A zánkai társegyházközség története

Zánka a Balaton-felvidék jelenleg kb. 900 lelkes kis faluja. Ezen a vidéken már a Római Birodalom alatt megtelepedtek az emberek, és lakott volt a népvándorlás idején is. Védelmet, élelmet, otthont biztosított számukra a halban bővelkedő tó, a sok tiszta, bővizű patak (Séd), a vaddal teli, fát, erdei gyümölcsöt, állati takarmányt (makkot, legelőt) adó erdő, szőlőtermő lanka, hegyoldal. Menedéket nyújtott az ellenség elől a nádas, a parti ingovány, az erdő. Zánkán újkőkori, réz- és bronzkori leletekre is bukkantak, de különösen sok régészeti emlék került elő a római korból: villagazdaság, őrtorony, tehát egy régi település maradványai.

A Balaton-felvidék a magyar honfoglaláskor a Kál nemzetség szállásbirtokához tartozott. A 12. században az Atyusz nemzetség birtoka Zánka. Első írásos emléke 1164-ből származik: több környékbeli faluval együtt Miske ispán fia, István végrendeletében szerepel. Innen tudjuk, hogy akkor még csupán praedium (major, gazdasági telep) volt, néhány földműves, kézműves és borász család lakta. Bár a település kicsiny volt, mégis épült temploma már a 11. és 12. század fordulója táján. Minden valószínűség szerint az Atyusz nemzetség építtette Szent István tiszteletére. Ez a templom sok évszázad után, nagy viszontagságok, felégetés, átépítések után ma is áll, a református egyházközség tulajdona, és a falu értékes műemléke.

A falu lakosainak mindennapi életéről, nevükről a 18. századig szinte semmit sem tudunk. Zánka évszázadokig különböző nagybirtokok része volt, de a birtokosok sohasem laktak itt. A tulajdonosok változásáról, pereikről, adományozásokról, elkobzásról, örökösödésekről, birtokvásárlásokról találhatók írásos emlékek. A tulajdonosok a Gyulafi-Rátoltiak, a veszprémi káptalan, a Rozgonyiak, a Gyulafiak, Szécsényi György és az Esterházyak voltak. Időközben azonban zálogbirtokként a község öthatod része apránként környékbeli kis- és középnemesek, sőt szomszéd falubeli parasztok tulajdona lett.

A törökök uralmát a Balaton-felvidék nagyon megsínylette: végvidék volt, tehát nem volt állandó török megszállás alatt. A hadak mindkét részről portyáztak. A törökök végigrabolták, gyilkolták, felégették a falvakat, fogságba vitték a lakosság „használható” részét, adót szedtek. Természetesen a magyar földesúr is megkövetelte a jobbágyterheket, az adókat behajtották. A magyar katonaság élelmezése is a lakosokat terhelte. Zánkát – mint sok más környékbeli falut – 1548-ban felégették, plébániája már 1550-ben megüresedett. Az emberek egy része elmenekült, elbújt, majd utána visszatért, de a falu már nem tért igazán magához. Az adóösszeírások tanúsága szerint a lakosság egyre fogyott: az 1600-as évek második felében Zánka kihalt, puszta lett. A földek egy részét a másutt lakó birtokosok még műveltették vagy művelték. A több mint egy évszázaddal azelőtt felégetett, papja által elhagyott templom romokban hevert.

1736-ban új élet kezdődött Zánkán. A zálogbirtokos földesurak és az Esterházyak, kiknek csobánci uradalmához tartozott Zánka – tehát a közbirtokosság –, elhatározták, hogy a néptelen falut újra betelepítik. Diskay Ádám és Sebestyén Ádám a tulajdonosok nevében kötötték meg a „megszállási szerződés”-t Siffertecker Jakab, Czubor Sámuel és Ertlhant György német telepesekkel, akik 15 házig hozhattak magukkal további telepes családokat. A betelepülők túlnyomórészt német reformátusok voltak, de mivel előzőleg már Tótvázsonyban laktak egy-két évig, volt köztük magyar és evangélikus is. Mikor német hazájukból elindultak, felséglevelet kaptak VI. Károly német-római császártól (aki egyúttal III. Károly néven magyar király is volt), hogy bárhol telepednek le, vallásukat szabadon gyakorolhatják. A telepesek 3 év alatt felépítették otthonaikat, megművelték földjeiket, erdőt irtottak szőlőnek, szántóföldnek, és imaházat építettek. 1739-ben tanítót hívtak maguknak, és megalakult a zánkai református egyházközség. A lutheránusok ekkor még nem különültek el tőlük szervezetileg.

A kis falu istenfélő, erkölcsös lakossága nem sokáig gyakorolhatta vallását és taníttathatta gyermekeit. Az ellenreformáció idején a felséglevélben lefektetett jogaikat semmibe vették. Bíró Márton veszprémi katolikus püspök 1755-ben úgy ítélte meg, hogy a zánkai tanító illetéktelenül lelkészi teendőket végzett, ezért nemcsak őt űzette el, hanem az imaházat is leromboltatta, a protestáns lakosokat pedig a csicsói katolikus plébános gondozása alá rendelte. A zánkaiak – földesuraik nagy részének támogatásával – időről időre kérvényezték imaház és iskola építésének, tanító és lelkész hívásának engedélyezését, de ez a törekvésük csak a II. József által 1781-ben kiadott türelmi rendelet megjelenése után valósulhatott meg. 1786-ban tanítói lakot és iskolát építettek, tanítót hívtak, majd a régi romtemplomot újra felépítették, természetesen torony nélkül, mivel a türelmi rendelet csak így engedélyezte.

Együtt építkeztek, dolgoztak, tanultak, imádkoztak Zánkán a két protestáns vallásfelekezethez tartozó lakosok 1794. június 25-ig. Ekkor az evangélikusok szervezetileg elszakadtak a református eklézsiától, saját gyülekezetet alapítottak, tanítót alkalmaztak. Eleinte Kruczler Mátyás házánál folyt a gyülekezeti élet és a tanítás, hamarosan iskolát kezdtek építeni.

Az iskola fenntartása és a tanító pénzbeli és természetbeni járandósága a kis létszámú gyülekezet anyagi erejét annyira igénybe vette, hogy köztük lakó lelkészt nem tudtak hívni. Így filiaként (leánygyülekezetként) Szentantalfához csatlakoztak. Szegény és kicsi falu lévén, komoly vagyoni vitájuk kerekedett a reformátusokkal, elsősorban a tanítói földek körül. A vármegye ítélete nem hozott mindkét felet kielégítő megoldást. Az egyházi felsőbbségekhez fordultak. Mind a helvét, mind az ágostai hitvallású dunántúli egyházkerületek kiküldöttei 1795-ben Kapolcson ültek össze, hogy megoldják a két gyülekezet problémáját. A nagygeresdi egyezséghez hasonlóan rendezték a két felekezet helyzetét és működését, ezt azonban egyik fél sem tartotta be. Végül is a közbirtokosság segítségével rendezték az anyagiakat, és mindkét fél külön iskolát tartott fenn saját tanítóval. Ez különösen az evangélikusoknak volt fontos, mivel helybéli papjuk nem volt, és ebben az időben a tanítók istentiszteletet is tartottak, temettek, egyéb egyházi tevékenységet is végeztek, de a szentségeket nem szolgáltathatták ki.

1796-ban megállapodtak a reformátusokkal, hogy a templomot – mivel azt közösen építették fel a romokból – továbbra is mindkét felekezet használja: a reggeli és esti istentiszteletre egyik héten az egyik, másik héten a másik gyülekezet megy be előbb, a reformátusok egy hosszabb, a lutheránusok két rövidebb harangszóra. Nagyünnepeken a megállapodás szerint első napon a reformátusoknak szolgáltatott úrvacsorát zánkai lelkészük 11 órakor, másodünnepen pedig a szentantalfai evangélikus lelkész tartott ugyancsak 11 órakor istentiszteletet úrvacsoraosztással. Az időpontokat a hagyománynak megfelelően ma is tartjuk.

Közel egy évszázadig szegényen, de viszonylagos nyugalomban éltek a zánkaiak. 1801-ben az evangélikusok harangot öntettek, immár két harangláb állt a templom mellett, és hívta a híveket az Isten házába. 1879-ben tornyot kapott a közös templom, a költséget lényegében a református dr. Árenstein József állta, aki 800 forintot adományozott. A reformátusok iskolájukat 1870-ben átadták a községnek. 1886-ban Thury Károly református lelkész és Takács József evangélikus tanító a községi olvasókör megalakításában oroszlánrészt vállalt.

Zánkán elsősorban a szőlő és a bor határozta meg és biztosította mind az egyháztagok megélhetését, mind az egyház anyagi fenntartását. A szőlőt elpusztító filoxéravész a 19. század végén néhány év alatt teljesen elszegényítette a környéket, így a zánkaiakat is. Sem az egyháznak, sem a híveknek nem volt pénzük. Hiába vetették ki az egyházadót, nem lehetett behajtani. Az egyházi szőlő is kipusztult. Az iskolát nem tudták tovább fenntartani: 1896-ban felajánlották az államnak, „mert jövedelemre semmiből nincs kilátás, a szegénység pedig egyre nagyobb méreteket ölt!” – írták a közgyűlési jegyzőkönyvbe keserű szívvel. A községi és az evangélikus iskola teljes összevonása 1898-ban történt meg.

1892-ben a szentantalfai lelkészi állás megüresedett. Betöltéséig esperesi intézkedés értelmében a lelkészi teendők ügyében a mencshelyi lelkészhez, Feuchtenberger Edéhez kellett fordulni. 1894-ben filiaként is Mencshelyhez csatlakozott a gyülekezet. Mivel évi tiszteletdíjat a nagy szegénység miatt nem tudtak fizetni, évi egyszeri, úrvacsorával egybekötött istentiszteletben és ehhez csatlakozva az év végi zárszámadáson való részvételben állapodtak meg. 1896-ban már ismét Szentantalfa filiája lett Zánka, Nagy Lajos lelkész (és költő) 40 évig tartó áldott pásztorolása alá került. Az állam, az egyház, a fiatal, agilis lelkész segítsége és a hívek komoly erőfeszítése, munkája, anyagi áldozata Isten segítségével lassan meghozta gyümölcsét: a filoxérajárványt leküzdve a gyülekezet anyagilag talpra állt, rendszeres lett az istentiszteleti élet. Az első világháború és az azt követő infláció ugyan véget vetett a pár évre beköszöntött anyagi jólétnek, az 1929-ben kitört világgazdasági válság is újabb anyagi gondokat okozott, de a gyülekezet élete komoly zökkenő nélkül folyt.

1937-ben Nagy Lajos nyugdíjazása után Sümegi István lett a lelkész. 1942-ben KIE csoport alakult Zánkán. A hívek evangélikus gyülekezeti ház építését határozták el. Burgyán Kálmán erre a célra 200 négyszögöles telket adományozott. Az időközben tábori lelkészi szolgálatra behívott és a frontra vezényelt Sümegi István javaslatára építési gondnokot választottak: id. Antal Gézát. A gyülekezet az anyagi és közmunka-felajánlást lelkesen megszavazta, és a hazánkon végigpusztító háborús események ellenére 1946. november 24-én felavatták a gyülekezeti házat, mely otthont adott a gyülekezeti életnek, az ifjúságnak, a kultúrának, a színjátszásnak. Hamarosan azonban megváltozott a szerepe: istentiszteletet is tartottak benne. Véglegesen imaházzá 1950-ben alakították át: harmóniumot vettek, majd a színpadot elbontották, befalazták, oltárt és szószéket alakítottak ki. Így lehetett csak elejét venni annak, hogy a nagy áldozatokkal, kemény munkával épített gyülekezeti hajlékot államosítsák. A közös templom osztatlan teljes tulajdonjoga l953-ban került véglegesen a református egyházhoz. Az evangélikusok nagyharangja a toronyban maradt, ott szól mindkét felekezetnek máig is.

Az egyházakra egyre nehezebb idők jártak. A vallásellenes politikának és nevelésnek, az egyházak anyagi elszegényítésének következtében egyre kevesebben választották a lelkészi pályát. Gyülekezetünk anyagi léte is megrendült, mikor jó szőlőnket betagosították, és olyan rossz minőségűt adtak helyette, amelyből semmi hasznot sem lehetett kihozni, el kellett olcsó áron adni. Lelkészeink és hívő egyháztagjaink azonban kitartottak. Ennek példája Ács Gyula, egyházközségünk hű tagja, aki 40 évig volt kántorunk. Állami tanítóként jött Zánkára 1946-ban. Kántori szolgálata mellett a bibliaórák, az ifjúsági munka egyik vezető egyénisége volt. Mivel hitét nem tagadta meg, egyházi tevékenységéről nem mondott le, először elhelyezték Zánkáról, majd pedagógusi állását is elvesztette. Ezután Zánkán fizikai munkával, majd földmérőként kereste kenyerét. Nemcsak a gyülekezetben munkálkodott, szolgált országos konferenciákon, az iszákosmentő szolgálatban, a külmissziói egyesületben, iratmisszióban. Segített, helyettesített, ahol kellett, míg ereje engedte. A szombathelyi evangélikus szeretetotthonban halt meg.

1975-ben Kovács Lajos lelkész halála után ismét Mencshely lett a zánkai lutheránusok menedéke: a lelkészhiány, a gyülekezetek szegénysége és fogyatkozó létszáma miatt Szentantalfa és Zánka társgyülekezetként Nagyvázsony és Nemesleányfalu mellé Mencshelyhez csatlakozott. Horváth József mencshelyi lelkész látta el az újabb két falu gyülekezetét is. Szeretettel gondozta híveit, télen-nyáron, hőségben, hóban, fagyban pontosan érkezett kis Trabantjával igehirdetésre, hitoktatásra, bibliaórára, temetésre, esküvőre. Az imaház rendbehozatalára az adományok mellé nemcsak segélyt szerzett, de a hívekkel együtt a fizikai munkából is alaposan kivette a részét: festett, mázolt, tette, amit kellett. Mikor nyugdíjas korú lett, továbbra is szolgált, mert a nagy lelkészhiány miatt nem volt utódja. Idősen, betegen is ellátta szolgálatát 1991-ig, de nem sokáig pihenhetett. 1993-ban még egy évig reaktiválták, mert nem sikerült utódot találni. 1994-ben végleg nyugalomba vonult. Helyébe Gyarmati István lelkész lépett. Lelkiekben és szervezésben gazdag szolgálata 1997-ig tartott, majd Sárvárra hívták meg lelkésznek.

Ismét rövid helyettesítés következett, majd a Mencshely–Nagyvázsony–Szentantalfa–Zánka Társult Egyházközség Mihácsi Lajost választotta meg lelkészének. 6 és fél évi szolgálata alatt nemcsak a hívek lelkigondozásában tűnt ki, de mindenhol építkezéseket szervezett, gazdagított. Zánkán a téli használatra alkalmas kis templomterem létrehozása, a gáz-, a vízvezeték- és csatornahálózat bevezetése, az épület belső felújítása az ő buzgalmát, szervezőkészségét dicséri. Vállalta, hogy minden vasárnap tart istentiszteletet Zánkán is, nemcsak kéthetente, mint eddig szokásos volt. Az adminisztrációs munkát modernizálta, és példás rendben vezette. Szerkesztette és írta az általa indított időszakos gyülekezeti lapot, a „Gyülekezeti öröm-hír-mondó”-t. Az ökumenikus megmozdulásokban, a falvak közéletében aktívan részt vett. 2003 végén a soproni evangélikus nyugdíjasotthon igazgató lelkészi állásába távozott.

Újabb helyettesítés következett: Isó Dorottya veszprémi lelkész minden tekintetben maradéktalanul látta el a gyülekezeti szolgálatot 2004. augusztus 15-ig. Ekkor helyezte Ittzés János püspök Németh Szabolcs beosztott lelkészt Mencshelyre, azóta ő látja el a társult egyházközség lelkészi teendőit, aki 2007 óta a gyülekezet megválasztott és beiktatott lelkészeként végzi a szolgálatokat. De ez már nem történelem, hanem a jelen. A gyülekezet lélekszáma 50 körül mozog.

Iskola működött: 1794–1896 között. (A faluban egyidejűleg 1870-ig református, ettől kezdve községi iskola is működött.)

Lelkészek, tanítók, elöljárók

Lelkészek: megegyeznek a szentantalfai anyagyülekezet mindenkori lelkészével.
Tanítók: Szombati András (1794–1796), Szíj Dániel (1796–1810), Berecz János (1811–1820), Molnár András (1821–1823), Szalai József (1824–1825), Sebestyén Ádám (1826–1842), Kálózi Zsigmond (1843–1864), Boross Károly (1865–1871), Mátis Kálmán (1872–1878), Takács József (1880–1896)

Felügyelők: az adatok hiányosak, a jelenleg ismertek a következők: Varga Imre kurátor (1794), nincs adatunk (1795–1872), Nagy Pál (1872). Ezután a gyülekezeti jegyzőkönyvekben csak gondnokok szerepelnek, felügyelő említve sincs. Csemez Elek (1886–1888), Csemez Pál (1889–1910), nincs adatunk 1911-től 1932-ig, Herczeg József (1933), Sárffy Károly (1934–1967), Siffer Károly (1968–1981), Antal Géza (1982–)

dr. Taródy Istvánné

Források:
A Zalai Ág. hitvall. Evang. Egyházmegye multja és az egyházmegyebeli gyülekezetek története. Tapolca, 1909.
Mezősiné Kozák Éva: Zánka − Református templom. Budapest, 1993.
Thúri Etele: A zánkai ev. ref. egyház rövid története. Budapest, 1886.
Nagy I.−Véghely D.−Nagy D.: Zala Vármegye Története. Oklevéltár. II. kötet. Budapest, 1890.
Kéziratok, szóbeli közlések
Ács Gyula feljegyzése a gyülekezet történetéről. Kézirat.
Antal Géza gyűlésekre, évfordulókra készített, lejegyzett megemlékezései. Kézirat.
A zánkai ev. gyülekezet jegyzőkönyvei köz- és presbiteri gyűlésekről: 1870−1912. Bekötve. Kézirat.
1-1 darab jegyzőkönyv, 1934-ből és 1935-ből. Kézirat.
1975-től napjainkig. Bekötve. Kézirat.