A 19. század

A székesfehérvári lutheránusok a 19. század elejétől a várpalotai anyagyülekezettel tartottak szoros kapcsolatot, amely akkor a Dunántúli Egyházkerületben a Veszprémi Egyházmegyéhez tartozott. Az 1830-as években még nem tartoztak szervezetten (gyülekezetként) Palotához, csak esetlegesen vették igénybe a lelkészi szolgálatot, s a rendszerességet tulajdonképpen a nagy egyházi ünnepek esetén történő templomlátogatás jelentette. A fehérvári evangélikusok számára külön német nyelvű istentiszteletet tartottak Palotán, s még 1870-ben is volt külön német, illetve magyar nyelvű istentisztelet Székesfehérváron.

Az 1848-at követő korlátozó intézkedések egyikeként 1852-ben püspöki rendelettel tiltották meg a székesfehérvári evangélikusoknak, hogy a városi temetőkbe temetkezzenek, így külön területet kellett kijelölni részükre a csikvári út melletti homokgödrök közelében, 1854-ben. 1856-tól – imaház hiányában – Hoffer Jakab kádármester házánál tartották ájtatosságaikat. Itt határozták el, hogy a várpalotai lelkészt, Szedenics György esperest felkérik, hogy évente két alkalommal tartson ünnepi istentiszteletet a fehérvári közösség számára. Az istentiszteletek helyszínéül a református templom szolgált. Bár formálisan 1869-ben alakultak a fehérvári evangélikusok gyülekezetté, már a megelőző években megteremtődtek azok a közösségi feltételek, amelyek ezt lehetővé tették.

Az 1850-es, 60-as években a gyülekezet sorozatosan sikertelenül fordult a városhoz iskola, imaház, pap- és tanítólak építése ügyében. Mivel nem kaptak építési területet, így 1863-ban a Vízivárosban egy telket vásároltak. Később a 405 négyszögöl nagyságú területet eladták, mivel kiderült, hogy építkezésre nem alkalmas. A Megyeház utca 10. szám alatt található az az épület, amely 1865-ben került a gyülekezet birtokába, s lelkészlakásnak, imateremnek és iskolának adott otthont. Az épülettől a gyülekezet később megvált, s árából, valamint az említett vízivárosi telek eladásából származó összegből egy szintén Megyeház utcai (17. sz.) ingatlant vásároltak, amelynek udvarára Schmied Károly tervei alapján imaház épült. 1873. szeptember 7-én szentelték fel, s 1932-ig – az evangélikus templom elkészültéig – adott otthont az istentiszteleteknek, majd kultúrteremként funkcionált.

A gyülekezetté szerveződés korszaka az 1850-es években gyorsult fel, 1860-tól fiókgyülekezet, 1869. augusztus 20-tól önálló gyülekezet a fehérvári, s kikerülve a Veszprémi Egyházmegyéből, a Fejér-Komáromi Egyházmegye kötelékében kezdte meg működését. Az új egyházközség első lelkésze Németh Károly lett, aki már a fiókgyülekezeti korszakban, 1866-tól tanító-káplánként szolgált a leánygyülekezetben. A székesfehérvári evangélikusok 1867-től vezettek anyakönyvet. Ezt megelőzően a székesfehérvári református egyház anyakönyveibe, illetve a palotai (várpalotai) evangélikus gyülekezet anyakönyveibe kerültek a bejegyzések.

A gyülekezet első ingatlanának megszerzése óta rendelkeztek külön helyiséggel, ahol az oktatás zajlott, azonban már ezt megelőzően is volt valamilyen szintű felekezeti oktatás. A Megyeház utcai iskola 1860. november 1-jén alakult, s a Veszprémi Egyházmegye kötelékében működtették, felügyeletét Szedenics György palotai lelkész látta el. A tanulók létszáma 1865-ben 34 fő, tanítója Poszpisl Károly. Az iskolát az egységes községi elemi népiskolák bevezetését14 követően rövidesen bezárták. A fiatal gyülekezet az elemi oktatást ellátó Glatz Károly segédtanítót nem tudta eltartani, s így 1871 szeptemberétől egy fél éven át a lelkész, Németh Károly látta el e feladatot. A gyülekezet közgyűlése 1872. február 2-án beszüntette iskoláját. 1879. szeptember 1-jén újraindult az evangélikus iskola, ahol Gáncs Jenő egy évtizeden keresztül tanított, ebből egy évig segítséggel, később három évig Mendelényi Ede, majd egy évig Hacker János tanítók látták el az iskola vezetését. Az intézmény az 1893/94-es tanévig működött. Az 1893. évi 26. tc. követelményeinek nem tudván eleget tenni, a gyülekezet tanulói a községi elemi népiskolákban folytatták tanulmányaikat. 1922-ben szóba került az iskola visszaállításának ügye is, de reális esély – alkalmas helyiség – híján nem lehetett érdemben foglalkozni az ötlettel.

Az 1870-es évek a gyülekezeti szervezet és élet kiépítésével teltek. A városban ekkor hozzávetőlegesen 300 evangélikus élt, s a filiaként hozzá tartozó vidékeken 330 fő. Az evangélikus egyház is bekapcsolódott az egyesületek alakításába; 1875. március 18-án alakult meg a Székesfehérvári Evangélikus Nőegylet, amely 1945 után, az egyesületek feloszlatásának idején szűnt meg.

A 19. század utolsó három évtizedében – Gáncs Jenő lelkészsége idején – a gyülekezeti élet kereteinek megszilárdítása, majd fejlesztése, az egyházi alkalmak rendszeressé tétele volt jellemző. Rendszeressé vált a vasárnap délelőtt 10 órakor tartott istentisztelet s a délután 3 órai áhítat. Ünnepi istentiszteletet tartottak a reformációra emlékezve. Hagyományossá vált az óév utolsó napján este 17 órakor tartott hálaadó istentisztelet is. Jelentős és fontos volt az úrvacsoraosztás rendjének kialakítása is, valamint a városban állomásozó evangélikus katonák számára tartott istentisztelet is.18
Az 1880–90-es években több alapítvány is létesült: 1880-ban Templomépítési Alap, 1883-ban Luther születésének 400 éves évfordulóján 2000 korona értékű alapítványt hoztak létre. 1895-ben Iskola Alap, 1899-ben pedig az úgynevezett Szabadság Alap létesült.

A fehérvári gyülekezet – mint a Fejér-Komáromi Egyházmegye része – 1894-ben a Dunántúli Egyházkerületből átkerült a Dunáninneni Egyházkerülethez. Az egyházközség történetében az első püspöki vizitációra már ebben az egyházszervezeti kötelékben került sor 1897-ben, dr. Baltik Frigyes püspök által. A gyülekezet akkori lélekszáma 690 fő, ebből székesfehérvári 410.

A századforduló környékén újabb egyletek születtek. 1895-ben jött létre a belmissziói mozgalomnak Székesfehérvárott még ki nem épített ága, az Ifjúsági Egyesület. Később, 1905-ben, majd 1934-ben újjá-, illetve átalakul Székesfehérvári Evangélikus Ifjúsági Egyesület néven. 1902-ben a Lorántffy Zsuzsanna Leányegylet, 1908-ban a Konfirmáltak Köre, 1910-ben az Édesanyák Köre jött létre.

Az 1890-es években a fehérvári gyülekezet nagyobb változásokon nem ment keresztül, ám továbbra is érzékelte – amint az 1898. évi egyházmegyei jegyzőkönyvből is kiderült –, hogy „ilyen exponált katholikus városban” még inkább nehéz evangélikusnak lenni. A 20. század első évtizedében a székesfehérvári gyülekezet kisebbségi léthelyzetben élő, ám környezetében jól kommunikáló, sok egyesülettel működő öntevékeny közösség volt.

1910-ben felmerül egy székesfehérvári szeretetház építésének ötlete, ám a templomépítési törekvés miatt háttérbe szorult. A hamarosan kitörő világháború miatt a karitatív és missziós tevékenység került előtérbe. A gyülekezet tagjai közül kezdetben 60 fő vonult be, 1916-ra ez a szám már 96-ra emelkedett. (Az 1910-es népszámlálás adatai szerint az evangélikusság létszáma 660 fő ekkor.) A válságos történelmi helyzetben a katonák és a menekült civilek, a kórházak, köztük a katonai kórházak látogatása, a fogházban tartottak lelkigondozása, a hadirokkantak, özvegyek, árvák gyülekezeten belüli segítése mellett az időközben megalakult templomépítési bizottság sikeres gyűjtését a háború lelassította.