A próbatétel ideje

A II. világháború kitörése nagy megrázkódtatást jelentett az alsósági gyülekezetnek, különösen akkor, amikor a harcok hazánk területét elérték. A nőegylet a katonai szolgálatra behívott gyülekezeti tagoknak előfizette a Harangszót, a leányegylet imakönyveket küldött nekik. A lelkész levélben kereste fel őket, a sebesülteket meglátogatta, a hősi halottakról az istentiszteleteken megemlékezett. Rohamosan hanyatlott a templomba járás, akadozott az iskolai oktatás. A visszavonuló magyar hadseregcsoport az iskola egy részét katonai raktár céljára igénybe vette. Később szovjet katonákat szállásoltak el az iskolába és a gyülekezeti lakásokba. Maga a lelkész is közvetlen veszélynek volt kitéve. A szomszédban lakó presbiterek lélekjelenlétének köszönhető, hogy időben el tudott menekülni a helyszínről. Sok könyv és irat is megsemmisült. A zavaros időkben az istentiszteleteket sem lehetett megtartani.

A front elvonulása után igyekeztek helyreállítani a súlyos károkat szenvedett épületeket. Ebben a munkában aktívan részt vett a nőegylet és az ifjúsági egyesület is. Sokkal nehezebb feladat hárult azonban a lelkészre, akinek az új rendszer által okozott lelki sérüléseket kellett orvosolnia. A tanítóknak ugyanis megtiltották a vallásoktatást, a lelkész is csak meghatározott helyen és időben tarthatott hittanórákat. A beíratott gyerekek lebeszélése az iskolaigazgatók feladata lett. Ennek ellenére a gyerekek – egy-két kivétellel – tovább jártak hitoktatásra.

Dr. Hetthéssy Jenő felügyelő – a kommunista rendszer üldöztetései miatt – lemondott tisztségéről. A gyülekezetnek mintegy 10 éven át nem volt felügyelője. Az államosítás áldozata lett Szakály Dezső, aki még néhány évig kántorként szolgált a gyülekezetben, végül lemondott állásáról. Helyette Csajbók Elemérné tanítónő ült az orgonához, de hamarosan ő is állami alkalmazásba került. 1952 végén Bernát Erzsébet volt diakonisszát hívták meg kántornak, aki akkor a dömölki gyülekezet missziói munkatársa volt. A közös munka nemcsak a szolgálatban kapcsolta össze a lelkészt és a kántort, hanem személyes életükben is. Egy évvel később Pécsett házasságot kötöttek.

Az 50-es években is sok munka várt a gyülekezetre. A megrepedt nagyobbik harangot újraöntették , 1955-ben az orgonához elektromos fújtató motort szereltettek. 1957-ben nagyszabású tatarozás indult meg. A gyülekezeti tagok áldozatkészsége nemcsak az adakozásban mutatkozott meg, hanem önkéntes segédmunkával is hozzájárultak a munkák mihamarabbi elvégzéséhez. A gondnok mellé négyfős építési bizottságot jelöltek ki. A munkában Varga István budapesti kőműves, Búza József ács, Vendler Lajos bádogos Celldömölkről, valamint az alsósági Antal József asztalos és Ágoston Kálmán tetőfedő vett részt. A megújult templom hálaadó istentiszteletén Tekus Ottó esperes szolgált ádvent 3. vasárnapján.

A következő évben a gyülekezet akkori gondnoka, Somogyi Zoltán merész cselekedetre szánta el magát. Megkereste a sági születésű Nagy Józsefné Szarka Jolán könnyűipari minisztert, hogy közbenjárásával az elvégzendő munkához állami segítséget kérjen. Próbálkozása sikerrel járt, mert az Állami Egyházügyi Hivatal 30 000 Ft rendkívüli államsegélyt juttatott utólagos elszámolásra. Ráadásul ismeretlen háttérintézkedések révén a tetőzethez szükséges faanyagot térítésmentesen kapta meg a gyülekezet. Így nemcsak a tetőfedés történhetett meg eternit műpalával, hanem a fennmaradó összegből elkészült az eresz és lefolyócsatorna, és a drótkerítést is új betonkerítéssel tudták kicserélni. A hatalmas kiadások miatt a gyülekezet pénztára teljesen kiürült, mindössze 1 Ft és 5 fillér maradt a kasszában. A következő években azonban az egyházközség anyagilag újra megerősödött. Ez egyrészt azzal is magyarázható, hogy a beszolgáltatások miatt a természetbeni adományok helyett bevezették a készpénzes járulékot, amelyet önkéntes pénzbeszedők gyűjtöttek össze és fizettek be a pénztárosnak. Az egyházmegye esperesének javaslatára az üresedésben álló felügyelői tisztségre 1957-ben Koczor Lajos MÁV-felügyelőt választotta meg a gyülekezet.