A templom belső berendezése

1792. január 21-én elhatározta a gyülekezet, hogy új oltárt emel. Az oltárkép Bencze Ferenc festménye, s Jézust a keresztfán ábrázolja. Az akkor felállított szószékoltár s a fölé helyezett hangvető „Hirdesd az igét!” (2 Tim 4, 2) felírással ugyanazon alakban áll ma is.

1787. január 22-én szerzett először a gyülekezet a templomba orgonát. Az újabb orgonát 1874. október 11-én állították fel Tausz Antal szentmihályi orgonaépítő munkájával.

A keresztelőkő az oltár előtt a templom közepén áll Rimner Tamás Mihály volt nemesládonyi lakos ajándékaként. Homokkőből készült, felső peremén a következő felirat olvasható: „Rimmer chirurgus (orvos) csinált. 1875 Nagygeresd”. Benne kiemelhető réztál. Födele eredetileg faragvánnyal volt ellátva, amely Krisztus megkereszteltetését ábrázolta, ezt azonban később bádoggömbbel helyettesítették.

Említésre méltó adat: „1881. május 15-én rendezett kegyeletes Haubner-ünnepély viszonzásául a nagynevű főpásztor nemes érzelmű fia, dr. Haubner Rezső a gyülekezetet azon kiváló kitüntetésben részesítette, hogy az Egyházkerület által készíttetett történelmi nevezetességű értékes szép művű Haubner-kelyhet a gyülekezetnek ajándékozta.”

Az oltárra 1879-ben ezüstfeszületet adományozott Rupprecht Lajosné született Káldy Zina. Egy kisebb feszületet pedig Zámory Kálmánné adományozott ugyanebben az évben.

A gyülekezet 1787-ben határozta el, hogy harangot szerez a toronyba. A katolikus templomban lévő nagyobb harangot akarta megvásárolni, mely sokáig közös tulajdon volt. Ez azonban nem sikerült. Végül is a közös harangból járó részüket pénzen váltották meg oly módon, hogy részükért a katolikusok 35 forintot fizettek. Ezután a gyülekezet két harang beszerzéséről döntött úgy, hogy a nagyobb 250, a kisebb 140 font legyen. A nagyobb harang később megrepedt, újat kellett öntetni 1835-ben. Az első világháborúig ez a két harang szolgált: a kisebb, amely 1788-ban készült, és az 1835-ben öntött nagyharang. 1868-ban toronyórát készíttetett ifj. Rupprecht János, amely a toronynak és az egész templomnak a díszére szolgál. 1884. július 25-én ünnepelte a gyülekezet fennállása 100 éves évfordulóját.

„Az iskolaház Németh Péter felügyelete alatt, a lelkészlak pedig Doctorics Sándor szorgalmas gondviselése alatt épült” 1783 után, a melléképületek pedig 1787-ben. Természetesen ezek javítása, fenntartása is sok gonddal járt, az említett tűzvész és az idő haladása ezeket sem kímélte. Mintegy száz év múltán, 1867-ben renoválták újra az épületeket.

Nagygeresd az 1875. évi névtárban 1884 lelket számláló egyházközségként tárul elénk. Az anyaegyháznak 323 tagja volt. A saját iskolával rendelkező Nemesládonyban 256, Répceszemerében 173, Pórládonyban 180 evangélikus élt. A közeli Jánosfa-Csáfordon 65, Kisgeresden 145, Berekalj-Tompaházán 366, Mesterházán 150, Cséren 154, Damonyán 6, Szentgyörgyön 26, Sajtoskálban 40 lélek tartozott az evangélikus közösséghez. A négy iskolának egy-egy tanítója és összesen 237 tanulója volt. Nagygeresden 79 gyermeket tanított Horváth József tanító. A hívek lelkigondozását Trsztyenszky Gyula esperes és Hajas Endre segédlelkész végezte. A felügyelői tisztséget a sajtoskáli Rupprecht Lajos viselte.

A nagyvelegi születésű Farkas Mihály volt a gyülekezet lelkésze 1884-től 1920-ban bekövetkezett haláláig. Szolgálata alatt – 1896-ban – püspöki egyházlátogatás volt az egyházközségben. A főpásztor látogatása nagy hatással volt a gyülekezetek valláserkölcsi éltére. Rendelkezésének megfelelően már 1897-ben nőegylet alakult. Jótékony munkája egybekapcsolódott a gyülekezeti élettel. Belső szervezete 1923-ban változáson ment át, tagozódott. Helyi nőegylet alakult Pórládony-Berektompaházán és Répceszemerén. Nagy építkezés is folyt: 1912-ben a régi, elavult iskolaépületet lebontották, majd újat építettek, továbbá sekrestyét építettek a templomhoz. Az első világháborúnak a gyülekezet sok hűséges fia lett áldozata, két harangja is odaveszett. A hősi halottak tiszteletére (1931-ben) emlékművet emeltek. A proletárdiktatúra alatt az egyház vagyonát likvidálták, de tetemesebb anyagi kár nem keletkezett.

A gyülekezet tanítója 1870-től 1909-ig Horváth József volt. A tanulólétszám csaknem mindig meghaladta a százat, de az erőskezű pedagógus csodálatos eredményeket ért el ilyen létszám mellett is. Utódja, Dávid János csak 3 évig volt Nagygeresd tanítója, mert 1912-ben a tífuszjárvány áldozata lett feleségével együtt. Az őt követő Nagy Kálmán (1912−1948) neve kiváló kántorként és a szép eredményeket felmutató énekkar megszervezőjeként maradt fenn.

A 20. század első évtizedének végén (az 1910. évi névtárban) 1862 lélek tartozott az egyházközséghez. Közöttük 264 volt a tanulókorban lévő gyermek. Az anyaegyháznak 357 tagja volt, egy emberöltő alatt 34-gyel emelkedett a falu evangélikusainak száma. A saját iskolával rendelkező Pórládonyban még nagyobb mértékű (50 lelket kitevő) volt a növekedés. Ugyanakkor az evangélikusok száma Répceszemerén lényegesen nem változott (3-mal nőtt), ám Nemesládonyban jelentősen (42-vel) csökkent. A fiókegyházak lélekszáma különböző mértékben és irányban módosult. Jánosfa-Csáfordon 87, Kisgeresden 193, Berektompaházán 295, Mesterházán 90, Cséren 119, Damonyán 6, Szentgyörgyön 25, Sajtoskálban 65 lélek tartozott az evangélikus közösséghez. Szórványai közül Damonyán 2, Chernelházán 1, Ivánon 8 evangélikus élt. A négy iskolának egy-egy tanítója volt. Nagygeresden 62 (!) gyermeket tanított Dávid János tanító. (1909-től Mesterházán állami iskola működött, a sajtoskáli gyermekek pedig Nemesládonyba jártak.) A hívek lelkigondozását Farkas Mihály végezte. A felügyelő a nagygeresdi dr. Mesterházy Ernő volt.

Farkas lelkész halála után Nagy Ferenc szombathelyi (püspöki) másodlelkészt hívta meg a gyülekezet. Nagygeresdi szolgálata azonban csak 3 évig tartott, mert a nagyreményű fiatal (33 éves) lelkész tragikus körülmények között elhunyt 1923 októberében. Jelentős szerepe volt a II. tanítói állás megszervezésében.

Az utód is Szombathelyről érkezett Balogh Ernő (1924–1968) püspöki titkár személyében. A gyülekezet addigi felügyelőjét – dr. Mesterházy Ernőt – pedig (1924) a dunántúli egyházkerület felügyelőjévé választották. A háborúba vitt harangok helyett új harangokat (307 kg-os B hangút és 155 kg-os D hangút) öntettek.

Az 1933. évi névtárban 1656 lélekkel szerepel a nagygeresdi egyházközség. Az anyaegyházat (ekkor már Nagygeresd és Kisgeresd egyesült) 507 lélekkel jegyezték. Leányegyházai közül Nemesládonyt 212, Pórládonyt 190, Berektompaházát 225, Répceszemerét 131 lélekkel találjuk. A cséri fiókegyháznak 103, a mesterházinak 121, a répcejánosfainak 43, a sajtoskálinak 74 tagja volt. Szórványban (Damonya-Chernelháza, Iván, Répcecsáford, Répceszentgyörgy) összesen 50-en laktak. Az egyházközség lelkésze vitéz Balogh Ernő, Kapi Béla püspök veje volt. A felügyelői tisztséget Rupprecht Antal (Sajtoskál) viselte. Az egyházközségben 315 iskolai tanuló volt, s négy evangélikus iskolában (Nagygeresd, Nemesládony, Pórládony, Répceszemere) öt tanítóval folyt az oktatásuk. A nagygeresdi iskolába 117 tanuló járt. A tanítást Nagy Kálmán címzetes igazgató és Varga Erzsébet tanítónő végezte. A mesterházi evangélikus gyermekek (34-en voltak) a helyi állami iskolába jártak.

1934-ben az ősi (150) éves templomot felújították. 1935-ben villanyvilágítást kaptak az egyházi épületek. A második világháború kitörését követő évben – az 1940. évi névtárban – 1582 lelket számlál az egyházközség, amelyben az anyaegyház változatlanul 507 taggal szerepel. A saját iskolával rendelkező nemesládonyi filiában 212, Pórládony-Berektompaházán (Tompaházán) 415, Répceszemerén 131 evangélikust tartottak nyilván. Mesterházán 121, Cséren 103 volt az evangélikusok száma. A szórványhelyek közül legtöbb evangélikus lakója Répcejánosfának (43 lélek) volt. Répcecsáford, Iván, Répceszentgyörgy és Chernelházadamonya evangélikusai összesen tettek ki ötvenet. Nagygeresd iskolájában 112 gyermeket oktatott Nagy Kálmán igazgató-tanító és Hajnalné Varga Erzsébet tanítónő. Az egyházközség lelki vezetője vitéz Balogh Ernő volt. A felügyelői tisztséget a sajtoskáli Rupprecht Antal viselte.

A világháborúban a nagygeresdi gyülekezet több fia maradt a harctereken. A 307 kg-os harangját 1944 augusztusában hadicélokra vette igénybe az államkincstár, az egyház épületei azonban kisebb kárral átvészelték a háborút.

1947 júniusában D. Kapi Béla püspök egyházlátogatást tartott az egyházközségben, s igehirdetéssel szolgált a nemesládonyi, tompaládonyi és répceszemerei filiában is. 1948 júniusában a gyülekezetek iskoláit és a tanítói lakásokat államosították. De akkor még a gyülekezet jelentős – különböző jogcímeken szerzett, áldozatra kész hívektől kapott – ingatlannal rendelkezett. Külön említést érdemel dr. Sonnewend Frigyesné hagyatéka, amellyel több mint 11 kat.hold szántó és rét szállt az egyházközségre.

A gyülekezet lelkiekben is erősödött. 1949-ben és 1950-ben egy-egy hetes evangelizáció volt Nagygeresden, Tompaládonyban és Répceszemerén. 1950 nyarán ezt írja az 1650 lelket számláló egyházközség lelkésze a nagygeresdi gyülekezetről: „A gyülekezet élete jelenleg békés, nyugodt, lelki élete élénk, templomlátogatása örvendetesen jó. Az 1950. év virágvasárnapján, nagypénteken és húsvét két ünnepén a gyülekezet 50%-a az Úr szent asztalához járult.” Elgondolkoztatóak azok az adatok is, amelyeket a nagygeresdi egyházközségben végzett, 27 évet felölelő (1924–1950) szolgálatáról elénk tár: 710 gyermeket keresztelt, 805 gyermeket konfirmált, a templomban 280 pár kötött házasságot, s 718 volt a halottak száma. Egyházunkba betértek 14-en, kitértek 5-en. Egyházunk javára reverzálist adtak 49-en, ellene 7-en.

Ezután ismert nehézségekkel teli időszak következett. A vallásos élet hosszú időre mindenütt a templom falai közé szorult. A társadalmi változások hatására Nagygeresd lélekszáma csökkent. Sorsában osztoztak gyülekezetei is, s szórványsorsra jutottak. Balogh lelkészt Bánfi Béla (1968–1993), Jánosa Attila (1993–1995), majd Rác Dénes (1995–1997) követte a neves elődök sorában. Asbóthné Pécsinger Éva 1997-től a nagy múltú közösség lelki vezetője. Szolgálatát 1999. augusztus 28-tól parókus lelkészként végzi.

Két történeti adalék a nagygeresdi gyülekezettel kapcsolatban

Ez a gyülekezet a történelemben kétszer is volt „püspöki menedék”. Először Haubner Máté (1794–1880) püspök „exiliuma” (száműzetési helye) volt. Haubner Máté 1846-ban lett a Dunántúli Egyházkerület püspöke. Székhelye Győrben volt. Innen írta a szabadságharc alatt híres körlevelét, amelyben ezt írja többek között: „Magyar hazánknak és evangélmi Anyaszentegyházunknak érdekei egybe vannak olvadva.” Ezért a szabadságharc leverése után 6 évi várfogságra ítélték, ebből két hónapot a pozsonyi laktanyában, másfél évet Kufsteinben töltött. Bauhofer György és Mária Dorottya közbenjárására szabadon engedték. Először Sopronban élt családjával, majd a nagygeresdi gyülekezet választotta lelkészének 1856-ban, s ott „szabad” volt szolgálnia (1856–1861), bár a kormányzati megerősítést csak 1856-ban kapta meg. Győri lelkész 1861-ben lett újra, ám püspökségét már 1860-ban visszanyerte, de 1865-ben lemondott róla. Innen érthető, hogy fia az apját befogadó gyülekezetnek ezüstkelyhet ajándékozott.

Másodszor Túróczy Zoltán (1893–1971) püspök kapott itt „menedéket”, akit háromszor iktattak püspökké. Második püspökiktatása 1948 decemberében történt Győrben, amikor a Dunántúli Egyházkerület püspöke lett. 1952 februárjában állami segítséggel eltávolították állásából. Az Állami Egyházügyi Hivatal két vádat emelt ellene: személyében megbízhatatlan, és a demokráciára káros a munkája. Fél évig ő is Nagygeresden lakott (1952), és itt szolgálhatott, majd visszaköltözhetett Győrbe.

A másik történeti adalék: itt írta alá Kis János evangélikus és Tóth Ferenc református püspök a nagygeresdi egyezményt 1833-ban. Ez az egyezmény „mindennemű kölcsönös összeköttetéseket nézve, a támadó nehézségek eltávoztatását, leginkább pedig a jó békességnek megállapítását méltó figyelembe vévén” köttetett meg a két protestáns felekezet között. Alapjában a kölcsönös szolgálat, a másik protestáns felekezet területén élő szórványgondozás kérdéseiben segít. Erre érdemes ma is emlékezni, hiszen – amint egy református püspök írta – „a felmondástól függetlenül tulajdonképpen a mai napig érvényben van.”

Nagygeresd így küzdelmes történetével, a jelen gondjainak hordozásával része lett evangélikus, sőt protestáns egyházaink történetének is. Vasárnap és a szórványokban tartott alkalmi istentiszteleteivel, hitoktatásával és minden munkájával az Istentől készített jövőt szeretné szolgálni.