A mencshelyi társegyházközség története

Mencshely a vázsonyi síkság és a Balaton-felvidéki hegyek találkozásánál elhelyezkedő település. Területe a kőkorszaktól bizonyíthatóan lakott volt, de a régiek nem a mai falu helyét, hanem az attól kissé északkeletre fekvő Ragonya nevű határrészt és a falutól keletre eső Berki-kút környékét részesítették előnyben. E második területen a későbbi időkből római villa rustica (parasztgazdaság) romjai kerültek elő számos Nagy Konstantin korabeli pénzérmével. A község első hiteles középkori említése egy 1269-ben kelt oklevélben található. Középkori temploma – amelynek kibővítésével épült a jelenlegi evangélikus templom – feltehetően a 12–13. században épülhetett. Mencshely lakossága a török idők előtt a középkorban is nagyrészt nemesemberekből állt, hozzájuk csatlakoztak a végvárakból leszerelt, nemességet kapott katonák és családjaik. A falu lakosságának ilyen kiváltsága a későbbiekben segítette a reformáció tanainak terjedését és a lutheri hitben való megmaradásukat.

Hogy a lutheri reformáció mikor érte el a falut, nem lehet pontosan meghatározni, valószínűleg a 16. század harmincas-negyvenes éveiben, feltehetően vándorló prédikátorok munkája nyomán. De a nagyvázsonyi várral való közvetlen kapcsolat, a várban katonáskodó mencshelyiek hatása sem zárható ki a lutheri tanok terjedése szempontjából. Valószínűleg a környező településekkel együtt tartották el első lelkészeiket, erre bizonyíték a későbbiekben az egyidejűleg Dörgicsén is szolgáló Zsédenyi István. A gyülekezet első név szerint ismert lelkésze Köveskuti Gergely 1631-ben írta alá az Egyességi iratot, azaz kinyilvánította, hogy a lutheri irányzat képviselője. 1660-tól a már említett Zsédenyi István Mencshely és Dörgicse közös lelkipásztora. Az ő szolgálati idejére esik I. Lipót uralkodása, az őt irányító udvari körök a magyar rendi ellenállást és a protestantizmust összekapcsolva mindkettőt üldözve akarták Magyarországot „előbb katolikussá, majd németté tenni.” Ennek a törekvésnek estek áldozatul a magyarországi protestáns prédikátorok, akiket a nemrég megtorolt Bécs-ellenes Wesselényi-féle összeesküvéssel kapcsolatos koholt vádak alapján Pozsonyba idéztek. Zsédenyi István mellett több szomszédos prédikátor kollégáját, a nagyvázsonyi Zsolnai Istvánt és a kővágóörsi Joós Györgyöt is. Innen csak azok menekültek meg, akik elhagyták az országot, hivatásukat, vagy katolizáltak. Zsédenyi István kitartott hite és hivatása mellett, ezért az ország különböző börtöneiben, Komáromban, majd Lipótváron raboskodott. Innen hajtották a lelkészeket a spanyol uralom alatt lévő Nápolyba, hogy ott eladják őket gályarabnak. 1675 májusában adták el Zsédenyit és társait. Zsédenyi négy hónapos rabszolgamunka után agyhártyagyulladást kapott, de meggyógyult. 1676 februárjában szabadította ki a még életben maradt 26 prédikátor között őt is Michael de Ruyter holland admirális, kifizetve vételárukat, és hajóinak ágyúit Nápolyra irányítva. A prédikátorok ekkor még nem térhettek haza, ezért Velencén keresztül Zürichbe, majd onnan Wittenbergbe mentek. Zsédenyi itteni időszakából egy vers is ismert. Miután az 1681-es soproni országgyűlés rendelkezéseivel javult a protestánsok helyzete hazánkban, Zsédenyi is hazatérhetett Dörgicsére, ahonnan 1696-ban Kővágóörsre hívták. Mencshelyen halt meg, és itt van eltemetve. Egyik anyakönyv elején található bejegyzés így ír róla: "Tiszt. Zedeni István úr itt Mentselen is végezte el dicséretes jó életit és innét vitetett a dicsőségbe…" 1997 óta a templomkertben emlékmű hirdeti itt befejezett szolgálatát.

1684-től már Horváth András, majd 1720 táján Hegyfalusi György az itteni lelkész. Mivel ő 1718-tól 1721-ig Nagyvázsonyban is szolgált, kérdés, hogy onnan látta-e el Mencshelyt, vagy Mencshelyen lakva gondozta a vázsonyiakat. Tanítót először 1740-ben választott a gyülekezet Kutasy István személyében. Más forrás szerint már 1706-ban Tassi György az itteni tanító. Egy 1747-ből való katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv alapján tudjuk, hogy a falu közepén állt az evangélikus templom, amelynek sekrestyéje és tornya van, de harangja nincs, s a templom előtti téren harangláb állt egy haranggal. Ekkor a lelkész Seratoris János volt. 1771-ből tudjuk, hogy a katolikusok is az evangélikusok harangját használják. Ekkor 504 evangélikus, 105 katolikus és 95 református lakta a falut. Egy ebből az időből származó leltár szerint a gyülekezet liturgikus tárgyai 1 arannyal futtatott rézkehely, 2 kehely, 2 tányér, 2 kanna ólomból (ónból). Ezekből 1785-ben a II. József türelmi rendelete után megalakuló és templomot építő szentantalfai gyülekezetnek ajándékoztak egy ónkannát és egy fából készült ostyatartó „iskatulát”. Korábban a feltehetően szentantalfai Sólyom István és Jakab egy ónkannát, paténát és két kendőt adományozott a gyülekezetnek, ugyanekkor Kolontári István két réz gyertyatartót, N. Sándor István Vászolyban élő özvegye pedig egy narancsszínű selyemkendőt ajándékozott. Ebből arra lehet következtetni, hogy a mencshelyi gyülekezet regionális jelentőségű volt, lelkésze ekkor is több faluban élő evangélikusoknak szolgált. Ebben az időben szokásban volt, hogy böjtben az oltárt, a szószéket, a keresztelőkutat és a karzatot is bevonták fekete lepellel. A 18. század második feléig karácsony szenteste éjféli istentiszteletet is tartottak. Később ez a szokás megszűnt, sőt az ilyenkor világításra szolgáló gyertyatartókat is eladta a gyülekezet. Istentiszteleteket vasárnaponként délelőtt nyáron fél tízkor, télen tízkor és egész évben délután kettőkor tartottak. A hétköznapi reggeli könyörgéseket csak aratás és szüret idején hagyták el. Szokásos temetési énekek voltak a Már elmégyek az örömben… és a Jer, temessük el a testet kezdetűek. A gyülekezet első név szerint ismert kurátora az agilis Szabó Péter. Ez azért érdekes, mert ekkor a falu társadalma agilisekből – feleségük jogán nemesi birtokkal rendelkező nem nemesi származásúakból – állt. A falu elöljáróságában ekkor csak a legtekintélyesebb nemesi családok tagjai vehettek részt, mint az Antal, Bertalan, Bocskai, Fülöp, Isó, Ódor és Sándor családok, de a gyülekezet vezetésével, mint látjuk, más a helyzet.

Az 1730-as években templomfelújításra került sor, 1761-ben a tetőt újranádazták. 1764-ben a templom, az imaház és a parókia tetejét is javították. Új harang vásárlásáról 1771-ben már szó esik, de az csak 1783-ban készül el Johann Brunner budai műhelyében. Ez a nagyharang 1783. május 26-án Sándor Józsefné temetésén szólalt meg először. A középső a győri harangöntő Joseph Eisenberger 1759-ben készült munkája, a kicsit pedig Eberhardt Henrik öntötte Pesten 1805-ben. Nagyobb átalakításra az 1790-es években került sor, amikor a templomot megnagyobbították, tetejét cseréppel fedték, az oltár és szószék kőből készült. 1796-ban a tetőre kis tornyot emeltek, a jelenlegi torony 1810-ben készült el. Ugyanebben az évben található egy határozatról szóló anyakönyvi bejegyzés, amely a harangozás rendjét szabályozza, eképpen: "Hogy mivel a halottak felett való sok harangozások az Idvességet elő nem mozdítják, inkább a harangokban és kötelekben károk történnének, annak okáért ezentúl a kicsendítésen, béharangozáson és kikisérőn kívül az Öregekre és Gyónó személyekre tsak háromszor, a kisdedekre pedig kétszer vonattasanak meg a harangok. Akik pedig több harangszót kívánnak, minden harangozásért 10-10 garasokat tartoznak fizetni."

A templom ekkor még fagerendás födémet kapott, a boltozást 1832-ben végezték el. Ez az időszak (1792–1837 között) a gyülekezetben szolgáló László Sámuel lelkész és a zalai egyházmegye esperese itteni szolgálatának ideje. Élete vége felé teológiát tanult fiai segítették káplánként a munkáját: János, aki nagyvázsonyi lelkész lett – síremléke még látható a nagyvázsonyi temetőben –, és Jónás, aki a pápai evangélikus gyülekezetnek volt hosszú időn át lelkipásztora az 1848-as szabadságharc alatt, és az azt követő nehéz időkben. A gyülekezet létszáma ebben az időben annyira megnövekedett, hogy gondot jelentett a reformátusok evangélikus istentiszteletre járása, sokszor nem fértek be a templomba. A nagygeresdi egyezmény betartásával kapcsolatban is vita támadt. Ebből az állapotból adódó békétlenségek megoldásaként épült a mencshelyi református templom. A ma is a mencshelyi evangélikus templomban álló szószékoltár, amely felváltotta a már említett kőből faragottat, 1837-ban készült Török Mihály veszprémi asztalosmester műhelyében. Ekkor még a régi barokk oltárkép volt elhelyezve rajta, amely a soproni evangélikus templom oltárképének másolata.

1838. szeptember 5-én a mencshelyi templomban Karsay Sándor mencshelyi lelkész – a későbbi szuperintendens – indítványára és vezetésével megalakult a Zalavidéki Esperesség Oskolatanítóinak Társulata. Ennek célja a tanítók továbbképzése volt. Elhatározták, hogy közös erővel mencshelyi székhellyel egyházmegyei könyvtárat alapítanak, amelynek könyvtárosa a mindenkori mencshelyi tanító lesz. A „Vasárnapi Újság” című folyóiratra való előfizetést is elhatározták. 1846-tól mencshelyi lelkész a tudós Blajsza János, aki 1849 őszén Kossuth menekülő két fiának biztosított búvóhelyet egy hónapon keresztül a paplakban. A lelkész nem kérdezte a gyerekektől és a kísérőktől, kik ők, csak a későbbi, Meszlényi Teréziától jövő köszönő levél fedte fel vendégei kilétét: „Főtisztelendő Lelkész Úr! Az anyai szív meleg hálájának és őszinte köszönetének érzésével intézem Önhöz ezen sorokat. Ön dicséretes önfeláldozással és szíves szeretettel adott házában egy időre otthont és menedéket két szeretett gyermekem számára. Míg én aggódó szívvel a hitvesi és anyai kebel súlyos megpróbáltatása közepette rettegéssel gondoltam tőlem elszakított gyermekeim sorsára, addig azok a gondviselő Isten oltalma s az Ön nemes és hazafias védelme alatt biztos helyen pihenhettek. Áldja meg Önt barátságos készségéért a jóságos Isten! Fogadja egy szerencsétlen fogoly anyának és gyermekeinek meleg kézszorítását és üdvözletét. Kossuth Lajosné sk.” Erre az eseményre emlékeztet a parókia utcai falán elhelyezett emléktábla. 2002-ben Blajsza János lelkész és Isó Dániel '48-as honvéd emlékére emeltek emlékoszlopot a temetőben.

1862-ben a templom tornyát bádoggal fedték, amelyre kitették a Kossuth-címert, ez 1904-ig hirdette a szabadságharc emlékét. 1875-ben alakult meg Mencshelyen az olvasókör, amelynek elnökéül Blajsza János evangélikus lelkészt választották, majd utódai a mindenkori lelkészek is örökölték a példás aktivitással működő olvasókör elnöki tisztségét. (Ez az önképző mozgalom majd 1949-ben a kommunista államhatalom sorvasztó politikájának esik áldozatul.) Ekkor alakult a gyülekezeti nőegylet is. A 19. század végén két alapítvány is létesült: Bocskay Ferencé 1861-ből a szegényebb sorsú tanulókat, majd a Fülöp József és Szerencsés Julianna által alapított 1895-ből a mindenkori tanítókat támogatta.

A templom statikai problémáit orvosolva a boltozást 1896-ban vonóvasak elhelyezésével erősítették meg. Ez már Blajsza utódának, Feuchtenbergernek, később magyarosítva Fenyves Edének a hosszú szolgálati idejére esik (1889–1935). Ekkor a gyülekezet lélekszáma csaknem tízszerese volt a mostaninak. A 19−20. század fordulóján a Balaton-felvidéki szőlőket is megtizedelte az Amerikából behurcolt filoxéra atka által okozott járvány, súlyos veszteségeket okozva a gyülekezet tagjainak is. Ekkor többen elvándorolnak, hogy Kecskemét vidékén, Szlavóniában vagy Amerikában, New Jersey állam Wharton nevű városában keressenek megélhetést és új hazát. A nehézségek ellenére a később esperesi tisztséget is betöltő Fenyves Ede és Bereczky Géza tanító áldozatos munkájával a gyülekezeti élet szép rendben folyt az I. világháború idején és az azt követő időszakban is. 1937-ben Fenyves halála után új lelkészt választ a gyülekezet Csaba Antal személyében. Az ő idejében rendeződött a lelkészi javadalomföldek használatának sorsa azok bérbeadásával. 1937-ben a gyülekezet tagjainak adományából két új harang került a toronyba a háborúba rekviráltak helyére. Ő kezdte el a gyülekezeti bibliaórák, a gyermek-istentiszteletek tartását. A fiatalok számára beszélgetéseket szervezett. A II. világháborúban másfél éves frontszolgálatot látott el. A világháborús károk rendbehozatala a templom épületén 1946-ban, a parókián 1949–1950-ben sikerült.

1951-től Horváth József a gyülekezet lelkésze, aki sok évtizeden keresztül a nehézségek ellenére is híven pásztorolta a rábízottakat. Amíg be nem tiltották, teaesteket szervezett, és a 70-es évek elejéig a fiatalság színjátszó körben vehetett részt. Az ő szolgálati ideje kezdetén a gyülekezet lélekszáma 250 fő körül mozgott. 1954-ben belső felújítás, 1957-ben pedig teljes külső vakolatcsere történt a templomon, majd a tető faszerkezetét 1959-ben újították fel. 1992-ben a templom tetőszerkezete újra felújításra szorult, ekkor cserélték le az 1862-ben felrakott cserepet. A templom tornyát és déli oldalát, valamint belsejét is ekkor festették, illetve meszelték. 1964-re a már említett eredeti oltárkép az idők folyamán olyan mértékben megrongálódott, hogy cserére volt szükség. Kovács Jánosné adományából Mátis József nagyvázsonyi festő készítette a jelenleg a templomban látható oltárképet. 1978-ban a templombelsőt újrameszelték és az ablakokat cserélték a mostaniakra. 1997-ben, már Gyarmati István lelkészsége idején, a templomkertben felállították Zsédenyi István és gályarab társainak emlékművét. A felavatáson jelen volt hazánk svájci nagykövete, Ódor László és egy svájci kanton küldöttsége. Az emlékművön magyar, német és rétoromán (újlatin nyelvjárás) nyelven is meg van örökítve a gályarabok emléke. A lelkészlakáson felújítási munkák folytak mind Gyarmati István, mind utóda, az 1997-től 2003-ig itt szolgáló Mihácsi Lajos ideje alatt. 2003-ban készült el az államosítás során elvett iskolákért kapott kárpótlási pénz felhasználásával a korábban gyülekezeti magtárként szolgáló helyiség átalakításával az új gyülekezeti terem. Az említett régi oltárképet Kákonyi Zsófia restaurálta – írta Egyed László gyülekezettörténeti gyűjteményében. A szakszerűen restaurált oltárkép ma a gyülekezeti terem oltárát díszíti. 1972-től Nagyvázsony, 1975-től pedig Szentantalfa gyülekezetét is a mencshelyi lelkész gondozza, 1999 óta pedig a Mencshely–Nagyvázsony–Szentantalfa–Zánkai Társult Evangélikus Egyházközség székhelye Mencshely ahol jelenleg 54 evangélikus él.

Lelkészek, tanítók, elöljárók

Lelkészek: Köveskuti Gergely (1631 körül), Zsédenyi István (1660–?), Horváth András (1684), Hegyfalusi György (1720 táján), Petánszky István (1721−?), Járfás András (1726–1731), Göndör Gergely (1731–1747), Serátoris János (1747–1754), Kövesy Pál (1754–1771), Tompos Balázs (1771–1779), Bozzay György (1779–1792), László Sámuel (1792–1837), Karsay Sándor (1837–1839), Pálfy József (1839–1841), Magassy Dániel (1841–1845), Blajsza János (1846–1884), Nyirő Károly (1885), Fenyves (Feuchtenberger) Ede (1889–1935), Csaba Antal (1935–1950), Horváth József (1951–1991), Zelmann Pál Márton (1991–1992), Horváth József (1993 újból), Gyarmati István (1994–1997), Mihácsi Lajos (1997–2003), Isó Dorottya (helyettes, 2004), Németh Szabolcs beosztott lelkész, (2004–2007), majd lelkész (2007−)

Tanítók: Kutasy István (1740–1745), Vajda István (1745–1764), Metséri István (1764–1765), Ratkóczy Sámuel (1765–1769), László György (1765−1769, korábbi gyülekezettörténeti munkák tanítóként tüntetik fel László Györgyöt, de az anyakönyvben nem találtam neve mellett ilyen jellegű bejegyzést, és már a jelzett évszám előtt Mencshelyen él. Így valószínű, hogy ez idő tájt Ratkóczy Sámuel a tanító, aki az anyakönyvben is így van jelezve.) Pelárgus József (1769–1786), Tóth Mihály (1786–1788), Urszini László (1789–1801), Kovács János (1801–1811), Seregély István (1811–1846), Dávid Ferenc (1846–1854), Bruck János (1854–1858), Nagy János (1858–1886), Tóth Imre (1886–1887), Bereczky Géza (1887–1927), Németh Béla (1927–1930), Szász András (1930–1949)

A három legutóbbi felügyelő: Isó Vince (?−1973), Bocskay Béla (1973−2000), Molnár Gyula (2000−)

Felhasznált irodalom:
1. Egyed László: Gyülekezettörténeti írás 2006. Kézirat. Valamint gyülekezettörténeti forrásanyag-gyűjtemény az irattárból.
2. Fenyves Ede: A mencshelyi ág. hitv ev. egyházközség története. In: A zalai ág. hitvall. Evang. Egyházmegye múltja és az egyházmegyebeli gyülekezetek története. Lőwy B. nyomda Tapolca, 1909.
3. Ifj. Hermann István: Mencshely. Száz magyar falu könyvesháza Kht., Budapest, 2000.
4. Zábrák Vince szóbeli közlése
5. Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története I. kötet Sopron 1924.