A somogyszili leányegyház

Somogyszil (régi nevén Szil) Ecsenytől délkeletre, 12 kilométer távolságra fekvő község, amely országúton 30 kilométerre van az egyházközség központjától.

Német eredetű gyülekezet. Döröcskéhez, Bonnyához és Gadácshoz kapcsolódik története. A gyülekezetet alapító ősök Tolna és Baranya megye már kiépült falvaiból érkeztek szekunder telepesként az 1830-as évek elején. Leányegyházzá 1834-ben szerveződtek, és a döröcskei anyaegyházhoz csatlakoztak. Keresztelési és halotti anyakönyveik vezetését 1885-ben kezdték. A konfirmáltak anyakönyvi nyilvántartását 1892-ben vezették be.

A község lakosságának 40%-át kitevő evangélikusok már 1839-ben fatornyos templommá alakították az addig magtárnak használt épületet. Lélekszámuk az elkövetkező években szépen gyarapodott, s a 19. század második felében már anyagyülekezetre emlékeztető számokat tükrözött. 1875-ben 566 lelket tartottak nyilván, és Schneider István lévita-tanító 80 gyermeket tanított. Az őt követő Krámer György (1875−1918) működése alatt tovább nőtt a lélekszám, és anyagiakban is erősödött a filia. 1903-ban Grieszháber Henrik személyében másodtanítót választottak, aki 2 esztendőt töltött körükben. Utódja, Zakócs Ferenc 1905 és 1912 között segítette Krámer György kántortanító munkáját. Őt Aikelin Vilmos követte a másodtanítói állásban.

Az 1900-as évek elején gyűjtésbe kezdett a gyülekezet, hogy új templomot, új iskolát és paplakot építsen. 1912-ben 12 hold földet is vásárolt, hogy a filia anyásítása esetén a lelkészi javadalmat biztosítsa. Az 1910-es névtár adatai szerint már 728 lélek tartozott a filiához. A két tanítóhoz több mint 150 gyermek járt.

A terv megvalósítását az első világháború hiúsította meg. A háború kitöréséig összegyűjtött pénz semmivé vált. Fiaik közül 20-an hősi halottként idegen földben pihennek. Többen − közöttük Aikelin Vilmos is, aki 4 évig volt távol − csak később térhettek szeretteikhez.

Az 1918-ban nyugdíjba vonuló Krámer György kántortanító helyébe Mezősi Árpádot választották. A másodtanító a háborúból visszatérő Aikelin Vilmos volt, akit − gadácsi kántortanítóvá történt megválasztása után − Grósz Károly követett 1927-ben.

Kapi Béla püspök 1923. október 2-án végzett egyházlátogatást a gyülekezetben. A látogatást követő közgyűlési jegyzőkönyv szerint az istentiszteleteket − a négy lelkészi esetet kivéve − a tanítók tartják német nyelven, de minden hatodik vasárnap magyar nyelvű istentisztelet van. A tanítás nyelve magyar, de a hittant német nyelven oktatják. Az iskola 96 kötetes könyvtárral rendelkezik. A gyülekezetben nőegylet működik, és szegénygondozás is folyik.

A kántortanító és a másodtanító 1930-ban új szolgálati helyre távozott. Új kántortanítónak Aikelin Vilmost hívta vissza a gyülekezet, osztálytanítónak pedig Lantos Imrét választotta. Ebben az időben (1933. évi névtári adat) a gyülekezethez 682 lélek tartozott, és 137 volt az iskolai tanulók száma. (Másodtanítóként Hild Henrik neve szerepel a névtárban.)

Aikelin Vilmos 1934-ben váratlanul meghalt. Utódja Drégelyi János lett, akinek megválasztásakor két részre szakadt a gyülekezet, és többen a baptista egyházhoz csatlakoztak. A kilépők nagyobb része idővel visszatért.

Lantos Imre másodtanító 1940-ben távozott Somogyszilból. Helyére Várhalmi Károlyt választotta a 687 lelket számláló gyülekezet. A tanulók létszáma 119 volt. Az új tanító egyházi működése csak 3 évig tartott, 1943 és 1948 között katona, illetve hadifogoly volt. A kényszerű távollétből történt visszatérés után − 1948 őszén − már más emberek és más társadalmi viszonyok fogadták. Az állami iskola tanítója lett.

Drégelyi János 13 évig volt az iskola lévita- és kántortanítója. 1947-ben Kőszegre távozott. Utódjának ifj. Balikó Józsefet választották, aki az államosításig végezte a gyülekezeti munkát, s azt követően állami tanítóként működött, de egy ideig még egyházi szolgálatot is végzett.

A gyülekezet tagjai körében nem csak egyházi munka folyt. 1941-ben megszervezték a Volksbund községi szervezetét, melynek következményei megpecsételték a gyülekezet sorsát is. 1944-ben − a front közeledtével − 31 egyháztag elmenekült a községből. 1945-ben „málenkij robotra” vitték a gyülekezet 70 tagját, akik közül 11 meghalt, három pedig nem tért vissza. A világháborúban 15-en vesztették életüket. 1948-ban a kollektív bűnösség elvének embertelen következményeit kellett megtapasztalniuk a somogyszili híveknek is. A kitelepítés elől mintegy 100 személy menekült el, költözött nagyrészt ismeretlen helyre. A gyülekezet 192 tagját Németországba hurcolták. A sok szörnyűség után 1950-re 296-an maradtak.
A filia 1970 májusáig tartozott Somogydöröcskéhez. Az anyaegyház erőtlenné válása, valamint Szerdahelyi Pál lelkész távozása után a hívek lelkigondozását Madarász István somogyvámosi lelkész látta el helyettes lelkészi minőségben 1970 és 1979 májusa között. Szolgálata alatt (1972) teljes külső és belső felújítást végeztek: megújult a templomtorony és a tető, új padlózatot kapott a templom, és akkor alakították ki a karzat jelenlegi formáját az oltárig előrenyúló karzat helyett.

A kis gyülekezet 1979 tavaszán Ecseny gondozása alá került. Bár számuk az elköltözések következtében tovább csökkent, ma is hithű, vallásukat gyakorló evangélikusok alkotják a maroknyi filiát. Istentiszteletet hetente tartanak. Ismét bevezették az aratási hálaadó ünnepet, és az utóbbi időben megkereszteltek számára külön ünnepséget rendeznek.

Az iskola és a kántortanítói lakás kártalanításáért kapott pénzből 2005-ben felújították templomukat. 2006-ban az önkormányzattól megvásárolták a templom mögötti hajdani tanítólakást, és sokak önzetlen segítségével templomgondnoki lakássá alakították.