A próbás folytatás

A következő évszázadot nevezhetnénk az ellenreformáció időszakának, de nevezhetnénk a szabadságharcok korának is (Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György és a hozzájuk kötődő békék: a bécsi, a nikolsburgi és a linzi békekötések). A kor történelméhez tartozik a Wesselényi-féle összeesküvés és annak megtorlása is.

Hogyan élte meg mindezt a kőszegi evangélikus gyülekezet? Már megpróbálták 1631-ben és 1635-ben is elvenni a templomot a katolikusok, de ekkor még nem sikerült, csak negyven év múltán „A Szent Jakab- vagy német templomot 1671-ben, a magyar egyházat, a későbbi Szent Imre-templomot pedig 1673-ban vették vissza a kétségbeesetten, de tehetetlenül tiltakozó protestáns közösségtől. I. Lipót császár elé 1674-ben olyan tervezet került, miszerint Kőszegen le kell telepíteni a jezsuita rendet. Ezt kívánta Kollonich Lipót kamaraelnök is, aki 32 ezer aranyforint büntetést helyezett kilátásba Kőszegnek a Wesselényi-féle összeesküvésben rábizonyított részvételéért. Ettől csakis abban az esetben volt hajlandó eltekinteni, ha a város megteremti a jezsuita rend letelepítésének Kőszeget érintő feltételeit. A városnak nem volt szabad választása, így jutottak a jezsuiták 1675-ben Kőszegen ház- és telekingatlanhoz, s így kapták meg a Szent Jakab-egyházat is. A kollégium és gimnázium (ma Jurisich-gimnázium) építésének, fenntartásának anyagi alapjait Széchényi György érsek teremtette elő.” Ezzel megszűnt Kőszegen az evangélikus oktatás lehetősége. A gyülekezet templomok, iskolák, sőt lelkészek nélkül maradt, mert azoknak is ki kellett költözniük. Ez volt egyházunk „gyászévtizede” is, amikor a lelkészeket és tanítókat beidézték a pozsonyi törvényszék elé lázadás (1674, a protestáns religio rebellio – a protestáns valláslázadás) vádjával, és akik sem a tisztükről lemondást, sem az áttérést, sem a külföldre távozást nem írták alá, azokat halálra, börtönre ítélték, majd közülük sokat gályarabságra hurcoltak.

Ebben az időben Szenci Fekete István (1634–1692) volt a kőszegiek egyik lelkésze, sőt 1669–1680 között a dunántúli kerület püspöke is. Küzdelme, menekülése és fogságának szenvedései után áttért a katolikus vallásra, és a kőszegiek nagy szomorúságára a hatalom visszaküldte őt a városba bíróként.

Súlyosbította a helyzetet az 1681-es soproni országgyűlés egyik cikkelye, artikulusa. Látszólag azért született meg, hogy lehetővé tegye néhány helyen a protestáns istentiszteletet a templomok elvétele és a lelkészek elűzése után, gyakorlatilag azonban szűkítette lehetőségeinket. Csak „artikuláris” templomokban volt szabad istentiszteletet tartani a protestánsoknak. A kőszegi gyülekezet artikuláris helye Nemescsó lett. Ide járt a megye északnyugati része egészen Felsőőrtől (ma Oberwart), sőt Muraköztől. Egy kis templom állt már itt, amit meg kellett nagyobbítani a magyar nyelvű, és mellette egy pajtát kellett átalakítani a német nyelvű istentiszteletek számára. Nemescsó lett számunkra az iskolázás színhelye is a következő évszázadban magyar, német és vend nyelven. A lelkészeknek nem volt szabad engedély nélkül a városba lépniük. 1705. december 8-án Fridelius György lelkész Nemescsóból bejött a városba, de nem tért vissza. Vitás, hogy szándékosan lőtték le, vagy egy eltévedt puskagolyó találta el az akkori szabadságharc idején. Azóta is december 8-a a gyülekezet bűnbánati napja.

Kőszegen „az ellenreformáció megtorlásokkal él, 1690-ben egy lutheránus asszonyt, aki Szűz Máriát gyalázta, lefejeztek. 1692-ben elűzik az evangélikus iskola tanárait is. Egyre többen rekatolizálnak, 1699-ben Szvetics János is, akit az evangélikusok pedig fő példaképüknek tartottak.” Mégis: „1706-ban a német dragonyos katonák halálra döfködték szuronyaikkal.”

Később lett világos, hogy a gyülekezet a próbás időkben is megmaradt, nem adta fel hitét és áldozatkészségét.

Lelkészeink ebből az időből: Vislicenus György (n. 1673–?), Eckhard György (n. ?–?), Ratgeb Mátyás (n. 1684–1692), id. Aách Mihály (m. 1686–1700 majd visszatért és 1708-ban itt halt meg), Asbóth János (m. 1701–1702), Weisbeck Ferdinánd (n. ?–?), Mirus János (n. ?–?), Fridelius György Dániel (n. 1701–1705), Csereti Mihály (m. 1704–1711), Fermann Gottfried (n. 1706–1710), Kastenhotz János (n. 1710–1712), Záborszky János (m. 1713), Musser Sámuel (n. 1713–1715), Kiss Péter (m. 1711–1730), Ferber Henrik (n. 1715–1716), Giesecke Pál (n. 1716–1724), Cless Lajos (n. 1724–1738), Sartoris (Szabó) János (m. 1730–1745), Pitroff Pál (n. 1738–1741), Maternus Kristóf (n. 1741–1744), Serpilius Henrik Gottfried (n. 1744–1757), Fábry Gergely (m. 1755–1766), Kerling András (n. 1764–1765), Gamauf Sámuel (n. 1766–1771), Hajnóczy Sámuel (n. 1771–1772), Szakonyi József (m. 1772–1776), Wohlmut Ferenc (n. 1772–1783), Asbóth János Gottfried (n. 1772–1783)

Ők voltak a kitelepítettek, a Nemescsóban élő és szolgáló kőszegi lelkészek. Őket a nemescsói gyülekezet is számon tartja, hiszen ott kellett lakniuk és szolgálniuk. Szolgáltak itt olyan pietista lelkészek is, akik szinte egész Dunántúlra kisugárzóan végezték szolgálatukat, például Aách Mihály és Sartoris Szabó János. A két utolsó lelkész – Wohlmut Ferenc és Asbóth János – a fordulat, a türelmi rendelet idejében szolgáltak, ők már visszaköltözhettek, és ők azok, akik a templom építésében is részt vettek.

Ebben az időben a tanítók névsora is szinte egybeesik a nemescsói tanítókéval, ezért nevüket a nemescsói gyülekezet tanítóinak sorában olvashatjuk.

A gyülekezet anyakönyvezése is ebben az időben indult el. Az első vegyes anyakönyvünk 1727-es dátummal kezdődik. Ebben az időben lelkészünk Cless Lajos volt. Innen folytatólagosan megvannak anyakönyveink.