A zalaszentgróti leányegyház

Zalaszentgrót város a lankás dombokkal övezett, kies fekvésű Zala-völgyben terül el, az anyaegyház központjától – Zalaistvándtól – földúton 10, országúton 15 kilométer távolságra.

Történelmi nevezetességű hely, amelynek alapítása az Árpád-korba nyúlik vissza. A török időkben fontos erődként szerepelt. Az egykori mezővárosban az evangélikus vallás már a 16. században gyökeret vert. Ebben nagy szerepe volt a Szentgrótot birtokló Hagymássy családnak, amelynek egyik ága a református, másik az evangélikus vallást követte. Az evangélikus Hagymássy Miklós már 1616-ban levelezett Zvonarics Mihály sárvári esperessel. Tudatta vele, hogy az aranyodi „fárára kommendált” (gyülekezetbe javasolt) prédikátor nem felelt meg a várakozásnak. Ebből kiderül, hogy evangélikus gyülekezet állt Aranyodon, Koppányban és a 18. század elején elnéptelenedett Szalaszegen is.

Az evangélikusok mellett a reformátusok is korán találtak követőket Szentgróton. Első ismert lelkészei (1615) reformátusok voltak. A lutheránusok korai jelenlétét bizonyítja, hogy két lelkészünk is Szentgróton született: Szentgróti Benedek, akit 1623-ban Koppányra, és Orsich György, akit 1636-ban Szentlénárdra avattak lelkésszé. Az első ismert evangélikus vallású szentgróti személy Laczkovics Szűcs Gergely mester (tanító) volt, akinek becsületességéről és jámborságáról bizonyítványt állított ki a helyi hatóság 1629. május 29-én.

Ismeretes az is, hogy a Hagymássy gyermekek nevelője 1633−34-ben az evangélikus Cassai (Kassai) András volt, aki minden bizonnyal Hagymássy Miklós özvegyének − a buzgó evangélikusságáról ismert Maróthy Zsuzsannának − hatására került a családhoz. Egyik unokájának pedig Ács (Ách) Ferenc (1650−1651) volt a házitanítója.

Hagymássy István, János és Péter 1634-ben a helyi evangélikusok számára harangot öntetett.
Zalaszentgrót lelkészei közül Deselvics (Deselvicz) István (1641−1650), Miskolczy Mihály (1651−1654), Szenczy György (1669−1671), Sárossy (Sárosi) András (1679−1681), Bokányi Ádám (1696−1700), Gauder János (1705−1708), Király Máté (1709−1716?) neve maradt fenn, és ismert Asbóth János kemenesaljai esperes 1696-ban tett egyházlátogatásának ténye.

A szentgróti gyülekezet a legerősebb vallásüldözés (1671−1681) idején való fennmaradását I. Lipót 1675. január 13-án kiadott engedélyének köszönhette. Szabadalmas végvárként a vár őrsége, mint „külön rend” vallásszabadságot nyert. Ennek következtében a szentgróti evangélikusok − a várvédők − szabadon gyakorolhatták vallásukat, és prédikátort, tanítót tarthattak.

A mezőváros új birtokosainak, a Batthyányiaknak hatására a reformátusoktól és az evangélikusoktól elvették gyülekezeti épületeiket. Prédikátoraikat, tanítóikat távozásra kényszerítették. 1725-ben a vallási türelmetlenség olyan méretűvé vált, amelynek következtében a szentgróti anyagyülekezet − a környező községek gyülekezeteihez hasonlóan − megszűnt gyülekezetként élni.

A türelmi rendelet után a környék − Istvánd, Szentpéter, Aranyod, Gyülevész, Szentmihály és Szentgrót − „szunnyadó” evangélikussága újraéledt, ismét gyülekezetté szerveződött, majd a jogi lehetőséget kihasználva (száz család kellett az oratórium építéséhez) már 1784-ben Zalaistvándon megépítette torony nélküli templomát, és részt vállalt a zalaistvándi székhelyű iskola építéséből, majd fenntartásából is. Zalaszentgrót ettől kezdve Zalaistvánd fiókgyülekezete. A szentgróti evangélikusok − akiknek többsége ebben az időben idetelepült német iparosokból állt − vallásuk helyben való gyakorlása és leányegyházzá alakulásuk érdekében 1839-ben szervezkedni kezdtek. Erőszakkal elvett templomuk és egyházi épületeik helyett közadakozásból házat vásároltak, és kérelmezték az egyházkerületnél iskolamester beállítását, aki gyermekeiket helyben neveli, oktatja és a vasárnapi, valamint a „dologtevő napi” könyörgéseket megtartja. 1840-ben hívták meg első tanítójukat, Szényi Józsefet Nemeskérről, akinek fizetését maguk között „classis” szerint kivetették. Egyidejűleg kérték az anyagyülekezettől, hogy − korábbi ígéretükkel ellentétben − a zalaistvándi tanító fizetéséhez való hozzájárulás alól kapjanak felmentést. Folyamodványuk évekig tartó viszály forrása lett. Csak 1857-ben jelenthették az egyházmegyei törvényszéknek, hogy „Zalaistvánd és Zalaszentgrót között a viszály ki van egyenlítve”.
Időközben megvásárolták a szomszéd telket is a rajta álló, a meglévőnél jobb épülettel. A filia lélekszáma 1875-ben 220 volt, az iskolában 32 gyermek tanult.

Lebontották 1878-ban az egyik régi épületet, és új imaház építésébe fogtak, amelyet − szétszedhető fallal elválasztva − iskolának is használtak. A 231 evangélikust számláló gyülekezet hatosztályos elemi népiskolájában 54 gyermek tanult. 1880-tól Szentpéter és Aranyod tanulói is Szentgrót iskolájába jártak a távolabbi Zalaistvánd helyett.

Szentgróton 1899-ben a felekezeti iskolákat megszüntették, ezzel közel 60 év után megszűnt az evangélikus iskola is. Az épület azóta teljes egészében templomi célokat szolgál. Az államosításra vonatkozó miniszteri rendelet biztosította, hogy az állami iskolához mindenkor olyan evangélikus vallású tanítót is kinevezzenek, aki a gyülekezet külön díjazása mellett a lévita-teendőket elvégzi. Az egyházi iskola fennállása alatt 5, annak megszűnte után 2 állami tanítója volt a gyülekezetnek. Közülük Szűcs Imre 23 évig felekezeti, 15 évig állami tanítóként szolgálta egyházát.

Az imaházhoz 1912-ben tornyot építettek, és ezzel az épület külsejében is templommá vált. A lélekszámhoz viszonyított nagy költségű építkezést a filiához tartozó hívek áldozatvállalása, valamint az anyagyülekezetben élő hittestvérektől és az országos gyűjtésből befolyt adományok tették lehetővé. Egyidejűleg a toronyba került egy 183 kg-os és egy 349 kg-os harang is. A nagyharangot Simon Pál szegény csizmadia hagyatékából (kicsi házikójából) vásárolták. Az oltárt, a keresztelőkutat, a papi széket és a fali számtáblákat Keszling Sámuel készítette.

Gyülekezeti házat építettek nagy áldozatvállalással 1930-ban. A költségekhez legnagyobb összeggel a nőegylet járult hozzá. A fennmaradt adósság kifizetése 10 évig tartott.

Az 1899-ben Istvándtól kapott orgona helyett 1942-ben újat vettek, és átfestették a templomot.
A gyülekezet 1944-ben új oltárképet festetett Oppel Imre budapesti (fasori) rajztanárral. Felavatását Lazáry Sándor tábori főesperes végezte 1944. december 10-én.

Benczur Zoltán losonci hitoktató 1945. április 19-én Zalaszentgrótra költözött, és június 30-ig a gyülekezetben szolgált. 1946. augusztus 11-től Lazáry Sándor − segédlelkészi beosztásban − pásztorolta a filiában lakó evangélikusokat 1948. május 18-án bekövetkezett haláláig.

A gyülekezet történetének alakításában, tagjainak életében jelentős szerep jutott a nőegyletnek. Áldott munkája számtalan gyümölcsének lehettek élvezői a 20. század első felében élt hívek.

Helyben lakó segédlelkészek − Kiszely Sándor, Madarász István, Drenyovszky János és Németh Zoltán − gondozták 1953 és 1962 között a filiát a zalaistvándi lelkész felügyelete mellett.

A templomot és a gyülekezeti házat 1969 és 1971 között felújították. A toronyra új vörösréz keresztet helyeztek, és villámhárítóval látták el. Eltüntették a tűzfalat, és a tetőt palával fedték. Az épületeket újravakolták, új ablakokat készítettek, a nyílászárókat és a falakat átfestették.

Az épületek újabb felújítására 1995-ben egyesület alakult. Az összefogás eredményeként megújult templomot 2000. május 13-án szentelte fel dr. Harmati Béla püspök.