A csabdi társegyház

Csabdi község Fejér megye északkeleti csücskében, a Gerecse hegység déli nyúlványain, Bicskétől csupán 3 km-re fekszik. Szomszédai délen Bicske, nyugaton Tükrös- (ma Tiborc-) puszta, északon a Komárom megyei Tarján és Gyermely községek, kelet felől pedig Mány és Bicske határai fogják körül. Az egy közigazgatási egységet alkotó Csabdi két településből áll: Csabdiból és Vasztélyból.

A környékről a vértesszőlősi – közel félmillió éves – „előember” jelzi a legkorábbi emberi életet. Később, Kr. e. 3000 körül Bicske-Galagonyáson élt az újkőkori ember. A Csabdira vonatkozó legrégebbi adat kétezer évre nyúlik vissza. Akkor szállta meg a kelta eraviscus törzs a mai Esztergom–Buda–Székesfehérvár közötti területet. Az Aquincum–Arrabona–Vindobona út (Óbuda−Győr–Bécs) a mai Bicskén, esetleg mellette haladt, s Csabdi ennek az útnak a közelében fekszik. A 20. században feltárt régészeti adatok szerint valószínűnek tűnik, hogy a római korban és közvetlenül előtte kisebb település volt az út mellett.

A település középkori neve (Csapol) Chopol volt. Az első okleveles adat 1274-ből maradt fenn. Birtokosai és kapcsolatai az évszázadok során változtak. Egy 1344-ből származó oklevél Csabdinak Bicskével való kapcsolatát bizonyítja, ez abból is adódott, hogy mindkét települést ugyanannak a Botond családnak a leszármazottai birtokolták.

1426-ban (Zsigmond uralkodása idején) Csabdi Tataváros tartozékaként szerepelt. Egy 1443-ban kelt oklevélben – I. Ulászló kiváltságlevelében – a király Bykcse, Zenthlazlo, Chapol és Sarol helységekre pallosjogot adományozott, de uraik nem éltek ezzel a joggal, a büntetéseket más formára változtatták.
Az 1669. évben egy birtokösszeírás alkalmával Csabdit mint Tata-vár tartozékát említik.

Az 1680-as évek végén s az 1690-es évek elején – a törökök kiűzésekor – Csabdi a környék községeivel együtt elpusztult, s huzamosabb ideig lakatlan volt. Az újratelepülés során a régi lakosságnak csak töredéke jött vissza a Gyermely, Bicske és a szlovák eredetű Nagy- és Kissáp községekből érkezőkkel. A beköltözöttek mellett a helybeli birtokosok „nagyrészben ágostai vallású birtokos családok voltak”.
Arra vonatkozóan nincs adatunk, hogy a 18. század első évtizedeiben a reformátusok vagy az evangélikusok laktak-e többen a faluban, de tény, hogy a kálvinisták előbb kezdték el szervezett vallásos életüket, mint a lutheránusok. A reformátusok már 1730–1740 között önálló egyházközségbe szerveződtek, de – katolikus hatásra – csakhamar a bicskei református egyház filiájává lettek. 1747-ben Padányi Bíró Márton veszprémi püspök rendeletére a váli plébános megtiltotta azt is, hogy a bicskei református prédikátor a csabdi filiában istentiszteletet tartson. Ennek számunkra azért van jelentősége, mert a csabdi evangélikusok gondozása – a gyülekezet anyakönyvének első lapjára írt latin szöveg szerint – az önállósulását megelőző időben a tordasi evangélikus gyülekezetre tartozott, valójában azonban lelki életet a helybeli reformátusokkal közösen éltek. Ehhez – a nagy távolság miatt – Szikora Pál tordasi lelkész 1793-ban engedélyét adta. Ennek megfelelően a csabdi evangélikusokat is a református lelkész keresztelte, s a református anyakönyvbe jegyezte be, de az esketések Tordason történtek.

Leányegyházzá 1795-ben váltak – tanítósággal szervezve –, de filiai létük tanítóiról nincsenek adataink, mert a második világháború alatt a gyülekezet iratainak nagy része megsemmisült vagy súlyosan megrongálódott. Anyaegyházzá 1800. február 21-én alakultak. Az önállósulásban nagy szerepe volt özvegy Pál Józsefné született Vidos Zsuzsánnának, aki saját birtokán rendezett be imaházat, s biztosított lelkészlakot is mindaddig, amíg a birtokosság telkén az egyházi épületeket fel nem építették. Nála volt „magános” tanító 1795 és 1796 között Burray (Burai) Sámuel, aki később (1806-tól) Lajoskomáromban működött prédikátorként. Feltehetően az imaház szolgált iskolául is.

Első lelkészük Badátzy András 1800 és 1811 között állt a gyülekezet élén. Őt Liptay András követte, aki 1812-től 1817 decemberéig működött. Utána Erhardt Pál lett a lelkész, aki az anyakönyvi bejegyzéseihez írt neve mellé egy alkalommal odajegyezte, hogy „senior”. Szolgálata 1821 decemberéig tartott. Távozása után közel két évig (1822-től 1823 novemberéig) nem volt lelkésze a gyülekezetnek. Az egyházi feladatokat a helybeli református lelkész végezte. Pataky Pál volt a következő lelkész, de csupán két évig, mert 1825 decemberében ő is távozott.

Az 1826 nyarán érkező Gáspár Dániel 1843 decemberéig volt Csabdi papja, majd Hartán folytatta szolgálatát. Az ő működésének első felére vonatkoznak azok a mondatok, amelyeket Németh Géza – a csabdi egyházközség utolsó lelkésze – az öregektől hallva jegyzett le 1950-ben: „Régen úgy volt, hogy a hajnali harangszókor – amikor a lelkész ornátusban maga harangozott – mindennap volt reggeli istentisztelet, amikor a mezőre munkába indulók kapáikat, kaszáikat a templom ajtajába letéve, bementek az istentiszteletre, s annak végeztével mentek napi munkájukra.”

Később, már egy másik időszak kezdetén – 1840-ben – épült a mai templom, de hosszú ideig csak a falak álltak egy romlásnak indult tető alatt. Csak 1858-ban, egy nagyobb összegű segély – I. Vilmos porosz király adománya – után vált képessé a gyülekezet új tető alá hozni és berendezni templomát. Oltárképe Krisztus mennybemenetelét ábrázolta. (Azóta új oltára van: a szerk.). Ekkor már az új lelkész, Udvardy József (1843–1884) pásztorolta a gyülekezetet, aki még 1843 decemberében elfoglalta hivatalát. Feltehetően a két lelkész egymás közti cseréje tette lehetővé a gyors váltást. Egy forrásanyag Udvardy (Udvardi) lelkész csabdi származására utal. Itt is halt meg. Szolgálatának kora nem kedvezett a hitéletnek. Nyáron és ősszel a pusztákon végzett elfoglaltság miatt kongott az ürességtől a templom. Az 1869-ben tartott püspöki vizitáció idején az anyaegyház lélekszáma 260 volt. Az 1875. évi névtárban már csak 150 lélekkel (közöttük 25 tanulóval) szerepel a csabdi gyülekezet. Az egyházközséget 170 lélek alkotta. Szórványban összesen 20-an éltek, legtöbben – hárman – Bicskén.

Udvardy lelkész halála után (1885 februárjában) Belák Géza lelkészt adminisztrátor-tanítónak nevezték ki, majd 1886-ban lelkész-tanítónak választották. A gyülekezet múltjáról és századvégi életéről, valamint a lelkész személyéről dr. Baltik Frigyes dunáninneni püspök 1897. június 9-én tartott egyházlátogatásának jegyzőkönyvei és melléklete szolgálnak tanulságos adatokkal.

A vizsgálat idején az egyházközséghez 411 lélek tartozott. Az anyaegyháznak 149 tagja volt. Elszórtan (19 településen) 262-en éltek, legtöbben Bicskén (44-en) és Dorogon (127-en). Az anyaegyház lélekszámának nagymértékű apadását részint az elhalálozásokkal, részint a nagyarányú elköltözésekkel kapcsolják össze a rendelkezésre álló iratok készítői. Különösen a birtokosság, amely az egyházalkotó s fenntartó elem volt, majdnem teljesen kihalt vagy elköltözött a 19. század utolsó negyedére. Birtokaik nagyrészt más vallásúak kezére jutottak. A gyülekezet adósságokba merült, az egyházi épületek romossá váltak, s csak a megmaradt hívek nagy áldozata és a jótevők segélye, kegyadománya folytán sikerült az adósságokat törleszteni s az épületeket némileg jó karba helyezni. Ekkor – 1891-ben – épült a templom elé a 21 m-es tégla és terméskő anyagú torony, amelyet a régi, korhadt, templom fölé emelt fatorony helyett állítottak. Tervét Hofmann Ede budapesti építész készítette. 1896-ban már régi harangjuk mellé két új harangot (38 és 54 kg-os) is vásárolhattak. Az 1890-es évekre valamivel csendesebb, templomjáróbb élet alakult ki ismét, de ez nem vonatkozott a nyári időszakra s a hétköznapi alkalmakra. Egyesek vasárnap is köznapi munkát végeztek.

A jegyzőkönyv birtokadatokat is tartalmaz. A vizsgálat idején az egyház belterületen 767 négyszögöl telekkel, 111 négyszögöl kerttel s a lelkész és tanítólakáson kívül egy másik lakással (a régi tanítólakkal) rendelkezett. Külterületen 30 kat. holdat meghaladó területű szántóföldje és összesen 1 kat. holdat kitevő gyümölcsöskertje, faiskolája és rétje volt.

Belák Géza lelkész Vanyolán született 1860-ban, az ottani lelkész gyermekeként. A teológiát Sopronban és Halléban tanulta. 1893-tól törvényes tanképességgel bírt. A lelkészi szolgálat mellett ő volt az iskola tanítója is. Az ifjúságot délelőtt 8–11-ig, s délután 2–4-ig oktatta. Az iskolába 12 evangélikus és 20 más vallású gyermek járt. A szórványhelyeken élő gyermekek más felekezetek iskolájába jártak, vallásoktatásukról nem történt gondoskodás.

A gyülekezet iskolájának építéséről nincs konkrét adatunk, csak annyi: „A templom mellett megépíti a gyülekezet iskoláját is.” Az iratok 1945-ben történt megsemmisülése miatt tanítóiról is keveset tudunk. A legrégebbi ismert adat 1841-re vonatkozik, akkor a tanítás a lelkész egyik szobájában folyt, s a lelkész által tartott oktatáson 13 gyermek vett részt. Egy másik adat 1843-ból a nemesek névsorában Gáspár Dániel prédikátor-tanító nevét említi 1843-ból, majd Udvardy (Udvardiként írva!) lelkészét, akinek az apja az 1846/47. évi összeírás szerint Udvardi János csabdi lakos, szabad paraszt volt. Utána NN tanító következett, akit – talán nem közvetlenül – Belák Géza lelkész váltott fel. Ő lelkésszé választásától (1885) volt a gyülekezet tanítója még 1897-ben is. A század utolsó éveiben Reuter Lajos, Schulek és Adorján nevű tanítók szolgáltak a gyülekezet iskolájában. Az iskola utolsó evangélikus tanítója Tolner (Tolnai) Károly volt, aki a képző elvégzése után itt kezdte pedagógusi munkáját, de felekezeti iskolai működése csak rövid ideig tarthatott.

1903 júniusában a faluban új, állami iskola építését kezdték el. A megépült modern iskola magához vonzotta a tanulókat. A református egyház régi iskoláját átadta az államnak. Az evangélikus egyház igyekezett kitartani iskolája mellett továbbra is, de tanítóját kinevezték az állami iskola igazgatójának, s egyben elvonták az evangélikus iskolától az államsegélyt. Mindezek következtében az evangélikus népiskola 1905-ben megszűnt. Az állami iskolában azonban sikerült egy evangélikus vallású tanítót biztosítani, aki – amíg erre lehetősége volt – a kántori teendőket is elvégezte.

A falusi ember lelkületével folyó békés életet az első világháború zavarta meg. Jöttek a behívók, majd az értesítések a hősi halottakról. A lelkész egyik fia is a háború áldozata lett. Mások fogságba kerültek, s csak esztendők múlva térhettek haza. Megnehezedett az élet. Öt-hat gyermekes evangélikus földműves családok gyermekei Budapestre mentek munka után, csak egy maradt otthon szüleivel. Ha haza is jöttek öregségükre, gyermekeik már a főváros lakói lettek. A gyülekezet lélekszáma tovább apadt, s elszegényedett.

Az 1924-ben megválasztott Horváth Sándor lelkész – aki apósának örökébe lépett – kölcsönmagtárt alapított néhány mázsa összeadott búzából és rozsból, amelyet kamatért kölcsönadtak, s ezzel néhány év múlva 150 mázsás magtára lett a gyülekezetnek. A magtár jövedelme minden kiadásra elég volt, sőt föld vásárlására is telt. A gyülekezet tagjait csak jelképes adókötelezettség terhelte, s ez le is szoktatta a későbbi nehéz időkben a kötelességvállalásról.

Közben a szomszédos Bicske nagyközségben jelentősen nőtt az evangélikusok száma, Horváth Sándor istentiszteleteket kezdett tartani a kultúrházban, fiókegyházzá alakult a közösség (1924), majd templomot épített (1936). A lelkész az anyagyülekezet és a fiókgyülekezet mellett nagy gondot fordított a szórványban lakókra is. Felcsút községben gondozott evangélikusok éltek. A 35−40 kilométerre lévő Dorogon havi rendszerességgel tartott istentiszteletet. A törékeny, beteg szívű, de fáradhatatlan lelkész 1938. augusztus 2-án halt meg. Németh Géza lelkészt 1939 tavaszán iktatták hivatalába. Akkor a csabdi anyaegyházhoz 110-en, a bicskei fiókegyházhoz 150-en tartoztak. Még béke volt, de már érződött a háború szele, ami nyugtalanította, bénította a gyülekezeti munkát. Ismét jöttek a katonai behívók. 1944 decemberében a front is elérte a falut, s három hónapig állandó harcok színtere volt. A megrázó és tanulságos eseményeket s az akkor született, vívódó gondolatait az Adatok a csabdi evangélikus gyülekezet történetéhez című munkájában írja le Németh Géza. Az igét „veretes magyar nyelven hirdető” lelkész, a jó tollú író néhány mondata – szó szerinti idézéssel – e könyvbe kívánkozik:
„Borzongva jár emlékezetünkbe az elmúlt tél. Száguldó tankok. Lehulló bombák, csattogó ágyúk vijjogása, amint rejtekhelyeinket zúzza, tépi, s pislákoló lámpáink fényét percenként oltogatja…
Egy este el kellett hagynunk a falut. Megyünk, vonszoljuk magunkat az ismeretlenség felé. Hátunkon egyetlen batyu. Kezünkön kicsike gyermekeink. Ez a mindenünk. Másnap, harmadnap, minden újra, több mint két hónapon át koldulni járunk. Csak így jut, de mindig jut mindennapi kenyér.
Húsvéttól csak egy hét választott el, mikor haza indulhatott a falu. Még csak egy−két ember lézengett a faluban, mikor hazaértem én is.

Szörnyű ez a csend, ez a mozdulatlanság. Minden lépésben halottak, hullák, gépek, roncsok, romok. Az első házban halva fekszik három öreg, a férj, a feleség és egy asszony, aki a menekülésben csak az első házig bírta. Ők itthon maradtak. Kettő közülük evangélikus volt.

Továbbmegyek. Öt házzal odább a kis Sefcsik Palkó fekszik halva, az ő hétéves nővérkéjével együtt, három hónap óta temetetlenül.

Egy másik pincében rátalálnak két öregre. Az éhség ölte meg őket. Az asszony gyülekezetünk népéhez tartozott.

Leülök egy kőre az utcán. Nem tudok továbbmenni. Nem találok egy ép házat. Kidőlt falak, összeszakadt tetők, elégett házak...

És én felmegyek a romok közé, meghúzom a megmaradt harangot. Szól a harang. Itthon vagyunk. Itthon, a halál-hegy tövében, a halál falujában.

Előbb eltemetjük a halottakat. Két héten át minden férfikéz sírokat ás. Megtelik a temető. De sírokkal lesz teli a mező. Az udvarokon, a kis kertekben is halottak pihennek (polgárok, magyar, orosz, német katonák)...

Elindulunk a mezők felé. De az emberek lába alatt aknák robbannak. Kis gyermekek gránátot vesznek fel. Megint temetünk. Mindig temetünk. És én a halál-hegy tövében a halál papja lettem, ahol az életet kell hirdetnem.

Emlékszem, magába szállt akkor minden ember. Csendesebbek, szelídebbek lettünk. Akik Istent rég elfelejtették, azok Istent emlegették. Akik gyermekeiket sem tanították imára, imádkozók lettek. Hej, de sok hangos fogadás született akkor falunk népe ajkán, mellyel hűséget ígért Istennek.

Úgy hittem új, megtisztult nép születik a viharból. Olyan szép lesz, olyan jó lesz a megpróbált faluban hívővé lett nép között lakni, velük együtt lenni, akiknek szent lesz az Isten, drága ajándék a templom, akik sohase érzett testvéri szívvel egymás kezét fogják, és úgy, jósággal és szeretettel indulnak az új élet felé. Hiszen olyan egyformák lettünk valamennyien...

Felmentem a romok közé újra, és meghúztam a harangot az első istentiszteletre … felolvastam az első szent igét a nép előtt: >>hálával áldozzál, és teljesítsd az Úrnak tett fogadásaidat!
<

…Már egy hónap volt a hátunk mögött. Új vasárnapok jöttek. Új szent igék által szólt hozzánk az Isten. De mindig kevesebben lettünk. Újra üres padok. Halkuló ének. Valahogy úgy történt, mint Krisztus és a tíz bélpoklos története beszéli: kilenc nem tért vissza, elfeledte fogadásit.

A templomból kimentem az emberek közé. Kerestem és vittem a szeretetet. És azt találtam, hogy a szeretet meghalt…

Megyek, de sokszor feljajdulok... mégis megyek. Belefogódzom görcsösen a halott faluban az élő Krisztusba, az én Uramba, aki engem így erősít: Ne félj, én megsegítlek!”

A háború után újra kellett kezdeni mindent. Az állam, az egyetemes egyház és az egyházkerület segítségével − mert az építéshez a mindenét elvesztett gyülekezeti tagok alig adhattak valamit − újjáépült a csabdi és a bicskei templom.

Az ötvenes évek közepére (1954) a csabdi anyaegyház annyira meggyengült, hogy a lelkésze a közben kissé megerősödött bicskei leányegyházzal való társulását kezdeményezte. 1955-ben a csabdi és a bicskei gyülekezet társult egyházközséggé alakult, de székhelye Csabdi maradt. Németh Géza lelkész 1965-ben – romló egészségi állapota miatt, könnyebbnek tűnő szolgálat reményében – lemondott csabdi hivataláról, és Balassagyarmatra, családi házába költözött. Onnan látta el a nógrádi Bokor-Kutas evangélikusainak gondozását 1968-ban történt nyugdíjba vonulásáig. 1979-ben, 71 éves korában hunyt el.

A társult egyházközség új lelkésze Zászkaliczky Péter (1965−1979) lett. A csabdi gyülekezet apadása folytatódott. A lakosok elköltözésében nagy szerepe volt a mezőgazdaságban nemrég (1962) befejeződött kollektivizálásnak, a közeli Tatabánya ipari fejlődésének. A lelkész szolgálati területe azonban Csákvár 1969-ben történt társulásával tovább nőtt. Mégis ebben az időben került sor az épületek (a parókia, a harangozólakás, a templom) felújítására, valamint a gyülekezeti terem kialakítására. Kiemelendő ebből a csabdi templom elkorhadt és ezért veszélyessé vált szószékoltárának lebontása, amelynek helyébe – a gyülekezet tagjai szerint – a lelkész saját kezűleg emelt téglából oltárt, különálló szószékkel. Hűségére jellemző, hogy 1969 karácsonyán az óriási, néhol a telefondrótig érő hóban gyalog ment először székhelyéről Bicskére, majd Csákvárra karácsonyi istentiszteletet tartani, onnan Felcsútra és vissza Csabdiba, hogy karácsonykor ne maradjanak a hívek ige és istentisztelet nélkül. Az 1977-ben végzett általános esperesi vizsgálat idején Csabdiban 58, Bicskén 92, Csákváron 164, szórványban 95 evangélikus élt, mindösszesen 409 lélek. Zászkaliczky Péter szolgálata Bakonycsernyén folytatódott.

Utódja, a csabdi parókia új lakója Pathóné Kepenyes Erzsébet lett, aki két évig pásztorolta a híveket, majd a nyugat-békési egyházmegyébe távozott lelkész férjével.

A lelkésznő távozása után jelentősen megváltozott a gyülekezetek élete, annak ellenére, hogy jogi státusuk megmaradt. Lelkészhiány miatt nem tudott lelkészt hívni a társult egyházközség. A két szomszéd egyház – Csabdi és Bicske – tagjainak gondozását Labossa Lajos tatabányai lelkész – később esperes és püspökhelyettes – végezte, Csákvár evangélikusait Asbóth László oroszlányi lelkész pásztorolta. Miután Labossa Lajos esperes, majd püspökhelyettes is lett, a gyülekezeteknek gyakran kellett őt nélkülözni. Ebben az időszakban volt a csabdiak segítségére egyrészt Göllner László bicskei felügyelő, aki gyakran megtartotta az egész istentiszteletet (kántorizált, igét olvasott és hirdetett), valamint Martos Ödön – az egykori sárvári lelkész −, aki az üressé vált csabdi parókiára nyugdíjasként költözött, s szíves szolgálatával igyekezett viszonozni az őt feleségével együtt fogadó csabdiak szeretetét.

Csak másfél évtized elmúltával – a lelkészhiány enyhülése következtében – lett ismét közös lelkésze a három társult egyháznak. Az egyházközség székhelye azonban megváltozott, Csákvárra került.

Albert Gábor diakónus lelkészt Szebik Imre püspök 1995. június 10-én iktatta a Csákvár–Bicske–Csabdi Társult Egyházközség lelkészévé. Ő hét évig végezte a három társegyház evangélikusainak gondozását, majd a gödöllői gyülekezet meghívásának eleget téve távozott.

Utódja Szebik Károly, akit – 2001-től végzett helyettes lelkészi szolgálat után – 2003. június 14-én iktattak hivatalába.