A rábcakapi társegyház

Rábcakapi eredeti neve Kapi. A régészeti ásatások szerint a falu területe a bronzkor óta lakott. Az Árpád-korban a győri vár birtoka volt. A község neve arra utal, hogy itt, a mocsarak között, ahol gyakran csak csónakkal lehetett közlekedni, egy átjáró, kapu volt a gyepű vidékén. Az első okleveles említés 1209-ből származik, amikor Póth Demeter és Tamás tulajdona lett a község. Később több birtokosa is volt – a reformáció korában egy ideig enyingi Török Bálint is –, de voltak a birtokosok közt egyházi közösségek is. 1609-ben például a nagyszombati klarisszák tulajdona volt, bár a lakosság ekkor már evangélikus. A török korban a falu lakói az 1683-ban elpusztított mérgesi vár szolgálatára voltak rendelve. A 17. század elején Somorjáról (mai Jánossomorja) és Lózsiból érkeztek ide evangélikus vallású családok, akik az akkori és ottani felekezeti üldözés elől menekültek. A kapiak sokat küszködtek egyrészt földesuraikkal, másrészt pedig a mostoha természeti viszonyokkal. Az előbbit az 1848-as jobbágyfelszabadítás, az utóbbit pedig a Rábca 1890-es években végrehajtott szabályozása könnyítette meg. 1908-ban a község nevét Rábcakapira változtatták. A két világháború több áldozatot követelt a rábcakapiaktól: nevüket a templom oldalában elhelyezett emléktábla őrzi. A második világháború után a jómódú gazdálkodók ismét nehéz helyzetbe kerültek. Megkezdődött a falu elöregedése és fogyása, amely a mai napig tart.

Rábcakapi egyházi múltjáról a 17. század előtt nem sokat tudunk. Nincs nyoma annak, hogy a reformációt megelőzően templom, iskola állt vagy lelkész működött volna a faluban. 1608-ból azonban már van adatunk arra nézve, hogy állt itt egy külön istentiszteleti helyiség – nem templom, hanem oratórium (imaház) –, amelyben már lutheri szellemben ünnepelték az istentiszteletet. Ezt az épületet egy mára már elveszett gerendába vésett felirat szerint 1625-ben felújították.

1681-ben a soproni országgyűlésen a kapiak a rétiekkel együtt azzal a kérelemmel fordultak az uralkodóhoz, hogy bezárt templomukat visszakaphassák, beadványukat azonban elutasították. 1717-ig bizonyosan tudjuk, hogy a közeli Fehértó katolikus lelkésze szolgálati köréhez tartoztak.

Egy 1698-as katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv tanúsága szerint Kapin ebben az időben nem volt templom. Az istentiszteleteket házaknál, főként a község bírájának házában tartották, majd pedig abban a házban, amelyet az akkoriban ideérkezett evangélikus tanító számára építettek. A tanító neve Guraby András – más források szerint Márton – volt. Ő vezette a hétköznapi istentiszteleteket, harangozott – a harangláb a mai templomtól nem messze, az útkereszteződésben állhatott –, vasárnaponként pedig posztilláskötetből (egyházi esztendő szerinti igehirdetéseket tartalmazó könyvből) olvasott fel prédikációkat. A kazuális szolgálatokra nem vállalkozhatott, ilyen esetekben először a környékbeli katolikus, majd később a réti evangélikus lelkészhez irányította a híveket. A községnek ekkoriban 61 lakója közül 55 evangélikus volt.

Az újabb templomot sárból építette fel a község 1719-ben. 1720-ban harangot is vásároltak. Ebben a templomban elsőként egy Szakonyi nevezetű tanító szolgált 32 évig, majd őt követte Bödő György. Olyan tanító, aki keresztelt és esketett is, csupán Bezin volt. Lelkész pedig Győrből járt ki évente néhány alkalommal: csupán ilyen alkalmakkor ünnepelte a gyülekezet az úrvacsorát. Ilyenkor a somorjai – ma Jánossomorja – evangélikusok is ide utaztak vallásukat gyakorolni.

1756-ban Győrből karhatalom érkezett a községbe, és el akarták foglalni a templomot. A község elöljárói nem adták át nekik a kulcsot, ennek ellenére azok megtiltották a templom használatát, és kötelezték a községet az istentiszteleti szolgálatok beszüntetésére. Bödő György nem sokkal később elköltözött Kapiról Szakonyba. A templom állaga megromlott, szintúgy a haranglábé is, a berendezést azonban még időben kihordták belőle titokban, és házaknál elrejtették.

Ezekben az évtizedekben sokat kellett a kapiaknak szenvedniük vallásukért. Nehezen helyreállított haranglábukat csak úgy tudták megmenteni, hogy megvesztegették a vármegye tisztségviselőit. Egy alkalommal a vármegye egy magát evangélikusnak valló kolduló diákot küldött Kapira, akit a helybeliek anyagilag megsegítettek, amiért aztán utóbb megint csak büntetést szenvedtek. Többeket meg is verettek. A kapiak Tétre vagy Vadosfára jártak templomba, és útközben is csúfolták, bántalmazták őket egyes falvakban. A fehértói katolikus pap folyamatosan szorgalmazta, hogy a gyerekeket hozzá írassák be iskolába.

Ekkoriban házanként, családonként ünnepelték meg a vasárnapot, állítólag sokkal buzgóbban, mint amikor még szabad volt templomba járniuk. Énekeltek, felolvastak a Bibliából és valamelyik posztilláskötetből. A nehéz helyzeten némileg enyhített az, amikor a szomszédos Rétiben Kis Pál 1777-ben elkezdhette tanítói működését: ettől kezdve a gyerekeket oda járatták iskolába.

Bár 1764-ben a kapiak már engedélyt kaptak arra, hogy ismét gyakorolhassák vallásukat, az igazi áttörést itt is II. József 1781-es türelmi rendelete hozta el. Kapi ekkoriban szegényebb község volt, mint Réti, és a katolikus befolyás alatt álló vármegyei hatóság ebből kiindulva erőszakkal Kapin akarta engedélyeztetni a lelkészi állás létesítését, hogy aztán az anyagiak hiányára hivatkozva azonnal meg is tagadja azt. A rétiek kijelentették, hogy nem hajlandók semmit fizetni a Kapin lakó lelkésznek, a kapiak pedig reálisan felmérve a helyzetüket, szintén amellett foglaltak állást, hogy Rétiben alapítsák meg a lelkészi állást. Ők a közös lelkészlakás építése költségeinek egyharmadát vállalták magukra. Ezzel Kapin is megalakult a gyülekezet, amely 1787-ben Gazdik Mátét hívta meg tanítójául. Ő azonban nemsokára megbetegedett, és lemondott állásáról. A helyét Turcsányi András töltötte be, aki egészen haláláig, 1835 végéig volt a gyülekezet tanítója.

A türelmi rendelet értelmében már Kapi is jogosult lett templomépítésre. 1788-ban el is kezdték építeni az új templomot, amelyet a következő évben fejeztek be. A templomot – amely voltaképpen a mai templommal megegyezik, bár később még jelentős változtatásokat eszközöltek rajta – 1789-ben mennybemenetel ünnepén szentelték fel. Természetesen az épületnek ekkor még nem volt tornya, és később meglehetősen kicsinek is bizonyult. Az oltárt, amely a szószékkel volt egybeépítve, Vadosfáról hozatták. A haranglábhoz 1812-ben öntettek új harangot.

A lelkész Rétiben lakott, és csak minden harmadik vasárnap ment át Kapira istentiszteletet tartani. Az első lelkész, Kultsán Pál a türelmi rendelet kiadása után 1785-ben foglalta el a hivatalát. Őt 1788-ban Edvy Illés Ádám követte, aki, miután 1818-ban Réti nagyobbik része leégett – többek között a parókia is –, végül Kapira ment lakni. Itt halt meg a következő évben, és itt is temették el.

Rajtuk kívül még négy Rétiben lakó lelkésze volt a gyülekezetnek az önállóvá válás előtt: Horváth János (1819–1827), id. Karsay Sándor (1827–1836), Molnár Gábor (1836–1846) és Kis János (1846–1870). Mellettük a lelki munka nagy részét a tanító végezte. A hosszú ideig a gyülekezetben szolgáló Turcsányi Andrást 1836-ban Prépost Ferenc követte ebben a tisztségben, aki ugyancsak 1870-ig, haláláig volt a község tanítója.

1841-ben a község új iskolát és kétszobás tanítólakást épített. A gyülekezet létszáma egyre növekedett: 1829-ben már 259, 1871-ben pedig 345 fő volt a falu lakossága. Anyagilag is gyarapodott a gyülekezet. Lassan megérett tehát a helyzet arra, hogy Kapi és a hozzá tartozó kis fiókgyülekezet, Cakóháza elszakadjon Rétitől. Erre 1870-ben került sor, amikor mind a lelkészi, mind pedig a tanítói hivatal megüresedett halálozás folytán. Réti és Kapi viszonya egyébként is feszültté kezdett válni, mindenekelőtt anyagi ügyeik miatt. A gyülekezet hosszasan kilincselt az egyházi hatóságoknál az önállósodás érdekében, amit végül is 1871 tavaszán engedélyezett az egyházmegye, illetve az egyházkerület.

A kapiak ezután telket vásároltak a templom mellett, majd felépítették a lelkészlakást. Az építkezésnél a község valamennyi lakója lelkesen segédkezett. Sok adomány érkezett a gyülekezet tagjaitól. Végül 1871 őszén eljött az ünnepélyes pillanat, hogy beiktatták hivatalába az első önálló kapi lelkészt, Hofbauer Pált, illetve az új tanítót, Bándy Jánost.

Hofbauer Pál 1874-ben búcsúzott el a gyülekezettől, utóda Takács Gyula lett. Ebben az időben a község temploma már igencsak rossz állapotban volt. A gyülekezet 1889-ben elhatározta, hogy felújítja azt. A munkálatok nagyon nagy áldozatot követeltek a kapiaktól, különösen azért, mert ekkoriban hosszan tartó árvizek sújtották a környéket, amelynek következtében az itt lakók sok bevételtől elestek. Ennek ellenére még ugyanebben az évben be is fejeződött a templom felújítása. Új ablakokat építettek be, megújult a tető, valamint az egész belső berendezés. Orgonát is építtetett a gyülekezet, sőt még arra is vállalkozott, hogy toronnyal egészíti ki a templomot. A munkálatok összköltsége mintegy hatezer forintra rúgott. Így alakult ki az a templom, amely ma is a rábcakapi gyülekezet lelki otthona.

Takács Gyula lelkész 1912-ig, Bándy János tanító pedig 1915-ig szolgált Kapin, illetve Rábcakapin. Hivatali idejükre esik a templomfelújítás mellett még egy nagy vállalkozás, az iskolaépítés is. A régi iskola a század végére már meglehetősen elhasználódott, és nem felelt meg a modern kor követelményeinek. A gyülekezetre tulajdonképpen állami kényszer nehezedett, ezért kellett megújítania az iskolaépületet. Hosszas tanácskozás után, ismét csak hatalmas anyagi ráfordítással, végül 1901-ben megépült az új iskola, összeépülve a régi tanítólakással, közvetlenül a templom mellett. Ez az épület – persze sok-sok átalakítással – a mai napig is megtalálható a község központjában.

1912-ben Nagy Gyula lett a gyülekezet új lelkésze. Három évvel később Gergorecz – későbbi magyarosított nevén Gárdai – Lajos személyében elfoglalta hivatalát az új tanító is. A gyülekezet ügyei rendben folytak a két világháború között, azonban a harmincas évek elején a dokumentumok szerint az iskola életében hanyatlás volt tapasztalható. 1935-ben az esperes havonkénti iskolafelügyeleti látogatásra kötelezte a presbitereket. Végül 1936-ban új tanítót választott magának a gyülekezet Major Sámuel személyében. Gárdai Lajos nyugalomba vonult.

A következő megpróbáltatást a második világháború, illetve az azt követő idők hozták a rábcakapiaknak. A háború több hősi halottat is követelt a községtől. Az iskolát 1948-ban államosították, Major Sámuel még mint állami tanító működhetett a faluban. A gyülekezet lehetőségei beszűkültek.

1953-ban lelkészváltás történt: Biczó Ferenc lett a gyülekezet lelkésze. Ő 1966-tól a tárnokréti gyülekezetet is gondozta. 1968-ban a gyülekezet régi, megromlott állagú parókiája helyett újat épített. Ezt a helyiek adományain kívül a Lutheránus Világszövetségtől eredetileg Tárnokrétinek juttatott segély tette lehetővé, amelyet azonban ott – a gyülekezet folytonos belső viszályai miatt – nem használtak fel. Így épült meg a mai napig is álló lelkészlakás a régi helyén.

A gyülekezet lélekszáma ekkoriban még mintegy 400 fő volt. A lassú, majd egyre gyorsuló fogyás azonban már elkezdődött: egyre több rábcakapi költözött a környező városokba, így a gyülekezet létszáma drasztikusan csökkent. 1980-ban Pintér János vette át a nyugdíjba vonuló Biczó Ferenc helyét. Ő volt az utolsó Rábcakapin lakó lelkész. Utóda ifj. Magassy Sándor csorna−kapuvári lelkész lett 1983-ban, aki helyettesként látta el a rábcakapi és a tárnokréti gyülekezeteket. 1996-tól Tubán József ugyancsak csorna−kapuvári lelkészként teljesít szolgálatot a gyülekezetben.

1996-ban a Győr-Soproni Egyházmegye a rábcakapi gyülekezet egykori parókiáját és – hivatalosan még a község tulajdonában lévő, de már kárpótlásként visszaigényelt – iskoláját választotta ki egyházmegyei ifjúsági központ céljaira. Az épületeket 2003–2004 során az egyházmegye felújíttatta. A két egykori gyülekezeti épület ma az egyházmegye, illetve 2006-tól két egyházmegye fiataljait látja vendégül nyaranta. 2001-től rendszeresek az istentiszteletek Cakóházán is, 2006-tól ökumenikus összefogással a római katolikus felekezettel.

Rábcakapi szórványai közül Bősárkány Nádasdy-birtok volt, itt minden bizonnyal lehetett szervezett gyülekezet, noha csak filiáról van tudomásunk. Az anyagyülekezet Barbacs volt, ahol 1631-ben Magyari János, 1651–1654-ben pedig Kranitz Lőrinc volt a lelkész. Markotabödögén 1698-ban még megvolt az a romos, kör alakú kápolna – a mai katolikus templom elődje –, amely valaha evangélikus templomként szolgált. Cakóházán az evangélikusság jelenléte a reformáció óta kimutatható, de itt a 19. század végéig jelentős zsidó lakosság élt (héber betűkkel írt sírköveik a mai napig láthatók a temetőben). Mindig is Kapi, illetve Rábcakapi filiája volt.