A bodonhelyi leányegyház

A Rába bal partján fekvő községet 1446-ban említik először „Bodonhel” néven, mint Kanizsai birtokot. 1536-ban a Nádasdyak, 1861-ben pedig az Eszterházyak kezére került. Nádasdy Tamás nádor az 1540−50-es években a Rába-híd védelmére várat emeltetett Bodonhelyen. Ettől kezdve a lakosok főképp katonák voltak. A török időben a Rába alkotta a határvonalat a török hódoltsági és a királyi rész között. A hagyomány szerint Bodonhelytől délre, Rábaszentmiklóson, amely a Marcal folyó partján fekszik, török őrség tanyázott, míg Bodonhelyen a királyi rész tartott fenn figyelőállást. 1594-ben a török elfoglalta a bodonhelyi várat, majd Győr visszafoglalásakor (1598) a mérgesi és bodonhelyi erősségeket elhagyták. A falut új telepesekkel kellett benépesíteni. A vár helyett kastély, a Rába partra erődítmény épült.
A község lakói már a XVI. században evangélikusok lettek. Mint Nádasdy birtok, az egész falu követte földesurának vallását. „Kincses Pál szili lelkész itt már 1595. előtt hirdette az igét. 1611-ben Tarlósi György, 1616. Magyari János, 1628. Siklósi Márton, 1632-ben Dvornicenus András (kit ekkor egyháztanácsos presbyternek választottak) és 1651−54. Szucsányi György volt a lelkész.” Ez utóbbi lelkészsége idején, 1654. január 21-én egyházlátogatásra kerül sor, amelyről jegyzőkönyv is készült – másolata ma is megtalálható a gyülekezet leveles ládájában. E szerint „Bodonhely mezővárosának és véghelynek földesura gróf Nádasdy Pál meghagyásából Kis Bertalan ág. evang. szuperintendens és sárvári prédikátor Vitnyédi György seniorral január 21-kén Bodonhelyen megjelentek Szucsányi György lelkésznél s meghivatván Szekeres János helybeli bíró távollétében Szígyártó Benedek helyettes bírót, Répási Jakab egyházfiát, a kastély őrségéből a vitézlő rendből Csapó Mihály, Vas Péter, Benczei Tamás, Sokorai Ferenc és Illés Jánost, a hallgatóságot kikérdezték.” A jegyzőkönyvből sok részletet megtudhatunk a gyülekezet akkori életéből. „Hogy valaha ez helyen templom lett volna, arról nem emlékeznek, hanem amint eleiktől hallották, ez a helység, Bágyog és Szovát mindenkor összetartottak és egy fára volt.”

A lelkész a falu lakosainak csakúgy, mint a katonáknak is prédikált, ezért Ihász László, egykori kisbaboti lelkész szerint valószínűsíthető, hogy létezett a várban egy kápolna, ahol az istentiszteleteket tartották. Ráth Károly pedig arra a következtetésre jutott, hogy a templom vagy Bágyogon, vagy Szováton lehetett. Az biztos, hogy a városban volt harangtorony egy kis haranggal. A gyülekezet ekkor még önerőből tartotta el a lelkészt, a tanítót és a harangozót. Később azonban nagyot változott a helyzet. A város pusztulása 1683-ban következett be. „Midőn a roppant török tábor Kara Mustafa nagyvezír alatt Bécs alá nyomult, Győrnek tartott, de itt ágyúgolyókkal fogadtatván, a Rábán fölebb kellett átmenniök. Balszárnyok kiterjeszkedett Bodonhelyig, melyet megvettek és elpusztítottak, … s mivel a bécsi csatavesztés után a török uralkodás mindig süllyedt, s portyázni ennyire nem bátorkodtak, szükségtelen volt azt felépíteni.” Ihász László 1907-ben kelt hivatalos jelentésében erről így ír: „A török szétdúlta a falut (illetve oppidumot), az ismét római katolikussá lett földes uraság pedig úri hatalmának jogán visszaterelte jobbágyait a maga egyházába. Az ellenreformáció jól működött, megszűnt a bodonhelyi evangélikus gyülekezet. Az 1711-iki esperességi visitációs jegyzőkönyv nyilvántartásba veszi ugyan az ecclesiát, de hiába, a lakosságnak csak az a kis része maradt evangélikus, mely szívébe fogadta Krisztus evangéliomát úgy, hogy onnét azt többé földesúri jog kényszere sem tudta kiszakítani. … Tűrtek és hordozták nehéz sorsukat, míg nem Isten segedelmével a Kisbabothon lakozó hitrokonaikkal együtt, a nemesi kiváltságokkal bíró Kis Baboth községben alkothatták meg az önálló evangéliomi gyülekezetet, melynek ők azóta fiókgyülekezetét képezik.” Erre az egyezségre és egyesülésre 1821. november 29-én került sor. Ettől fogva Kisbabot gyülekezetének lelkészei és tanítói hatáskörébe tartozik a fiókgyülekezet – a bodonhelyiek pedig átjártak a Rábán (kompon vagy ladikkal) istentiszteletre és iskolába. A helybeli római katolikus vallású lakossággal és plébánosukkal nem alakult ki jó viszony. A község jövedelméből mindig jutott a katolikus gyülekezet céljaira, de az evangélikusokat nem támogatták. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy bár a katolikusok újonnan öntött harangjába az evangélikus lakosok is megadták részüket, mégis amikor elkészült, az evangélikus halottakra való harangozásért pénzt kértek, majd később kereken megtagadták a kiharangozást. Ekkor jutottak el arra az elhatározásra, az 1873. január 13-án tartott gyűlésen, hogy saját tornyot építenek s abba harangot öntetnek. A gyülekezet létszáma ekkor 90 fő körül volt. A gyülekezet lelkésze Ihász László és gondnoka, Szilágyi József minden követ megmozgatott, hogy a torony építése elkezdődhessen. 6 ölnyi területet kértek a községtől, de nem kapták meg, ezért a megyéhez folyamodtak. Domján Antal szolgabíró, 36 ölnyi területet ítélt meg, mivel a kijelölt hely oda esett, ahová az esővíz összefutni és megállni szokott, ezért nagyobb területre volt szükség a feltöltés miatt. Ám hiába volt a szolgabíró határozata, a község végül csak a 6 ölet adta meg a vizes területen. Ezen a területen kezdték el az alapozást, ám amikor Keszőre mentek kőért, a hidat a Rábán javítás címe alatt felbontották, s amikor a szekerek megérkeztek a kővel, nem tudtak a hídon átkelni, ahol is a falubeliek „hahotával nézték, amint az árokban kínlódó lovak szerszámai szakadoztak, és a szekerek töredeztek.” Volt azonban sok segítő ember is a gyülekezet mellett: gróf Batthyány Géza, egyedi földesúr 16.000 db téglát adott a toronyhoz fél áron. A gyülekezet tagjai is erejükön felül segítették a munkát. Az építési munkát Aller Antal és Kölndorfer József kőműves mesterek végezték, a harangot pedig Szeltenhofer Frigyes soproni mester öntötte. A tornyot Mészáros István esperes, bezi lelkész szentelte fel 1873. november 16-án: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?!”

A toronyba 1936-ban csináltatott a gyülekezet a meglevő kisharang mellé egy nagyobbat. A bodonhelyiek továbbra is Kisbabotra jártak istentiszteletre, de a Rába sokszor megnehezítette vagy akár el is lehetetlenítette a dolgukat. Végül ez a kis gyülekezet ismét nagyot álmodott: templomot épít a meglévő torony mellé. 1955-öt írtak ekkor – a gyülekezet mintegy 70 tagot számlált. Bárány Gyula kisbaboti lelkész és Szilágyi József bodonhelyi felügyelő irányítása mellett elindult az építkezés. Először telket szereztek a torony kis területe mellé, majd felkérve Szendy Károly kőművest, lerakták a templom alapját, azután Almádiból hozott vörös kőből felhúzták a lábazatot. Az első télen a tetőhöz való fát termelték ki, majd tavasszal a falakat építették meg. Az építőanyagok hiánya jelentősen lelassította az építkezést, de mindig akadt segítség, akár palára, akár vasra, akár gerendára volt szükség. Az ismét beköszöntött téli időszakot arra használták fel, hogy a szomszédos gyülekezeteket végiglátogatva jelentős adományt gyűjtöttek a munka folytatására. De nemcsak a közeli evangélikusok, hanem a Győr-Soproni Egyházmegye Gyülekezeti Segélye, az egyházkerület, az Egyetemes Segély és külföldi hittestvérek is segítő kezet nyújtottak – így a négy-öt évre tervezett építési idő két évre rövidült. 1957-re el is készült a 6x10 méteres templom. Dombi Sándor, a gyülekezet presbitere így vall erről versében:

Áll a templom. Áll az Isten háza.
Árva tornyunk ezt a napot
nagyon régen várta.
Beteljesült őseinknek álma.
Áll a templom. Áll az Isten háza.
Egek Ura, ezért neked
mindörökre hála!

„A régi torony is a temploméval megegyező új külsőt kapott. … Belül Hegyháti János iharosberényi lelkész tervei alapján készült, dupla vakolatból kifaragott szimbólumok kerültek a falakra. A világítás célját szolgáló hat darab fali villanykar, amely a két oldalfalra került, Schima Bandi iparművész munkája. Ezek a kovácsoltvas falikarok is bibliai szimbólumokat ábrázolnak. Az oltárt, szószéket a gyülekezet volt kántorának művészi faragásai díszítik. Az oltárképet – Ruzicskay György alkotását – a budavári gyülekezet ajándékozta a templomnak.”6 Az elkészült templomot 1957. december 15-én szentelte fel Szabó József ny. püspök, aki beszédében ezt mondta: „Nevezzétek ezt a templomot mostantól fogva a reménység templomának!”

A templom azonban még nem volt teljesen kész. A padok csak később készültek el: Kovács József bodonhelyi asztalos készítette őket; az oltárkép kerete pedig Káldi László asztalosmester keze munkája. Keresztelőkút is később került a templomba Zsédely Károly adományaként.

A templom első külső tatarozására 1980-ban került sor Böröcz Enikő lelkésznő és Zsédely Gyula gondnok irányításával. A gyülekezet tagjai olyan bőkezűen adakoztak a felújításra, hogy abból a következő évben még a harangok villamosítására is sor kerülhetett. A következő külső és belső felújításra 1997-ben került sor Kardos Zsuzsanna lelkészi munkatárs és Horváth Sándor gondnok vezetésével. A tető kivételével megújult az egész templom, és sor került a villamos rendszer, a világítás korszerűsítésére is. Sajnos, alig tíz évvel később, 2007-ben egy nagy vihar következtében leomlott a templom északi falának a vakolata, s akkor derült ki, hogy a többi oldalon sem tart már sokáig a vakolat. Újra neki kellett hát állnunk a felújítási munkáknak. Az egyházmegye jólelkű segítsége mellett a gyülekezet, melynek létszáma már nem éri el a negyvenet, megmutatta, hogy méltó utódai torony- és templomépítő őseiknek. Kiss Sándor gondnok jó szervezése és kitartó munkája mellett hamarosan új vakolat került a falakra és az ereszcsatorna rendszer is kiépítésre került – mindezt lehetővé tette ennek a maroknyi evangélikusnak a szeretete és áldozatkészsége. Így a már majdnem teljesen felújított templomban tudtuk megünnepelni az 50 éves jubileumot, ahol Kiss Miklós esperes hirdette az igét a 100. zsoltár szavai alapján: Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicséretekkel … mert jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége nemzedékről nemzedékre.

Ez a sok vihart megért, a nehéz helyzetben mindig Istenben reménykedő, maroknyira fogyott gyülekezet példa lehet előttünk: hitük, szeretetük, reményük az, ami még ma is élteti és megtartja őket Isten kegyelmében.