A rigácsi leányegyház és templomának története

A meggyesi (ma Zalameggyes) evangélikusok is hozzájárultak a rigácsi templomhoz és a gyülekezet fenntartásához. A templomépítésre 414 forintot ígértek, a prédikátor fizetésére 14 köböl gabonát, pénzt mintegy nyolc forintot. A templomépítésre ígért összeg és gabonamennyiség elég tekintélyes volt azon időkhöz képest, csak a készpénz volt kevés. Az építkezésbe tehát nem fogtak bele mindjárt, úgy látszik, az ígért összeg sem folyt be. De az aláírással általában megelégedhettek, és abban a tervben is egyek voltak, hogy Rigácson legyen a központ és az anyaegyház. A galsaiak is belenyugodtak, mert tetemes pénz- és munkabeli áldozattal hozzájárultak a templomépítéshez.

Rigácson a templomot 1791-ben építették. Nincs számadási jegyzék, nem tudjuk, hogy végül is mennyibe került, kik voltak az építőmesterek. Fennmaradt azonban egy jegyzék, hogy a galsai evangélikusok a rigácsi templomépítésre mit szolgáltak és fizettek. A jegyzék érdekes, mivel belőle látjuk, kik voltak azon időben Galsán családfők.

A meglevő adatokból az tűnik ki, hogy még ekkor nem volt tanítójuk. Ezen állítást részben igazolja az 1793. évben Galsán kötött egyezséglevél a Rigácson végzendő prédikálásokra nézve. Ezen egyezséglevél már meglevő gyakorlatra utal, midőn írja: „Az említett atyafiakat subleválni (felemelni, azaz fizetésüket javítani), vagyis az eddig való tőlünk járt fizetésben 2, azaz két szekér tűzre való fával többet adni, és így 4 szekér fát vinni esztendőnként kötelesek leszünk.”

A galsai leányegyházközség harmadik tanítójában, N. Polgár Istvánban kitűnő szervező erőt, különösen jeles szónokot nyert, ezért voltak a rigácsiak hajlandók fizetését is emelni, hogy új templomukban többször hallhassák.

Hogy az anyagyülekezet nem Rigácson, hanem Galsán alakult meg, annak egyik oka volt, hogy Polgár István állítólag Galsán földbirtokkal rendelkezett. De valószínűleg beleszóltak az ügybe a kisberzsenyi, tornapinkóczi és hanyi evangélikusok is, s így az egyház érdeke ezekre nézve azt követelte, hogy az anyaegyházközség Galsán alakuljon ki, különösen, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy az első időkben Karakó-Szörcsök, Felsőnemes-keresztúr községek és Károlyháza puszta is Galsához tartoztak, amit az anyakönyvek igazolnak.

Szükséges volt tehát elsősorban templomhelyről és templomról gondoskodni. A törvény most már megengedte a nyílt utca sorára is az építkezést. Téves tudat él a galsai egyházban, hogy templomhelyet a Polgár család ingyen adott. Nem adott ingyen, sőt mondhatjuk, az akkori és mostani viszonyok és telkek árához képest méregdrágán, s hogy mégis megvették és kifizették, mutatja az akkori hívek áldozatkészségét és azon erős akaratukat, hogy ők mindenáron templomhelyre akartak szert tenni, hogy lábukat megvetve megszilárdulhasson az evangélikus vallás e vidéken. A fent említett téves tudat onnan keletkezett, hogy az alapító levelet nem olvasták végig. A szövegben „ötven rénusi forintról” van szó, mint a telek áráról.

Sikos Gyula lelkész így emlékezett meg a rigácsi templom építéséről 1946-ban: „Isten kegyelméből 150 éves jubileumát ünnepeljük rigácsi templomunk építésének. A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy pontosan a múlt évben, 1945-ben kellett volna ünnepelni, mert templomunk egykori följegyzés szerint, amire Németh Kálmán 1943-ban nyugalomba vonult tanítónk bukkant rá, már 1795-ben elkészült és felavatást nyert, azonban a háborús viszonyok és az orosz megszállás miatt addig jubileumi ünnepélyt kitűzni nem lehetett.

Rigácsi templomunknak már elhelyezése hirdeti, azáltal, hogy nem utcaszínen fekszik, az 1781. évi II. József türelmi rendelete következtében épülhetett fel. Azelőtti időkből itt evangélikus templomról nem tudunk. Rigács neve a kuruc háborúban fordul elő először. 1706-ban Maczkó János volt itt tanító. 1725-ben a kemenesaljai lelkészek gyűlésükön Rigács−Galsa közös anyagyülekezetről szólnak. Rigács helyett Ukk, Hosztót és Szegvár szerepelnek többször a 18. században mint evangélikus gyülekezetek. Ukk és Hosztót Musay püspök 1661. évi jelentése szerint már anyagyülekezetek Zvonarics Sámuel esperessége alatt. Hosztóton már 1616-ban, tehát egy századdal a reformáció megindítása után megszületett a gyülekezet. Szepesi István 1629-ben volt itt lelkész, majd Szentmihályfai János, ki az 1630. évi csepregi zsinaton panaszt tett, hogy egy Péter Miklós nevű ember előállt a templomban, és prédikációját félbehagyatta vele, ezekkel a gyalázatos szókkal illetve: ha kétszer születnél is, mégsem lennél olyan prédikátor, mint az elődöd Hosztóton.
1637-ből Vajda János evangélikus lelkészről tudunk, az 1646. évi büki zsinaton Szalai Szutorin János vett részt, 1661-ben még állt e gyülekezet. Szegvár is mint végvár a török magyar határon anyagyülekezet volt 1680–1697 között. Az 1725. évi kimutatásban azonban már úgy szerepel, mint amelyet a körüle levő falvakkal együtt elfoglaltak a pápisták, tehát I. Lipót uralkodása idején az evangélikus egyházi életet teljesen megszüntette e vidéken az ellenreformáció, azonban a hitbuzgóság mint az üszkös romok alatt lappangó tűz, tovább élt kiolthatatlanul. A nyilvános istentiszteletek beszüntetése és templomaik elfoglalása után a magán áhítat, a házi istentisztelet tartotta életben a hitet. Minden családfő papja volt családjának, Bibliát olvasott, magyarázott és Luther Kis kátéjából oktatta háza népét.

Így érthető, hogy mihelyt a türelmi rendelet megjelent, mindjárt egyházszervezési és templomépítési törekvésekkel találkozunk ezen a vidéken. Nagy akadályt képezett azonban a lelkészhívás feltételéül kikötött 100 család összehozása. A vallási és nemzeti küzdelmek a lakosság pusztulását eredményezték, különösen a végeken, ahol csetepaték, határvillongások és betörések napirenden voltak. Emellett az evangélikusok létszámát az áttérítések is jelentős mértékben apasztották. Száz evangélikus családot nem egy községben, de 5-6-ban sem lehetett összeírni. A mostani egész sümegi járás megtoldva Nemeskeresztúrral, Károlyházával, Karakószörcsökkel Kisberzsennyel és Veszprémpinkóccal tudta csak biztosítani egyetlen evangélikus lelkészség felállítását. Nagy kérdés volt, hol legyen a székhelye. Földrajzi szempontból Rigács mutatkozott legalkalmasabbnak, tekintélyes nemes birtokosai is legnagyobb számban voltak. Először is itt próbálkoztak templomépítéssel, egyelőre csak a szomszédos ukki és meggyesi híveket véve számításba. Ajánlási ívet köröztek, adományokat és évi megajánlásokat gyűjtöttek már 1783-ban. Erről szól gyülekezetünk legrégibb okmánya, mely templomépítésre 414 forintról, prédikátorfizetésre 14 köböl gabonáról és 8 forint készpénz megajánlásról tanúskodik. A templomépítésbe csak 1791-ben fogtak bele. Egy jegyzék tanúsága szerint a fenti összegen felül még a galsaiak is hozzájárultak kézi munkával, fuvarokkal és pénzadományokkal. A faanyagot Kőszegről szállították. Az építés költségeiről nincs pontos kimutatás, nem is volna lehetséges, mert nem csupán anyagot építettek bele a templomba, hanem hitet, reményt, jó igyekezetet, áldozatkészséget oly nagymértékben, hogy azt csak a jó Isten tudja számon tartani. A munkás kezek és áldozatos szívek rég porladnak, de beszél alkotásuk, beszélnek a kövek: a templom minden áldozatot megér. Lelkeket összetart, és e szent közösségben Istenhez emeli őket. Becsüljétek meg, mit örökül kaptatok, tartsátok fenn, népesítsétek be. Legyen hirdetője további századokon át a Szentlélek munkálkodásának közöttetek és bennetek, hogy ti magatok is lelki házzá épüljetek ezen romolhatatlan szegeletkövön, a Jézus Krisztuson.”

A gyülekezet történetének későbbi eseményei

A galsaiak tanítói állás felállításáért folyamodtak a megyéhez, s azt a megye jóváhagyta 1786. aug. 2-án. 1786. november 8-án azért folyamodtak a megyéhez, hogy Kertához affiliáltassanak. Ekkor karácsony harmadik napját is megünnepelték, mert azon a napon a gyónás 19 korona jövedelmet hozott. A templomra már 1783-ban igényt tartottak. Rigácsról, Ukkról, Meggyesről külön fel vannak tüntetve a prédikátor tartására ígért adományok. 1791-ben a galsaiak már fizettek a rigácsi ev. templomra. 1791. okt. 3-án a hanyiak és rigácsiak közt egyezség köttetett a közjövedelemre nézve, a hanyiak a kiadások 1/8 részét adják a gyülekezetnek. A két harang értéke például 90 forint volt, annak egynyolcadát, 11 forintot átadták. 1793. szeptember 22-én kelt egyezség szerint a galsai mester járjon ki Rigácsra minden 3. ünnepnap, de szól arról is, hogy ezért mit adnak a rigácsiak. 1793. október 22-én Patkó György megköti az egyezséget egy kőszegi harangöntővel félmázsás harangra nézve 42 forintos árban, mely, ha valamivel nagyobb lenne, akkor a többlet fontja 84 krajcárral számíttatik, a harang tényleg 54½ fontos lett, melyért 45 forint 47 krajcárt fizettek.

Jegyzőkönyvük hosszú ideig nem lévén, alig maradt fenn néhány történeti adat. Mindössze annyi, hogy 1889-ben új iskola épült, és a templomba a nőegylet új függőlámpát ajándékozott. Ezenkívül fennmaradt két nagy per aktakötege, tanúsága szerint a gyülekezet éveken át áldatlan belviszály gyászos színtere volt. Hála a kegyelem Istenének, a kialudt viszályok helyén ma a legnagyobb egyetértés és rend uralkodik. 1903-ban újjáépítették templomukat. 1905-ben egyezséget kötöttek a zalameggyesi és ukki hívekkel a templomi és iskolai terhek arányos viselése tárgyában.

Zalameggyesről külön megemlítendő, hogy a világháború közben történt harangrekvirálás alkalmával (egy a katolikus, egy az evangélikus s egy közös tulajdont képező harangállományból) félreértés következtében a közös és az evangélikus hívek tulajdona szereltetvén le, sérelmük oly módon orvosoltatott, hogy a katolikus hívek készségesen felajánlották harangjukat használatra díjmentesen mind az ideig, míg saját tulajdonnal nem rendelkeznek az evangélikusok.

Ukk több ízben panaszt emelt, hogy bár iskolailag Rigácshoz tartozik, s terhe az 5%-os pótadót jóval felülmúlja, mégis köteleztetik a helybeli iskolához való járulásra is. Közigazgatási úton ugyan orvosoltatott sérelme, de panaszok még mindig előfordulnak.

Hasonló állapotok voltak Kisberzsenyben is, ahol az előbb katolikus jellegű iskola községinek minősíttetvén, az építési és fenntartási költségbe az evangélikus hívek is bevonattak, noha már kezdettől fogva viselték azokat.

Lelkészek, tanítók, elöljárók

Tanítók Rigácson:
Györkös Mihály (1804−1806), Polgár Feenc (1807−1820), Falvai Dániel (1820−1824), Nagy Pál (1824−1851), László János (1852−1857), Dávid Ferenc (1857−1859), Laucsek István (1859−1869), Dombi László (1869−1873), Németh Gyula (1873−1904), Németh Kálmán (1904−orosz hadifogságba esett), Szuttera Mária (1915−1916), Hanély Dóra (1917−1918), Sebestyén Sándor (1919−?)
Tanítók Hanyon:
Csöngető Pál (1837), Patyi László (1838), Záborszky Sámuel (1839), Görög Sándor (1845−1853), Takács János (1854−1857), Laucsek István (1857−1858), Halász Pál (László?) (1859−1894), Varga János (1894−?)
Tanító Kisberzsenyben: Görög Dániel (1858−?)
Főgondnokok, gondnokok, egyházfik Megyeren:
Halász László (1869–1847), Ferenczy Károly (1874–?), Polgár Mihály (1886–1899), Zsuppányi János (1900–1902), Berecz István (1902–1904), Seregély Sándor (1905–1907), Polgár Zsigmond (1907–1910), Berecz István (1910–?)
Főgondnokok, gondnokok, egyházfik Zalagalsán:
Stubán Dániel (1889–1893), Polgár Zsigmond (1894–1895), Polgár Gyula (1895–1896), Polgár Dániel (1896–1899), Kis János (1900–1903), Polgár Lajos (1904–1907), Kovács István (1907–1909), Stubán János (1909–1912), Stubán Károly (1915–1917), Varga Károly (1917–1920), Polgár András (1920–?)
Főgondnokok, gondnokok, egyházfik Rigácson:
Ferenczy József (1890–1893), Ferenczy Mihály (1903–1906), Marton József (?–?), Ferenczy (?–?), Kovács János (1903–1904), Ferenczy Imre (1905–1908), Ferenczy Dénes (1908–1914), Ferenczy Kálmán (1914–1916), Mórocz József (1916–1919), Kis Dénes (1919–?)
Zalameggyesről az adatok nem ismertek.
Nemeshanyban Egyed Elek (1896), Szőke Imre (?–1916), Egyed Ernő (?–1920), Kis Sándor (1920–?)
Kisberzsenyben Gáncs Sándor, Nagy Bálint, Koppányi János
Egyházfik közül Radics Imre (1918-ig) és Radics Sándor (1919-től)

Vető István