A szepetneki társegyház

Szepetnek Nagykanizsától délnyugatra, tőle mindössze 5 kilométerre fekvő község. Területe a szomszédos Kanizsához hasonlóan kedvező földrajzi fekvésű, és már évezredek óta lakott. Neve szláv eredetű (Sopotnik, Zephetnek). Szent István korában már volt temploma, és ismert volt egyházi tizedbeszedő helyként is.

Nevének első írásos említése a 12. századból maradt ránk. A Szepetnek nevű egyházat ugyanis 1185 körül 1 márka évi jövedelemmel a káptalannak adományozta János veszprémi püspök. 1390-ben azonban már a híres Kanizsai család tulajdona volt, amelyért Egerszeget kellett cserébe adnia. Így lett Szepetnek később − fiúörökös híján, 1532-ben − a „fiúsított” Kanizsai Orsolya birtoka.

Szepetnek ezáltal a reformáció magyarországi elterjedése idején nagy pártfogójának, Nádasdy Tamás nádorispánnak és feleségének, Kanizsai Orsolyának birtokaihoz tartozott. Valószínű, hogy itt is korán létesült evangélikus gyülekezet, de erről bővebbet nem tudunk. Annyi bizonyos, hogy a Nagykanizsán és vidékén dúló gyakori háborúk nagy pusztítást okoztak itt is, és a lakosság nagy része elmenekült. Kanizsa várának felszabadítása után (1690) Szepetnek újranépesítésére került sor. Magyar és horvát nemzetiségű, római katolikus vallású betelepülők, visszatelepülők alkották 1695-től az akkor mezővárosi státusban lévő helység lakosságát. Szepetnek 1744-ben gróf Batthyány Lajos nádor birtoka lett, aki a helységbe, 1757-ben, Vas megye nyugati részéből − Kukmér, Némethidegkút, Drumoly és más községekből − nagyobb részben német ajkú evangélikusokat telepített. Ezek a községek 1921-től Ausztria Burgenland nevű tartományába tartoznak. Az onnan érkezőkkel kezdődik újra a szepetneki evangélikusok története. Gyermekeik kezdetben még a római katolikus plébánián voltak anyakönyvezve, és iskoláztatásuk is ott történt.

Istentiszteletre, kereszteltetni és esketésre a legközelebb (25-30 km-re) lévő surdi és nemespátrói templomba jártak, majd Surdhoz csatlakoztak fiókegyházként. 1795-ben fából imaházat és iskolát építettek. 1796-tól Surd leányegyházaként éltek licenciátus mesterek vezetése mellett. Első tanítójuk Artner Mihály volt, akit Lőke Sándor, majd Beck Sámuel követett.

Közben a hívek száma szépen gyarapodott. A Kis János püspök 1814. május 3-án Surdon megtartott egyházlátogatása során felvett jegyzőkönyvből kitűnik, hogy az egyházközségben akkor 826 lelket tartottak nyilván. Ebből 317 lélek a szepetneki filiához tartozott, a többiek Surd, Liszó és Belezna evangélikus lakói voltak. Szepetnek lélekszáma meghaladta anyagyülekezetének lélekszámát! Surd evangélikusainak lélekszáma ugyanis 308 volt.

A hajdan fából készült imaházuk helyén − 1817 és 1822 között − téglából új és nagyobb imaházat építettek. Felépült az új iskola és a tanítói lakás is. Bebők András nemespátrói származású praeoráns tanító működése idején annyira megerősödött a gyülekezet, hogy alkalmassá vált az önállósulásra.
Anyakönyveiket (keresztelési, házassági, halotti) is 1820-tól vezetik. A Bebők András tanító által megkezdett matrikula 348 személy nevét, és többnyire korát is, tartalmazza családok szerinti bontásban. Akkor 60 család és 8 egyedül élő személy alkotta a gyülekezetet. A családot alkotó közösségek több mint tíz százalékába 8-10 személy tartozott. Négyen 80 év felettiek voltak.

Az 1825. év nagy jelentőségű a szepetneki evangélikusok történelmében. A 398 lelket számláló leánygyülekezet akkor vált el a surdi anyaegyháztól, és önálló egyházközséggé szerveződött. Az önállósulás évében a gyülekezet Nerolodi János személyében megválasztotta első lelkészét, aki paplak híján a tanítócsaládnál lakott, s ezért csak rövid ideig (1825−1827) szolgált Szepetneken.
Az őt követő lelkész – a későbbi esperes –, Pongrácz (Pongrátz) Ferenc (1827−1829) is rövid időt töltött a gyülekezetben, mert már 1829 végén Gyékényesre távozott. Őt Kardos Keresztelő János (1830−1835) követte, aki az 1822-ben torony nélkül épült templom elé 1832−34-ben tornyot emeltetett. Ötévi szolgálat után a Vendvidék papja lett. Róla írta Bálint Béla, hogy „a 19. században lépett fel a vend irodalom legkiemelkedőbb alakja, Kardos János… szepetneki, majd őrihodosi lelkész. Magyar volt, magyarul tanult… magyar szívvel dolgozott annyit, hogy benne tiszteljük a legtermékenyebb vend írót, aki mindenféle könyvekkel megajándékozta a vend népet.” Többek között ő öntötte végső formába és adta ki 1848-ban azt a vend nyelvű énekeskönyvet, amelyhez az anyaggyűjtést még a vend irodalom egyik megalapítójaként számon tartott Kuzmics István surdi lelkész kezdte meg, majd Bakos Mihály ugyancsak surdi lelkész és Barla Mihály kővágóörsi lelkész folytatta. Számos egyházi tárgyú könyvet írt. Magyarból több ábécéskönyvet és iskolai énekeskönyvet fordított vend nyelvre, állami megrendelésre. Széles körű műveltségét jól jelzi, hogy szepetneki lelkészsége idején a gyülekezet német nyelvű volt.
Az Őrihodosra távozó Kardos Keresztelő Jánost a soproni származású Bertl Károly (1835−1855) követte, aki rövidesen paplakot építtetett. Az ő bábáskodásával alakult meg (1845) a nagykanizsai fiókgyülekezet, s szolgálata alatt tartott egyházlátogatást Haubner Máté püspök.

Az 1847. október 18-19-i vizitáció irataiból több érdekes és tanulságos adat birtokába jutunk. Az immár több mint 20 éves anyagyülekezet egyházi épületei rendezettek. A templom tornyából egy 2 mázsa 21 fontos (1796-ban öntetett Varasdon) és egy 4 mázsa 37 fontos (1839-ben készült Grazban) harang hívogatja az ige hallgatására és befogadására vágyó híveket. A lelki építkezés feltételei biztosítottak. Lelkészük magyar, német és latin nyelven beszél. Sopronban és Bécsben tanult, még nincs 40 éves. Választott tanítójuk éppen nincs, de a lelkész és sógora − Royko Tofer − ideiglenesen elvégzi a 60 gyermek oktatását. A gyülekezetet 500 lélek alkotja, akik 75 családhoz tartoznak. Közöttük 85 evangélikus és 7 vegyes vallású házaspár van. Nemzetiségükre nézve valamennyien németek. A vizsgálatot megelőző évtized (1836−1846) egy-egy esztendejében 4-8 házaspárt eskettek, 20-25 gyermeket kereszteltek, s 15-20 volt a halottak száma.

Az anyagyülekezethez két fiókegyház tartozott: az 1845-ben alakult nagykanizsai és a palini.
A szepetneki hívek 1842-től a pesti németek énekeskönyvét használták, a lelkész a bécsi ágenda szerint végezte szolgálatát. A Biblia a családok féltett kincse volt. A gyermekek az iskolai oktatásban a legfontosabb ismereteket megszerezhették.

A vizsgálat alapján meghozott néhány püspöki rendelkezés felidézése még jobban elénk tárja az akkori viszonyokat és különösen a presbiterek szerepét: világi felügyelő hiányában a felügyelőség tisztét a lelkész továbbra is a presbitériummal teljesítse; a presbitérium mindennemű eljárásáról a közgyűlésnek tartozik beszámolni; az egyházi terhek birtokarány szerinti kivetése a presbitérium okos eljárására bízatik; a presbitériumnak meghagyatott, hogy minden szabad és illő módon igyekezzék a betegeknek kuruzslókra bizatását meggátolni; a mentő himlőoltás ajánlása a szószékről is hangozzon el; a halotti torok királyi parancsolatnál fogva tiltatnak, valamint a halottak koporsójára ráborulás is, s ezek foganatosítása a presbiterek kötelessége.

Bertl Károly 1855-ben bekövetkezett haláláig szolgált a gyülekezetben, és gondoskodott kanizsai híveiről is. Kolerajárvány döntötte sírba 47 éves korában.

Az elhunyt lelkész utódául Wéber Sámuelt választották, akit korábbi szolgálati helyéről, Locsmándról több német ajkú család követett. Ezzel az újabb áttelepüléssel gyarapodott az evangélikusok száma, de a Szlavóniába való továbbtelepülés miatt csökkenni kezdett.

Wéber Sámuel 1856-tól 1909-ig volt a gyülekezet lelkipásztora. Működése alatt orgonát szerzett a gyülekezetnek, s az ő idejében kellett megnagyobbítani és karzatokkal ellátni a ma is álló templomot, mert nem fértek be a hívek. Feltehetően akkor készült ma is álló oltára és oltárszószéke, valamint oltárképe is. Az oltárkép a Golgota hegyén imádkozó Jézust ábrázolja. Az oltár és a szószék között német nyelven írt szöveg olvasható: „SEID TÄTER DES WORTES UND NICHT HÖRER ALLEIN.” (Az igének ne csak hallgatói, hanem követői is legyetek.) Az ő lelkészsége idején Szepetnek filiája volt 1856 és 1900 között Nagykanizsa.

Az 1875. évi egyházkerületi névtár adatai szerint a szepetneki egyházközséghez 665 lélek tartozott. Az anyagyülekezetben 504, a nagykanizsai filiában 120, a szórványokban 31 evangélikus élt. Szepetneken 106 iskoláskorú gyermek volt, akiket Heineck (Hainek, Heinek) Bálint tanított.

Gyurátz Ferenc püspök 1899-ben tartott egyházlátogatást Szepetneken. A vizsgálat idején az iskola tanítója az 1893-tól Szepetneken működő Wölfel Gyula volt. Az egyházi épületek közül akkor már állt új helyén − a falu központjában − az 1896-ban épült modern iskola és a hozzá tartozó tanítólakás, azonban a lelkész még a régi épületben lakott. A gyülekezetet „nagyfokú hitbuzgóság és egyházszeretet” jellemezte. A 240 ülőhelyes templom vasárnapról vasárnapra úgy megtelt, hogy „talpalatnyi hely nem maradt üresen”. Az ifjúságnak csak állóhely jutott. A lányok az oltártól a kijáratig sűrűn megtöltötték a két padsor közötti területet, a fiúifjúság pedig a hatalmas karzaton szoroskodott, minden helyet kitöltve. Hasonló mértékű volt a gyülekezet tagjainak egyházuk iránti áldozatkészsége is.
Wéber Sámuel hajlott kora és szolgálatban való „elerőtlenedése” idején is hivatalban maradt. Gyengélkedése alatt (1904−1909) a szolgálatot segédlelkészek (Varga Imre, Schrődl József, Szabó István és Haniffel Sándor) látták el. Nyugalomba vonulása után (1909 márciusa) a gyülekezet helyettes lelkésze − a már két éve segédlelkészként működő − Haniffel Sándor lett, majd néhány hónapig Pummer Adolf és Görög Ernő helyettes lelkész végezte a lelkigondozást.

A gyülekezet 1909-ben Varga Imre zágrábi segédlelkészt hívta meg a lelkészi állásra, aki már 1904-ben fél évig szolgált az agg lelkész mellett. Jó ajánlólevelet hozott Zágrábból is, ahol az előző század utolsó évtizedeiben Szepetnekről kivándorolt hívek szórványgondozó lelkésze volt. Varga Imre már segédlelkész korában elindította a magyarosítás ügyét. Az 1904. október 2-án tartott közgyűlés „…egyhangúlag kimondja, hogy: 1. Az istentiszteletek felváltva magyarul és németül tartandók. 2. A temetési szertartások tisztán magyar nyelven történjenek. 3. A keresztelési szertartás szintén magyar nyelven történjék, úgyszintén az esketés is. 4. Az úrvacsora kiosztása magyar istentiszteleten magyar, német istentiszteleten német beszéd keretében történjék. 5. A vallásoktatás az iskolában a mai folyó tanévtől kezdve magyar nyelven történjék, és ezzel az iskolának a nyelve teljesen magyar. A jelen tanévtől a kezdőknek már a magyar ABC fog taníttatni. A vallásoktatáshoz szükséges könyvek a tanulók szülei által beszerzendők!”

A közgyűlés 1909. október 9-én − Varga Imre parókus lelkészi szolgálatának idején − már úgy határozott, hogy az istentisztelet nyelve csak délután lehet német. Megengedte azonban: „Amennyiben a német isteni szolgálat kivételes körülmények miatt időközben elkerülhetetlenné válik, annak alkalmazása évenkint háromszor-négyszer a szükségeshez képest megengedhető.”

Varga Imre szolgálata alig fél évig tartott, 1910. március 28-án lemondott állásáról, és a poprádi gyülekezet meghívására elment Szepetnekről, annak ellenére, hogy kedvéért a hívek új lelkészlakás építésébe fogtak a hatalmas papkert közepén. Távozása után az építkezés abbamaradt, sőt lebontották a már másfél méterre a föld fölé emelt nagy épületet. Néhány hónap múlva új helyen épült fel a kor szellemének megfelelő, modern paplak.

A gyülekezet 1910. április 10-én a helyettes lelkészként kiküldött Kirchknopf Józsefet lelkészének választotta, de ő november 17-én lemondott hivataláról, és Borostyánkőre távozott.

Seregély István, a városszalonaki lelkész fia 1910 decemberében érkezett Szepetnekre. A helyettes lelkészi státussal érkező papot 1911. január 29-én választotta lelkészévé a gyülekezet.

Szolgálatba lépésének évében 732 evangélikus – közte 102 iskolai tanuló – élt az anyaegyházban. A szórványok közül 17 faluban laktak evangélikusok, a legtöbben Korpaváron (15) és Bánokszentgyörgyön (10). Az egyházközséghez összesen 809 lélek tartozott.

Az áldozatkész gyülekezet 1914-ben a Rieger cégtől 8 változatú orgonát vásárolt, majd patinás halottaskocsit vett. 1915-ben 200 db gyümölcsfát ültetett a lelkészkertbe.

Az első világháború áldozatot követelt a szepetneki gyülekezettől is: 22 hősi halottja nyugszik idegen földben. Mindnyájuk nevét és emlékét őrzi a község központjában elhelyezett hősi emlékmű a falu más felekezetű hősi halottaival együtt. A pótolhatatlan emberi áldozatok mellett a templom három harangja közül kettő ugyancsak a háború áldozata lett.

Az elhunyt Wölfel Gyula tanító utódjául a helyi származású Balázsovits Gyulát választották 1922-ben.
Kapi Béla püspök 1923. október 29-én egyházlátogatást tartott a gyülekezetben. A vizsgálat időszakának egyházi állapota a püspöklátogatási kérdőívből és a látogatást követő közgyűlés jegyzőkönyvéből tárul elénk. Felidézhető az iratokból, hogy az evangélikus gyülekezet és a falu többségét kitevő katolikus felekezet tagjai között barátságos viszony van. A gyülekezetben nincs gondozásra szoruló szegény. Az egyház épületei jó állapotban vannak. Az Amerikába való kivándorlás a gyülekezetet nem érintette. Lélekszámának 1/3-át azonban elvesztette az 1899-ben tartott püspöklátogatás óta. A hívek száma ugyanis 810-ről 564-re apadt az egyke miatt. A vallásos élet hanyatlott, de az egyházi öntudat erősen élt bennük. „Püspök Úr Őméltósága a felekezeti jóviszonyról örömmel értesül, az egy gyermekrendszer pusztító hatását nagy elszomorodással látja, és ezen Isten ellen való vétektől óva inti a híveket. Sírásója lesz a saját boldogságának és sírásója lesz nemzetének az, aki az egyke mellett megmarad. Kérve kéri Őket, hogy hagyjanak fel e nemzetpusztítással.”

A gyülekezetnek ebben az időben 18 tagú énekkara volt, és hamarosan ifjúsági egylet is alakult. A lelkésznek a társadalom és közélet terén játszott szerepéről pedig ez olvasható: „A helybeli takarékpénztár, Polgári olvasókör, Községi ifjúsági egylet, Hangya fogy. szövetkezet elnöke.”
A háborúba elvitt harangok pótlására 1924 októberében Seltenhofer Frigyesnél egy 487 kg-os „Gisz” és egy 272 kg-os „H” hangú harangot vettek. 1926 júniusában szivattyús kutat szereltek fel a lelkészlaknál. 1935-ben az egyik szoba kisebbítésével fürdőszobát építettek a lelkészlakásba. 1938-ban 2200 P költséggel kívül-belül felújították a templomot.

Mindezek mellett soha nem tapasztalt, pezsgő kulturális tevékenység folyt a gyülekezetben.
Az évtizedek óta érzékelhető anyagi gyarapodás és a hívekre jellemző példás külső rend elhomályosította a gyülekezeten belüli válság egyre jobban elmélyülő jeleit − pedig látható volt a „látók” számára.
Az „egyke vagy egyse”, a „gyilkos kór” mind erősebben éreztette hatását. 1933-ban már csak 525 evangélikus élt Szepetneken. Ez az állapot az 53 tanuló ismeretében még ijesztőbb. A gyermekszám ugyanis alig több mint két évtized alatt a felére csökkent. Még 16 szórványhelyen éltek evangélikusok, de számuk csak Letenyén és Molnáriban haladta meg a 10-et. Az egyházközséghez 594 lélek tartozott.
Az anyagyülekezetben 1940-ben már csak 494 evangélikus lakott. Dr. Balázsovits Gyula 59 tanulót oktatott. Az egyházközséghez 536-an tartoztak. Ma már nehéz a fogyás minden okát feltárni, de a két világháború közötti Szepetnek evangélikussága és a mai magyar társadalom között a népszaporulat és a házasságok felbontása terén sok a hasonlóság. Az egyke mellett a válás is divattá vált, és a közélet szereplői sem tartoztak mindig a makulátlanok közé.

Balázsovits tanítót az egyházi bíróság hivatalvesztésre ítélte 1940-ben.

Seregély lelkész „világi pap” volt, gazdasági tekintetben sokat tett a faluért. „Anyagiasságát nem tudta eléggé leplezni. Erkölcsi életére pedig legkevésbé sem illik a puritán vagy aszkéta jelző.” Politikai tevékenysége (Volksbund szervezése, az iskola erőszakos elnémetesítése, kovarcista különítmény szervezése stb.) és helytelenítendő, eltorzult hitvallási nézetei nem hozhattak áldást lelkipásztori munkájára: a gyülekezetet megosztotta. Miután tevékenysége és annak veszélyei az egyházkerület elnökségének tudomására jutottak − Kapi Béla püspök személyes intézkedése nyomán − lelkészi hivatalától meg kellett válnia.

A bakonycsernyei segédlelkészi állásból ide érkező Tihanyi János (1942−1951) nehéz helyzetben vette át a szolgálatot. A hivatalából elmozdított, nyugállományba került lelkész „szelleme” ugyanis tovább élt a gyülekezetben.

A fiatal lelkészt − magyar és német nyelven végzett szolgálatában − gyakran helyettesítette apósa, Stráner Vilmos kaposszekcsői nyugalmazott lelkész, aki az 1932-ben elhunyt Stráner Vilmos teol. professzor fia volt. A kántori teendőket az iskolák államosítása után a lelkész felesége látta el. Az addigi kántor, Marth Béla − az evangélikus iskola utolsó tanítója, később tanfelügyelő, majd Zalaegerszegen középiskolai tornatanár és elismert sportszakember − ugyanis a szolgálatot tovább nem vállalhatta.

A háborús megpróbáltatások és a lelkészi munka hatására a negyvenes évek végén már lelki ébredés jellemezte a lassan fogyó gyülekezet életét. Ám a lelkész is ember, ezért engedett a szülőföld hívásának, és 1951 tavaszán a Baranya megyei Egyházaskozár gyülekezetébe távozott, majd Györköny és szórványainak papja lett. Nyugdíjas éveit Budapesten töltötte, onnan tért meg Teremtőjéhez 2003. január 20-án. Felesége alig több mint két hét múlva követte őt.

Tihanyi János utódául Weiler Henrik nagytarcsai missziói lelkészt és nevelőt választotta pásztorául a gyülekezet, aki 1951 májusától szolgált Szepetneken, és sokat küzdött azért, hogy a rábízottakat hitvallási alapon megtartsa. Igazi, hitvalló pap volt, akinek mindennél fontosabb volt híveinek lelki élete. A soha el nem mulasztott családlátogatásokon Bibliával és énekeskönyvvel jelent meg, és „házi-istentiszteletet” tartott. Egy kisebb közösség kivételével azonban a gyülekezet nagy része nem értette meg buzgó törekvéseit, s így 1957 decemberében ő is elment. Tolna megyében, Izmény gyülekezetének papja lett, ahol 6 évi szolgálat után lemondott állásáról, és családjával együtt Ausztriába települt, ahol Bécs egyik kerületében szolgált 18 éven át. Látogatóban volt itthon 1981-ben, miközben Pécsett szívinfarktust kapott és meghalt. Izményben temették. Weiler Henrik szepetneki szolgálata alatt felesége volt a gyülekezet kántora.

Mind Tihanyi János, mind Weiler Henrik rendkívülien súlyos, a legújabb kori magyar társadalom legnehezebb éveiben álltak a gyülekezet élén. Vesztes háborúba sodródott az ország. A fiatal férfiakat besorozták, egy részük a harctereken esett el, és sohasem tért haza. Mások a helyi Volksbund propagandájára önkéntesek lettek, és feláldozták életüket, vagy a fogságból való szabadulás után új hazát kerestek. A falu hősi halottainak nevét a község által emelt emlékmű, a 13 evangélikus vallásúét a templom külső falán elhelyezett emléktábla is őrzi. Mellettük szerepel négy polgári áldozat neve is, valamint a gyülekezet egykori gondnokáé, aki a hidegháborús évek áldozata lett. A háború kimenetele az átlagosnál jobban érintette a gyülekezet tagjait. Az egyre közeledő orosz csapatoktól való félelem arra késztette a politikailag jobban exponált hívek egy részét, hogy Németországba meneküljenek. 1944. december 7-én 108 lélek (23 család) elhagyta az országot, az útjukat szervező személy azonban még Ausztriában magukra hagyta őket. A megváltozott politikai viszonyok és a kilátástalan körülmények hazatérésre késztették a csalódott közösséget. Nagyobb részük (mintegy 70 személy) 1945 júniusának elején visszatért falujába. A többiek is hazaindultak. A szállításukra fogadott tehergépkocsik egyike azonban útközben elromlott, és a rajta utazók elmaradtak társaiktól. Közben a határokat lezárták, és ők kint rekedtek. Az itthon maradtak közül több „gyanús” személyt már április első napjaiban hosszabb-rövidebb időre őrizetbe vettek. A nagy internálás júniusban kezdődött. A menekülésből visszaérkezőket és még mintegy 30 személyt internálótáborokba hurcoltak, ahonnan hónapok vagy évek múltával térhettek haza. Legtöbbjüket 6-8 hónapra internálták. A szabadulók egy része nem kapta vissza házát, illetve egy lakószobára korlátozták lakását. Mindnyájan hatósági ellenőrzés alatt maradtak, ami különböző korlátozásokkal járt. A felügyelet személyenként változó időtartamig tartott, de a korábban hazatérteknél évekig fennállott. Két személynek más életet szántak. Őket családjuktól elszakítva Németországba, a szovjet zónába telepítettek. A szepetneki németek sorsa ennyiben tért el a más helységekben tapasztalt „tömeges kitelepítéssel büntetett” nemzetiségiek sorsától.

Az egyházi iskolát és az ingatlanok nagyobb részét 1948-ban államosították. A „sváb” házakba idegeneket helyeztek, illetve a Felvidékről kitoloncolt magyarokat telepítettek. Az érkezők katolikus vallásúak voltak. 1950. június 23-a hajnalán az egész déli határövezetre kiterjesztett rendőri és ÁVH-s akció keretében hat családot − ebből kettő volt evangélikus −, majd 1952-ben egy evangélikus családot a Hortobágyra internáltak.

Az anyagyülekezet lélekszáma az ötvenes évek elejére 370-re csökkent. Az egyházközséghez tartozó hívek száma a szórványban élőkkel együtt alig haladta meg a 400-at. Az általános iskolások között 1951-ben 27-en voltak evangélikus vallásúak. 1956-ban életerős fiatalok hagyták el a gyülekezetet és az országot: 7-en disszidáltak.

A megmaradt hívek bizalma Varga Árpád balatonszárszói segédlelkész felé fordult, akit 1958. február 2-án iktatott hivatalába Lágler Béla esperes. Ő hűségesen szolgált 33 éven át, élete utolsó 7 évében súlyos betegségben szenvedve. Ezalatt létszámában folyamatosan csökkenő és mindinkább elvilágiasodó gyülekezetet kellett gondoznia, sokszor nagyon nehéz körülmények között. A csökkenés − az ismertetett politikai körülmények mellett − a gyülekezetben már a 20. század első felében is divatos „egyke” ekkorra már visszafordíthatatlan következményére, a falusi gyülekezetek legnagyobb részét sújtó urbanizációra, a fiatalok elköltözésére vezethető vissza.

A gyülekezet nem hagyta veszni ősei hagyatékát. 1974-ben renoválta templomát és a lelkészlakást. 1988-ban a templombelsőt újították fel.

Varga Árpád híveivel maradt mindvégig. 1991. április 12-én hunyt el. Sírja a nagykanizsai temetőben van. Szolgálata alatt felesége volt a kántor, akinek örökébe Schnemann János lépett. 2001-től Szakál Árpádné (Nagykanizsán élő nyugdíjas lelkész felesége) a gyülekezet kántora.

Varga lelkész elhunyta után Deme Dávid nagykanizsai lelkész helyettesített, majd 1991. augusztus 11-én dr. Harmati Béla püspök Horváth Ferencet − aki korábban katolikus pap volt − evangélikus lelkésszé avatta, és megbízta a szepetneki gyülekezet gondozásával.

A régi parókiát lebontották, s egy új gyülekezeti terem és lelkészlakás építéséhez láttak 1995 tavaszán. Az építkezés óriási terhet jelentett a lecsökkent lélekszámú, öregedő gyülekezetnek. A tetemes költség fedezésének biztosítása és a külföldi támogatások évekre szétosztott összege megnyújtotta az építkezést, amely két és fél esztendeig tartott.

Időközben − 1996 augusztusában − Horváth Ferenc új szolgálati helyre távozott, így Deme Dávid nagykanizsai lelkésznek kellett ismét átvennie a lelkészi szolgálatot és az építkezés ügyét is. A megváltozott körülmények a gyülekezet státusát is befolyásolták. A lelkészhiány, az anyagi nehézségek és a fogyó lélekszám arra késztették a gyülekezetet, hogy egykori leánygyülekezetével, Nagykanizsával társegyházi kapcsolatra lépjen. A két gyülekezet közötti társulási egyezmény 1997. március 9-én kelt. Az elhúzodott építkezést 1997 őszére fejezték be, s eredményeként az egyházmegye egyik legkorszerűbb gyülekezeti „terme” áll a hívek rendelkezésére. Felszentelését dr. Harmati Béla püspök végezte 1997. október 12-én.

Három évvel később az 1796-ban öntött, több mint 200 éves szolgálat után megrepedt harang hasonmásának örülhettek a kis gyülekezet tagjai.