeli szórványhíveknek.

Kovács Mihály lelkész 1925 őszén lemondott állásáról, és szülőfalujába, Nagymórichidára távozott. Az új lelkész, Schrantz Zoltán győri önálló hitoktató adminisztrátori megbízással került a gyülekezetbe, de már 1926. február 8-án egyhangúlag parókus lelkészüknek választották a hívek.

A fiatal lelkész és Bakó Béla felügyelő buzgólkodása folytán új, modern, szép és tágas paplak épült. Ünnepélyes felavatását 1928. november 11-én végezte az esperes megbízásából Nagy István zalaistvándi lelkész. Tervezője Pál Miklós erdőmérnök és Trájer János építész − utóbbi volt a kivitelező is.
A parókia megélénkült. A papné és testvérei sokat segítettek az akkor induló ifjúsági egyesület szervezésében, majd annak áldásos tevékenységében.

Az elvitt harangok helyébe 1929-ben új harangokat készíttettek. A 423 kg-os nagyharang és a 99 kg-os „lélekharang” felavatására 1929 pünkösdjén került sor. A nagyharang felirata: „Elődöm harcba szállt, Hogy védje szent hazám, Én csak bús hazámnak, Hit s reményre gyújtom gyermekét.” Hihetetlen anyagi erőfeszítés volt ez a kis gyülekezet tagjaitól azokban a válságos években.

A barlahidai missziói kör megszervezése 1932-ben kezdődött, s ez közvetlenül érintette Pusztaszentlászlót, mert 33 szórványhelye közül Zágorhida, Nova, Zalatárnok és Szentkozmadombja az 1933. augusztus 9-én megalakult missziói körhöz került. A megalakulás idején 702 lélek tartozott az egyházközséghez, akik közül 356 élt Pusztaszentlászlón, 207 Barlahidán, 139-en pedig 33 településen szétszórtan laktak. A szentlászlói iskolában tisztességgel megöregedett Nándor János tanító 69, Barlahidán Németh István 39 evangélikus gyermeket tanított. Mindkét iskola változatlanul fogadta a más felekezetű tanulókat is. Az evangélikus gyermekek közül 27-en viselték a szórványsorsot. Nándor János tanító 1934-ben nyugalomba vonult. Nevét és tevékenységét emléktábla őrzi az egykori evangélikus iskola helyére 1990-ben épített új iskola falán.

Az evangélikus gyülekezeti (ifjúsági) ház építése 1934 tavaszán kezdődött. A hívek maguk építkeztek, téglát ajándékoztak és hordtak. Ők készítették a deszkát, a gerendát és a lécet is, kézi erővel. Felszentelése 1934. szeptember 30-án volt Kapi Béla püspök szolgálatával. Ez a ház volt a pusztaszentlászlói evangélikus ifjúság kulturális centruma hosszú éveken keresztül.

A barlahidai missziói kör megalakulásával az egyházközség lelkészének gondozása alá tartozó terület és a lélekszám valójában csökkent, annak ellenére, hogy jogilag továbbra is Pusztaszentlászlóhoz tartozott mind Barlahida, mind a csatlakozó szórványok. Ugyanakkor ezekben az években volt mindkét gyülekezet virágzásának teljében.

A két gyülekezetet a lelki, a vallási kapcsolaton kívül családi kötelékek is összetartották. Már szerveződésük idejétől házassági kapcsolatok alakultak ki a két gyülekezet fiataljai között. Ehhez hasonló volt a zalaistvándi és a pusztaedericsi evangélikus ifjakkal kialakult párválasztási tradíció is. Később − különösen a 20. század elejétől − ez a kör tovább bővült a több mint 30 kilométer távolságra lévő, német eredetű Szepetnek irányába.

Tompa Miklós lett 1935-ben a kántortanító. Pusztaszentlászlói működése 1941-ig tartott, akkor állami tanítónak nevezték ki a visszatért Alsólendvára. Szolgálata idején is építkezett a kis közösség. 1936-ban a tanítólakás melléképületeit építették meg, házilag, közmunkával.

Az 1940. évi országos névtár adatai szerint 523 lélek gondozása tartozott a pusztaszentlászlói lelkészhez. Közülük 355 az anyaegyházban, 86 a pusztaedericsi fiókegyházban, 33 pedig a közeli Tófejen lakott. A többi 49 lélek a megmaradt szórványterület 17 községében osztozott a nehéz szórványsorsban. Az anyagyülekezet elemi iskolájában 54 evangélikus gyermek tanult.

Tompa Miklós utódjául 1942-ben Marton Sándor tényői lévita-tanítót választották.

A nagy anyagi erőfeszítéseket követelő építkezések után a lelkész buzgón munkálkodott a gyülekezet lelki épülésén. Helyzete nehéz volt, mert időközben kitört az újabb világháború, hívei közül egyre többen kaptak katonai behívót, s egészségi állapota megrendült. A fáradhatatlannak tűnő építő, a 18 éven át hűségesen szolgáló lelkipásztor hosszú szenvedés után − 1944. május 1-jén − a csornai kórházban, fiatalon elhunyt. A szilsárkányi temetőben várja a feltámadás Urát.

A megboldogult lelkész helyébe Loós János (1944−1969) barlahidai segédlelkészt hívta meg a gyülekezet. Beiktatása a 20. századi Magyarország német megszállásának napján: 1944. október 15-én történt. Negyedszázados pusztaszentlászlói szolgálata hasonló ellentmondások között telt. Kezdetben még a megszokott rend szerint folyt a munka. A gyülekezetben ifjúsági egyesület működött, színdarabokat és énekeket tanultak. A mozgalmas élet azonban nem volt tartós. A világháború a gyülekezetet lelkében sújtotta. Anyagi vesztesége nem volt. Harangjai is megmaradtak, de ismét nagy emberáldozatot követelt. Ebben a háborúban is 11 tagját veszítette el, akik idegen földben, hősi halottként nyugszanak. Mások többévi hadifogság után térhettek haza.

A vesztes háborút követő lelki és anyagi próbatételek közepette soha nem tapasztalt gyülekezeti élet kezdődött. A templom vasárnapról vasárnapra tele volt. A bibliaórákon 70-80 lélek vett részt. Gyermekbibliakör működött, és evangelizációs alkalmak voltak. Aztán új szelek fújtak!

Marton Sándor kántortanító − mellette rövid ideig Gyűrűi Dezső másodtanítóskodott − egyházi szolgálata sem tartott sokáig: az 1948-as államosítás az egyházi iskolát megszüntette. Bár az állami iskolában még hosszú ideig − 1975-ben bekövetkezett haláláig − tanított, nyilvános egyházi tevékenységet nem végezhetett. A kántori feladatokat a lelkész felesége látta el.

Az egyház földingatlanait házhelyek, olajipari létesítmények, végezetül a termelőszövetkezet részére vették igénybe különféle jogcímeken.

A gyülekezettől az 1956-os forradalom és szabadságharc is követelt áldozatot. Kocsmáros Tibor 21 éves sorkatonát őrszolgálatban érte a szovjet katonai támadás, amely életébe került. Sírja a helyi temetőben van. Nevét – a két világháború halottaival együtt – a hősi emlékmű is őrzi.

1963-ban felújították templomukat. A régi oltárt a felette lévő szószékkel együtt lebontották, és új oltárt, keresztet és szószéket készíttettek Fatér Sándor és Varga László helyi asztalosokkal.
Loós János 1969 tavaszán elhunyt. A nagykanizsai temetőben, családi sírboltban nyugszik. Hivatását fia, Loós Csaba, és unokája, Loós Zsuzsanna követte.

A hirtelen elhunyt lelkész utódja Sárkány András Tibor, a költő lelkész lett, akit Kertáról hívott meg a gyülekezet, és 1969 őszén iktatott hivatalába Lágler Béla esperes. Szolgálata alatt − 1974-ben − felújították és modernizálták a parókiát, és villamosították a templom nagyharangját. Az ő idejében is a lelkészfeleség − Runity Ivánka − látta el a kántori feladatot egészen 1980 karácsonyán bekövetkezett hirtelen haláláig. Felesége elvesztése után a lelkész nem találta helyét, és 1981-ben, 43 évi lelkészi szolgálat után nyugállományba vonult, majd Pécsre költözött. Ott is halt meg 1990 őszén. Versei részben az Evangélikus Életben, részben a lelkészek írásaiból összeállított Somvirág című gyűjteményes kötetben jelentek meg.

A helyben lakó lelkész nélkül maradt gyülekezetet először ifj. Hafenscher Károly keszthelyi segédlelkész (13 hónapig), majd Roszik Gábor zalaistvándi segédlelkész (6 hónapig) pásztorolta.
Egyházunkban ezalatt egyre több fiatal lelkészházaspár kezdte meg a szolgálatot, s amikor lehetőség nyílt arra, hogy egyikük nagyobb gyülekezetbe kerüljön, házastársának a közeli kisebb helyen biztosítottak helyet. Így oldódott meg Pusztaszentlászló lelkészkérdése is, ugyanis a közeli Zalaegerszegre került Balogh András 1983 nyarán, és ezzel egy időben felesége, Baloghné Szemerei Mária is elkezdhette a szolgálatot Pusztaszentlászlón. A lelkészkérdés megoldódott, de nincs helyben lakó lelkész, a 25 kilométerre levő Zalaegerszegről történik a szolgálat ellátása.

A gyülekezet 1992-ben kívül-belül felújította templomát, új óraszerkezettel látta el a templomtornyot, és új, műanyag fedőanyagot kapott a templomtető.

Mivel helyben nem lakik lelkész, a fiatalok pedig a környező városokba igyekeztek, a lelkészlakást − egy helyiségét gyülekezeti teremként fenntartva − bérbe adták idősek otthona céljára, a gyülekezeti (ifjúsági) házat pedig hosszú ideig más célra hasznosították. Az elvándorlás ma is tart, bár napjainkban Pusztaszentlászló önálló önkormányzattal rendelkezik, jegyzősége van, és sokat tesz a múlt emlékeinek ápolásáért, jövője biztosításáért.

Ma már a falu felekezethez tartozó lakóinak csak egyharmada evangélikus, de a község címerében − amelyet 1997-ben fogadott el az önkormányzat – mindenkori jelentőségéhez méltó helyen és módon jelenik meg az evangélikusokat szimbolizáló Luther-rózsa.

Balogh András zalaegerszegi lelkész 2000 nyarán új gyülekezetet választott. Az ő Zalaegerszegről való távozása egyet jelentett a lelkészfeleség pusztaszentlászlói szolgálatának megszűnésével. Baloghné Szemerei Mária lelkész 17 évi szolgálat után, 2000 augusztusában, lemondott pusztaszentlászlói lelkészi állásáról, s férjét követve, Tótkomlóson folytatta hivatását.

Az új lelkész megválasztásáig az egyházmegye esperese Szakál Árpád Nagykanizsán lakó nyugalmazott lelkészt megbízta azzal, hogy helyettes lelkészi státusban gondozza a gyülekezetet. A több mint féléves szolgálatban segítségére volt Kendeh-Kirchknopf László teológushallgató.

A hívek Szabóné Piri Zsuzsánna kővágóörs−révfülöpi helyettes lelkészt választották lelkipásztoruknak 2001 tavaszán. Beiktatása 2001. július 1-jén történt. A lelkésznő férje − elődjéhez hasonlóan − a zalaegerszegi gyülekezet lelkésze.

A kis közösség 2005 tavaszán teljesen felújította a korábban más célra hasznosított gyülekezeti házát országos egyházi, egyházkerületi, egyházmegyei és SAPARD-pályázati támogatással.