A barlahidai leányegyház

Barlahida Zalaegerszegtől délnyugati irányban, 25 kilométer távolságra, a Cserta patak jobb partján fekvő község. Másodlagos település.

A 13. század elején már létező falut a török teljesen feldúlta, és ezáltal több mint 150 évig lakatlan maradt. 1576-ban már egészen elhagyott, 1727-ben még mindig lakatlan volt.

A környéken legtovább − a 17. század közepéig − fennálló korai evangélikus gyülekezetek (Alsólendva, Lenti, Resznek, Szécsisziget) között nem található Bollahida (Ballahida, Barlahida) neve, tehát nem volt evagélikus gyülekezete a reformációt követő korban.

A rendelkezésünkre álló adatokból nem derül ki, hogy evangélikus őslakói honnan származnak, mikor és kinek a működése következtében ismerték meg a reformáció tanait, és hogyan maradtak meg evangélikusnak az ellenreformáció viharaiban. Ebben az evangélikus szempontból szomorú korszakban a hitében megmaradt, szórványsorsba kényszerített hívek ugyanis csak családi otthonaikban gyakorolhatták a vallásuk szerinti hitéletet. Nyilvános vallásgyakorlatra legközelebb a nemesdömölki (ma Celldömölk része) artikuláris helyen volt lehetőségük II. József türelmi rendeletének (1781) megjelenéséig.

Feltételezhető, hogy őseik már evangélikusként, máshonnan, valószínűleg a Vendvidékről települtek a lakatlan Bollahidára.

Az első írásos emlék II. József idejéből maradt fenn, és egy − a türelmi rendelet kiadása után 5 évvel − 1786-ban megjelent rendelettel kapcsolatos, amely szerint szervezett gyülekezetek lelkészei istentisztelet tartására és temetési szertartások végzésére csak azokra a helyekre mehettek ki, ahol a hívek egy már szervezett gyülekezethez „affiliáltatták” magukat. Ezért csatlakozott Zalaistvándhoz 1788-ban Pusztaszentlászló, s még abban az évben Bollahida is.

Pusztaszentlászló 1804-ben történt önállósulása után Bollahida a hozzá közelebb fekvő Pusztaszentlászló szórványa lett, de már ezt megelőzően kialakult kapcsolatuk. A hívek minden kényszerítés nélkül pénzt adtak a szentlászlói „Imádságos Oskola Ház” építéséhez 1792-ben.

Barlahida evangélikussága 1843-ra érezte olyan erősnek magát, hogy tanítót alkalmazzon. Saját iskola hiányában bérelt helyiségben folyt a tanítás. Ettől kezdve fiókgyülekezetnek tekinthető. Első tanítójuk Vécsei Gábor volt, aki 2 éven keresztül tanította gyermekeiket. Őt Smidéliusz György követte (1845−1848).

Az 1848−49-es forradalom és szabadságharc barlahidai fogadtatásáról nincs tudomásunk, de hatással lehetett a gyülekezetre, mert 5 éven keresztül (1848−1853) nélkülöznie kellett a tanítót.

Az oktatás 1853-tól folyamatos. Nagy István (1853−1859), Görög Sándor (1859−1864), majd Simon Kálmán (1859−1864) − a szentlászlói lelkész „tanítóságra” készülő fia − tanított.

A gyülekezet 1868-ban az oklevéllel rendelkező Strokai Sándort választotta tanítójának, majd a következő évben megépítette első iskoláját és tanítói lakását. A tanítói lakás egy szobából, nyitott konyhából, kamrából és gazdasági épületekből állt.

Mártoni Márton volt a tanító 1871-től 1873-ig, majd a szomszédos Mikefa községi iskolájából visszatért Strokai Sándor tanította a gyermekeket 1875-ben bekövetkezett haláláig. Ebben az évben (1875) a gyülekezet 90 lelket számlált, az evangélikus tanulók létszáma 25 volt.

Eszter Gusztáv csak az 1875/76-os tanévben működött a hitközség tanítójaként. Távozása után Gergelyiből választottak „mestert” Tulok Sámuel személyében. Ő közel két évtizedig viselte hivatalát dicséretes buzgalommal. 1895-ben ment nyugállományba.

A minden evangélikus központtól távol fekvő gyülekezet 1885-ben elhatározta, hogy imaházat épít. Ehhez az önerő kevés volt, ezért − Böjtös János lelkész (1879−1897) ajánlásával és belügyminiszteri engedéllyel − országos adománygyűjtésbe kezdtek 1886 tavaszán. A gyűjtés szigorú szabályok szerint folyt. A gyűjtőknek a helyi hatóságnál (kapitányság, községháza) jelentkezni kellett, ahol meghatározott időtartamra − esetenként csak pár órára − engedélyt kaptak a gyűjtésre vagy − amint sok bejegyzésben szerepel − a „kéregetésre”. A gyűjtőkönyvecskék hűen őrzik a bejegyzéseket, a települések pecsétjeit és az adakozók aláírásait, ugyanakkor tükrözik a gyűjtést végző 6 barlahidai férfi fáradságos munkáját is.

Az így megnövelt pénz sem volt elég az imaház felépítésére. Az építkezést el kellett halasztani. A bizonytalan kezdés miatt a már kiégetett téglát eladták, a pénzt tőkésítették.

Még 1895-ben cseréppel fedték az addig szalmatetős iskolaépületet, az iskolát és a tanítólakást lepadlózták, a nyitott folyosót zárttá tették. Egyidejűleg eleget tettek a közoktatási minisztérium előírásának is azzal, hogy a tanítólakás viszonylag nagy szobájából kettőt készítettek közfal beépítésével. A miniszter ugyanis minden tanító számára legalább 2 szobát rendelt. Az új szoba nagyon keskeny lett, ezért 1899-ben a mellette lévő kamrából fél méterrel megnövelték.

Asbóth József töltötte be 1895-től 1900 őszéig a tanítói állást. Az ő Magyarósdra távozása után − a Tésről meghívott − Németh Vilmos volt a gyülekezet tanítója hosszú éveken át.

Szabó Lajos (1901—1915) lelkész szolgálati ideje alatt látogatta meg a kis filiát Gyurátz Ferenc püspök (1904), majd az ő bábáskodása mellett épült fel az új iskola is (1911).

A püspöklátogatás 1904. szeptember 4-én volt. A felülvizsgálattal is járó látogatás során Gyurátz Ferenc püspök elismerően szólt az oktatási munkáról és az iskolai könyvtárról, ugyanakkor felszólította a gyülekezetet imaház építésére. Kijelentette: „egy 285 lélekből álló gyülekezettől elvárható, hogy kebelében ne csupán a kicsinyek, hanem a felnőttek számára is legyen szent hely.” Szorgalmazta a nőegylet megalakítását és az énekkar megszervezését is. A püspöki felszólításnak is köszönhető, hogy 1905-ben nőegylet alakult, és − bár csak rövid ideig − énekkar is működött a gyülekezetben. Ugyanakkor Tulok Sámuel nyugdíjas tanító jóvoltából 2 mázsás haranggal gyarapodtak.

Az iskola Németh Vilmos tanító terve alapján épült 1911-ben, és a 38 evangélikus tanuló mellett második otthona lett a református és katolikus gyermekeknek is. Felavatását Varga Gyula esperes végezte 1911. szeptember 24-én. A következő évben pajtát és istállót építettek, s az iskola udvarát drótkerítéssel vették körül.

Az imaházul is szolgáló iskola belső része a nőegylet áldozatkészségéről tanúskodott. A különböző rendezvényeiken összegyűlt pénzből szószéket, csillárt és harmóniumot vásároltak. A soproni nőegylet úrvacsorai és keresztelőedényekkel ajándékozta meg a gyülekezetet.

Az első világháború súlyos veszteséget okozott a gyülekezetnek: 14 tagja maradt idegen harcmezőkön. Az egyházközség lelkésze is ebben az időszakban (1915) hunyt el. Az őt követő Kovács Mihály tíz évig (1915−1925) pásztorolta a göcseji híveket.

A fiatal Schrantz Zoltán 1926-ban kezdte szolgálatát az egyházközségben, de ez Barlahida esetében a misssziói kör megalakulásával (1933) de facto megszűnt.

Az 1926-os esztendő a gyülekezetet közvetlenebbül érintő eseményt is hozott. Köztiszteletben álló tanítója 41 évi szolgálat − ebből 26 év Barlahidán végzett buzgó lévita-tanítói működés − után nyugállományba vonult. Helyére fiát, Németh István okleveles tanítót választották.

Barlahida 1932-ben a megszervezendő missziói kör központja lett. A gyülekezet a leánygyülekezeti státusból missziói gyülekezeti státusba került. A faluba lelkész költözött. A missziói körhöz több fiókgyülekezet, illetve szórvány csatlakozott Pusztaszentlászlótól és Zalaegerszegtől. Egyházjogi szempontból azonban mind Barlahida, mind a csatlakozó szórványok korábbi anyagyülekezetük kebelében maradtak, de lelkigondozásuk Barlahidáról történt. Így az önállóság a lelkigondozás, a háztartás (a lelkészi állás fenntartása) és a hivatali adminisztráció vonatkozásában állott fenn. A lelkész az egyházmegyétől segédlelkészi fizetést kapott, a lelkészi állás fenntartását azonban a missziói körhöz tartozók közösen vállalták. A körzet megalakításakor egy szoba és egy előszoba szolgált a lelkész lakhelyéül.

Ezzel eddig még meg nem adatott vallásos élet lehetősége tárult a korábban pásztorától távol élő gyülekezet igére szomjazó tagjai elé, másrészről újabb anyagi teher rakódott a gazdasági válság miatt nehéz körülmények között élő családokra a lelkészi állás fenntartása következtében.

A missziói kör megszervezésére Balogh István segédlelkész kapott megbízást. Munkáját nagy buzgalommal végezte, de csak rövid ideig. Még 1932-ben Pápára került. 1932 decemberétől már Jakus Imre töltötte be a missziói segédlelkészi állást, és − az érintett gyülekezeti lelkészek segítségével − őrá várt annak végleges megszervezése. Schrantz Zoltán pusztaszentlászlói lelkész, valamint a Nagy testvérek: Nagy Miklós zalaegerszegi lelkész és Nagy István zalaistvándi lelkész, espereshelyettes mindvégig a szervezés tevékeny résztvevői voltak.

A missziói kör az 1933. augusztus 9-én megtartott közgyűlésen vált véglegessé.

Barlahidához került a pusztaszentlászlói anyagyülekezettől Zágorhida, Nova, Zalatárnok és Szentkozmadombja, a zalaegerszegi anyagyülekezettől pedig Barabásszeg, Gombosszeg, Pajzsszeg, Kustánszeg, Kislengyel, Vargaszeg, Vörösszeg, Győrfiszeg, Petrikeresztúr, Iborfia, Csonkahegyhát, Szilvágy, Németfalu, Lickó és Vadamos.

A gyülekezet ifjúsága még abban az esztendőben felépítette ifjúsági házát, amelyet a régtől óhajtott templomépítés próbatételének tekintettek.

A szépen induló lelki és fizikai építkezést a nagy áldozatok árán megépített iskola községi iskolává nyilvánítására indított erőszakos támadás zavarta meg, amelyet az állami felsőbbség is támogatott. Nem kis ügyről volt szó: az imaházul is szolgáló evangélikus iskolát és tanítólakot a község számára kellett volna átengedni. Ez nem csak az ingatlan elvesztését jelentette volna!

A gyülekezet állta a harcot, sőt, régen dédelgetett templomépítési tervének megvalósításához kezdett. Barlahida és szórványainak népe hatalmas felajánlásokat tett, de ez nem volt elég. Jakus Imre lelkész − amint 50 évvel előbb a gyülekezet hat tagja − országos gyűjtőútra indult. Távollétében Rónay Zoltán és Lehel László segédlelkészek helyettesítették. Legtöbb útjára elkísérte Németh István tanító is, akinek a missziói gyülekezet megszervezésében is nagy érdemei voltak. A Harangszó folyamatosan közölte az adományokat.

Két év alatt elkészült a templom, amelyet 1935. július 28-án adott át rendeltetésének Kapi Béla püspök. Az „ország temploma” felszentelésének ünnepélyére − vallási hovatartozástól függetlenül − hatalmas tömeg gyűlt össze a kis göcseji településen.

Jakus Imre nemcsak templomépítő lelkész volt, hanem a gyülekezet életén túlmutató szervező is. Németh István tanítóval együtt részt vett Barlahida és környéke népoktatásának, iskolaügyének ápolásában. Mindezek mellett szakmai körökben is megbecsült költő és novellista volt. Verseit és elbeszéléseit rendszeresen közölték az egyházi lapok, naptárak, de több önálló kötetben is megjelentek alkotásai. Sárszentmiklós, majd Tab voltak további szolgálati helyei.

A csak rövid időre kihelyezett Szalay Kálmán segédlelkész utódja Kutas Elek segédlelkész lett 1936-ban. Szolgálatának első évében új tanítólakás épült.

Az egyházkerület püspöke Kutas Eleket 1938 februárjában Celldömölkre helyezte. Helyére Lakatos György segédlelkész érkezett, de csak fél évre. Gyékényesre távozása után Loós János helyettes lelkész (1938−1945) lett a missziói gyülekezet lelki vezetője.

A gyülekezet templomát 1940-ben orgonával szerelték fel. Az 1940. évi névtárban a missziói kör 402 lélekkel szerepel. Barlahidán 230-an, a környező szórványhelységekben 172-en laktak.

A nőegylet munkája 1941-ben megélénkült. Az ifjúsági munka továbbfejlődött: kisebbek és nagyobbak csoportja alakult. A presbiterek részére előadássorozatot tartottak. A gyülekezet szépen folyó életére azonban a közeledő fegyveres harcok, majd a háború következményei rányomták bélyegüket. Súlyos veszteséget jelentett 16 férfi tagjának hősi halála, akik közül 5-en leventeként adták életüket. Az egyházi épületek szerencsére csak kisebb károkat szenvedtek.

A pusztaszentlászlói gyülekezet 1945-ben Loós Jánost hívta meg lelkészének. Távozása után Horváth Miklós várpalotai segédlelkész kapott megbízást a missziói gyülekezet gondozására helyettes lelkészi státusban. Barlahidai szolgálata azonban nem tartott sokáig, mert 1947-ben Alsódörgicsére távozott. Helyére Feller Ádám érkezett.

A háború végéig Alsólendvához tartozó lenti szórványgyülekezet a határrendezés következtében Barlahidához került, de már 1946-ban Zalaegerszeghez csatolták.

A felekezeti iskolát és a tanítólakot 1948-ban államosították. Az iskolához hozzáépített lelkészlakás azonban a gyülekezet tulajdonában maradt, és később bibliaórák tartására szolgált.

A kustánszegi szórványban imaház épült 1949-ben 41 szórványhívő, a barlahidai gyülekezet és főképpen a Simon család áldozatkészségének köszönhetően. Felavatását Túróczy Zoltán püspök végezte 1949. október 9-én.

A következő évben Barlahidán téli leánytábort tartottak 48 résztvevővel. A rossz állapotban lévő gyülekezeti (ifjúsági) házat lelkészlakássá alakították, és megjavították a földrengés által belülről megrongálódott templomtornyot. A gyülekezethez ebben az időben 353 lélek tartozott.

Feller Ádám közel 10 évi szolgálat után − 1956 októberében − új szolgálati helyet kapott.

Utódja, Pintér János nagy elhivatottsággal végezte lélekmentő tevékenységét mind Barlahidán, mind a szórványban. Lankadatlanul közvetítette Isten igéjét a templomban, a kustánszegi imaházban, a családoknál tartott istentiszteleteken, a családlátogatásokon és a kórházi ágyak mellett. Igazi pásztorként tartotta számon a rábízottakat. Utánament az egyetlennek is motoron, kerékpáron vagy − ha a göcseji útviszonyok csak azt engedték − gyalogosan.

A gyülekezet első ízben 1954-ben jutott motorkerékpárhoz. Tabtól kapták, használtan. Újat, egy 125-ös Danuviát csak 1957-ben vásároltak.

Az 1959. év nagy jelentőségű Barlahida evangélikusainak életében, mert az egyházi felsőbbség lehetőséget adott a gyülekezet „anyásításához”. Az anyaegyházzá alakulást kimondó közgyűlés 1959. május 17-én volt. Az évet értékelő lelkészi jelentés ehhez méltó alkalmakat rögzít, de olvasható benne az is, hogy a gyülekezet tagjai nem éltek mindenkor az alkalommal. Hangzik is a lelkészi figyelmeztetés: „Vigyázz!… Isten számon kér majd, és minden elmulasztott alkalom vádolni fog az ítéletkor. Isten még tűr és vár… Élj Istent félő vallásos életet, hogy ne kelljen Istennek megvonni Tőled az igehirdetés drága ajándékát, mint olyat, amit nem igényeltél.” (A 111 vasárnapi istentisztelettel szemben ma, 50 évvel később csak havi egy alkalommal van istentisztelet!)

Még abban az évben renoválták a lelkészlakást, majd a templom felújításához fogtak.

Az anyagyülekezeti státus megszerzése idején nem − de később sem − élt a gyülekezet a lelkészválasztás jogával. Pintér János lelkész „gyülekezeti kapcsolata” az egyházkerület püspökétől kapott „missziói lelkészi megbízásából” következett. Ezért jogi kötelék a barlahidai gyülekezethez nem fűzte 1965. február 15-ig − akkor nevezte ki Káldy Zoltán püspök a Barlahidai Evangélikus Egyházközség helyettes lelkészévé. Ugyanakkor az 1964. május 24-i megválasztása és beiktatása következtében a Zalaegerszegi Evangélikus Egyházközség lelkésze volt, és Barlahida és szórványainak lelkigondozását is ellátta.
A gyülekezet lélekszáma a 60-as évek kezdetétől rohamosan csökkent. Egy „kis Barlahida” épült fel Zalaegerszeg kertvárosi részében. A fiatalok elköltözése az iskola körzetesítését vonta maga után, amely tovább gerjesztette az elvándorlást. Ilyen előzmények után mondta ki a gyülekezet közgyűlése a Zalaegerszeghez való csatlakozást 1965-ben.

Pintér János, az utolsó − 1964-ig − Barlahidán lakó lelkész 1983-ban Orosházára távozott, onnan vonult nyugállományba a Nyugat-békési Egyházmegye espereseként.

Utódja Balogh András lett, aki pusztaszentlászlói lelkész feleségével együtt — ugyancsak Zalaegerszegről − közel 17 éven keresztül pásztorolta az öregedő és lélekszámában fogyó gyülekezetet. Időközben a vasárnapi istentiszteletek és egyéb gyülekezeti alkalmak száma is csökkent. Szolgálati ideje alatt (1987-ben) újították fel a templomot.

Balogh András 2000 augusztusában Tótkomlósra távozott. Az új lelkész megválasztásáig helyettesítéssel történt a gyülekezet gondozása.

Szabó Vilmos 2001. július 1-jétől Zalaegerszeg és Barlahida, valamint szórványaik lelkésze. 2003-tól Barlahida leányegyházként éli vallásos életét.