A sopronbánfalvi társegyház

Sopronbánfalva ma Sopron-Kertváros néven közigazgatásilag Sopronhoz tartozik. A város nyugati részén található. Egyházi vonatkozásban önálló közösséget, gyülekezetet alkot. A lakosság és annak vallási megoszlása tekintetében a népszámlálási adat hiányzik (Sopronnal együtt számolták), de a különböző becslések szerint Sopronbánfalva városrész lakossága 3000 és 4000 fő között mozog.

Bánfalva környéke a területéhez tartozó földvárak tanúsága szerint már az őskorban lakott volt. A Mária Magdolna-templom környékén végzett ásatások alapján már a kelták idején is település volt itt. A templom mellett nagy kiterjedésű római villa alapjai kerültek elő, a templom körüli sírboltok pedig a 11. század elejére vezethetők vissza. A hagyomány szerint itt remetéskedett Wolfgang püspök, Szent István feleségének, Gizellának lelkiatyja. A falu legkorábbi említése 1277-re datálható. IV. László király 1277. november 20-án kelt oklevele alapján Zuan nevű soproni várföldből egy ekényi területet István bírónak adományozott. A község neve az idők folyamán többször is változott. Zoan, Zuan, Wandorf, Wondorf, Bondorff, Bánfalva, majd pedig Sopronbánfalva lett.

A község közepén álló kis Mária Magdolna-kápolnáról az első írásos említés 1397-ből származik. Ez utóbbit az adományozó oklevelek a 16. század közepéig gyakran említik. 1532-től Ágfalva filiája volt, 1552-ben az evangélikusok birtokába került, majd 1674-ben visszakerült a katolikus egyházhoz. A templomot kőfal vette körül, és mellette helyezkedett el a temető is 1786-ig. A 15. században a község közelében található dombon kis kápolna épült az említett Wolfgang püspök tiszteletére, amit egy pálos remete gondozott. Ezt a kápolnát 1454-ben szentelték fel hordozható oltárral. A templom 1481-ben búcsúengedélyt nyert, és kedvelt búcsújáró hellyé vált. A czestohowaí szerzetesek ekkor hozták ide a Fekete Mária festmény egy másolatát. A városi tanács 1481-ben kéri a pálosok generálisát, hogy telepedjenek le itt, és ígéretet tesz nekik egy kolostor építésére, ami 1495-ben meg is épül. A templom és a mellette levő kolostor még el sem készült, amikor a törökök azt 1532-ben feldúlták. A pálosok már korábban, 1529-ben Bécsújhelyre menekültek, és csak 1610 körül tértek vissza a településre. 1643-ban építették újjá a kolostorukat.

Az evangélikus gyülekezet története elválaszthatatlanul összefonódik egyrészt a soproni, másrészt az ágfalvi gyülekezet történetével, hiszen a bánfalvi gyülekezet évszázadokon keresztül Ágfalva filiájaként működött. A két egyházközség ma is szoros kapcsolatban van egymással, hiszen éveken át ugyanaz a lelkész gondozta mindkettőt.

Sopronhoz hasonlóan a 16. században itt is elterjedt a reformáció. Ekkor nem munkálkodott önálló evangélikus lelkész a községekben. A Soprontól nyugatra eső városi jobbágyközségek, vagyis Ágfalva, Bánfalva és Lépesfalva számára Martin Floder személyében evangélikus lelkészt alkalmaztak, akinek székhelye Ágfalván volt. A bánfalvi evangélikusok ekkor a kis templomot használták.

1582-ben XIII. Gergely pápa bevezette az új Gergely-naptárt, de az evangélikus országok erről nem akartak tudni. A soproni evangélikusok is tiltakoztak bevezetése ellen. Ennek büntetéseként 1584-ben Sopronból és a hozzá tartozó falvakból az összes evangélikus lelkészt elűzték. Az evangélikusoknak az 1606-os bécsi béke életbe lépéséig Nyékre és Németkeresztúrra kellett templomba járniuk. 1606 óta újra vannak evangélikus lelkészek Sopronban és Ágfalván, de név szerint csak egyről tudunk, Schwaiger Christophról, aki 1617-ben halt meg.

1662-ből való az az agenda, amelyet Preinning János András soproni tanácsos adományozott a bánfalvi gyülekezetnek, s amely tartalmazza azt az istentiszteleti rendet, amely szerint a bánfalvi kistemplomban is tartották a vasárnapi istentiszteleteket (ez a könyv jelenleg az Evangélikus Országos Múzeumban tekinthető meg Budapesten). 1673. december 22-én a győri püspök, aki akkor Fertőrákoson székelt, lovasok élén Balfról és Harkáról jött Bánfalvára, és erőszakkal elvette az evangélikusoktól az addig használt Mária Magdolna-templomot. Ugyanekkor űzték el Rosner Mátyás evangélikus lelkészt is. Az evangélikusok helyben nem tarthattak istentiszteletet, hanem Sopronba kellett bejárniuk. A kereszteléseket, esketéseket és temetéseket pedig a pálosok végezték.

Ez az állapot 110 évig tartott. A vallási üldöztetés mellett más terhek is sújtották a települést. 1715. március 2-án hatalmas tűzvész volt Bánfalván, amely elpusztította a Fő tér, a Templom utca és a kolostor alatt fekvő házak nagy részét. A tűz terjedését elősegítette a nagy szélvihar, aminek következtében szinte az egész település leégett.

A protestánsok üldözése az 1781-ben kiadott türelmi rendelettel ért véget. Bánfalva 831 lakójából (1784. évi adat) ebben az időben 500 körül volt az evangélikusok száma. A három községben (Bánfalva, Ágfalva és Lépesfalva) összesen mintegy 1950 fő vallotta magát evangélikusnak. A nagy számú gyülekezet gondozására 1783-ban meghívták lelkésznek Harnwolf Mátyást. 1786-ban II. József rendeletére Bánfalván a szerzetesrend feloszlott, s a pálosok elhagyták a kolostort és a templomot. A katolikus egyház Bánfalvát megint az ágfalvi plébániához csatolta, s ezzel itt a katolikus nyomás megszűnt. Az evangélikus gyülekezet felvirágzott. 1791-ben a gyülekezet házat bérelt iskola céljára, és tanítót fogadott, aki ez évben 32 gyermekkel elkezdte a tanítást. A gyülekezet lélekszáma 1802-ben 557 fő volt (miközben a római katolikusoké 208).

A 19. században a község gyorsan fejlődött. A település lélekszáma 1816 és 1900 között 820 főről 2225-re emelkedett, az evangélikusok száma ezen belül 618-ról 1578-ra nőtt. A lakosság egy része gazdálkodással foglalkozott, másik (jelentős) része pedig a soproni gyárakban és a brennbergi bányában talált munkalehetőséget. A század elején a falunak már volt saját épülete iskola céljára, amely mellett harangláb is állt egy haranggal. 1837-ben a régi helyett új haranglábat kellett építeni, mivel a régi már elhasználódott. 1856. április 27-én ismét tűzvész pusztított, amelyben a falu jelentős része leégett, s ennek áldozatául esett az iskola és a harangláb is. A gyülekezet az iskolát gyorsan újjáépítette, és két új harangot is öntetett, melyet 1857. február 2-án szenteltek fel. Ez az iskola hamarosan szűknek bizonyult, és hosszú előkészület után 1887-ben megépült az új iskolaépület fő része toronnyal, benne három haranggal és órával. Az emeleten az egyik nagyteremben karzat is épült, amely imateremként szolgált. Az épület szentelését 1887. szeptember 11-én tartották. A gyülekezet lelkésze Fleischhacker Károly volt, akit Scholtz Ödön követett a szolgálatban. Ezek a lelkészek Ágfalváról jártak át Bánfalvára. Scholtz Ödön kezdettől fogva látta, hogy Bánfalva gondozása csak a gyülekezet önállósodásával válhat lehetővé.

Az iskolai terhek időközben úgy megnehezedtek, hogy azokat a gyülekezet már nem tudta tovább vállalni, s így az egyházközség 1905-ben engedélyt kért az egyházmegyétől arra, hogy az intézmény fenntartását átadja az államnak; az engedélyt meg is kapta. Az 1906-ban született iskolaállamosító rendelet értelmében az állam az iskola részeire (a torony kivételével) az egyház tulajdonjogának megtartásával haszonélvezeti jogot kapott. Az imatermet az egyház a rendes tanítási időn kívül továbbra is használhatta. Az állam vállalta az iskola személyi kiadásait, míg a dologi kiadások az evangélikus egyházközségre hárultak.

1916-ban háborús célra elvitték a gyülekezet kis- és nagyharangját. A község lélekszámának rohamos növekedése ebben az időszakban is folytatódott, hiszen 1910-ben a helyi lakosok száma már 2789 volt, ebből 1952 fő evangélikus. Ez a növekedés megnövelte a gyülekezetre eső terheket is, amelynek enyhítésére 1917 decemberében Grössing János káplánt helyezték ki Bánfalvára. Ő vasárnaponként istentiszteletet és gyermek-istentiszteletet is tartott. A gyülekezetben lelkesen fogadták a változást, melynek nyomán nem kellett már átjárni Ágfalvára. A gyülekezet vezetősége pedig érettnek látta a helyzetet arra, hogy az egyházközség önállósodjon. Mivel azonban az önállósodási határozat körül viszály támadt az anyagyülekezetben, annak végrehajtását a közgyűlés a püspök tanácsára „jobb időkre” halasztotta. Grössing János 1918 augusztusában Fertőmeggyesre (Mörbisch) távozott.

Mivel a gyülekezet már megszokta, hogy nem jár át templomba Ágfalvára, Grössing távozása után is fenntartotta igényét a helyben tartott istentiszteletekre. Ennek megfelelően a Scholtz Ödön mellett szolgáló káplánok havonta kétszer jártak át Bánfalvára.

Az 1930-as években a gyülekezeti élet fellendülésének jelei mutatkoztak. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a káplánok gyakrabban megjelentek a gyülekezetben. 1935-ben a gyülekezet vásárolt két harangot azok helyett, amelyeket elvittek a háborúba. Scholtz Ödön 47 évi működés után 1938-ban nyugalomba vonult. A gyülekezet vezetői megragadták a lehetőséget az önállósodásra.

1939. január 1-jén Kapi Béla püspök a gyülekezet megszervezésére Prőhle Károlyt küldi ki Bánfalvára, hogy önállóan vezesse a közösséget. Rögtön felmerült a parókia és a templom építésének terve, amelyhez a gyülekezet 1932-ben meg is vásárolta az építési telket. Kérdéses volt azonban, hogy melyik épüljön meg előbb. Végül a paplak kapott elsőbbséget, amelyet 1940-ben fel is szenteltek. A 2. világháború és az azt követő kitelepítés miatt a templom sohasem épült meg.

A második világháború után szomorú változás történt. 1946 áprilisában 3 csoportban került sor a kitelepítésre. 1939-ben 2547 volt a falu lélekszáma, amely a kitelepítés következtében 504-re csökkent. Az egyházközség a kitelepítés előtt 3100 lelket számlált, amiből azonban 2600-at kitelepítettek. Ezzel a gyülekezet lélekszáma a korábbinak 16 %-ára (504 személyre) csökkent. A kitelepítés méltatlan és embertelen módon zajlott le, ami nemcsak az evangélikus gyülekezet, de az egész település életét tragikusan érintette. A több ezer fős, virágzó – az 1940. névtárban még 435 iskolás gyermeket nyilvántartó – német gyülekezetből pár száz fős meghasonlott közösség jött létre. 2006-ban emlékeztünk meg a kitelepítés 60. évfordulójáról. A németek erőszakos elűzése nyomán kialakult óriási konfliktus és belső feszültség a mai napig sem múlt el nyomtalanul a falu és a gyülekezet életéből.

1950-ben a falut közigazgatásilag Sopronhoz csatolták. Prőhle Károly 1948-tól a soproni teológián tanított, amely azonban 1951-ben Budapestre települt át. A lelkészt itt rendes tanárrá nevezték ki, így ő is Budapestre költözött.

1952. január 1-jével a gyülekezet Foltin Brúnót hívta meg lelkészének, akire új feladatok vártak. Az 1950-es években az imaház bútorzatát átalakították, a gyülekezet új oltárképet és oltárt is kapott. Az oltárképet Tichy Kálmán festőművész festette 1953-ban, aki az 1950-es években került Rozsnyóról Magyarországra. A kép alatt a következő ige olvasható: „Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7a)

1956-ban a település lélekszáma tovább fogyott. 1967-ben a hatóságok felszólították a gyülekezetet, hogy újítsa fel az iskolaépület rá eső részét. Ehhez azonban nem voltak meg a szükséges anyagi feltételek. Ekkor vetődött fel az ötlet, hogy az iskolai épületrészt a gyülekezet elcseréli az egykori katolikus iskola épületére, lebontja a tornyot, és azt új helyen újjáépíti. A gyülekezet 1967. július 23-án hagyta jóvá a cserét. 1967. október 1-jén volt az utolsó istentisztelet az imaházban, s a következő héten megtörtént az átköltözés az új templomba. Ezt követte a torony lebontása és új helyen való felépítése, amit a gyülekezet tagjai végeztek el. 1968. szeptember 15-én Ottlyk Ernő püspök szentelte fel az új templomot.

Foltin Brúnó 1989. október 1-jéig – nyugdíjazásáig – volt a gyülekezet lelkésze. Öt Buczolich Márta segédlelkész (1990–2002), majd Szimon János (2002–2003) helyettes lelkész követte. Mindketten Sopronból kijárva gondozták a gyülekezetet. Sághy Balázs segédlelkész (2003–2007) Ágfalváról pásztorolta a bánfalvi híveket, majd Gabnai Sándor esperes volt a gyülekezet papja (2007–2208) helyettes lelkészi minőségben.

2008 októberétől Heinrichs Eszter a társult egyházak választott lelkésze, aki német férjével – Michael Heinrichssel – együtt végzik a lelkészi szolgálatot a gyülekezetben. Beiktatásuk 2010 őszén volt.

Felügyelőnk jelenleg Steiwenger László. Elődje: Limberger Gyula volt.