Egyházmegyei szervezet Somogyban és Zalában a türelmi rendelettől Trianonig

Az évtizedekig tartó önkénynek II. József 1781. október 29-én kiadott türelmi rendelete (edictum tolarentiae) vetett véget. „Bevett” egyházként ugyan, de kimondta a nem katolikus (protestáns vagy ortodox) felekezetek számára a törvény előtti egyenlőségét. A rendelet másik nagy erénye volt, hogy az addig háttérbe szorított protestáns és ortodox alattvalók is közhivatalt vállalhattak, ha tehetségük és rátermettségük erre alkalmassá tette őket. Az akkori Kárpát-medence népességének mintegy 40%-át érintette ez az uralkodói „kegy”.

Hatására már 1783-ban önálló gyülekezetté szerveződött az addig szunnyadó, 1727-ig Nemesapáti védőszárnya alá tartozó Zalaistvánd evangélikussága, és a kisebb lélekszámú Szentgrót, Tüskeszentpéter, Aranyod, Gyülevész és Szentmihály evangélikusaival alapított egyházközséget. A későbbiekben Zalaistvándhoz „affiliáltatták” magukat a nagyobb lélekszámú Pusztaszentlászló (1788), Barlahida (1788) és Kerecseny (1797) evangélikusai is, mert egy 1786-ban megjelent rendelet kimondta, hogy szervezett gyülekezetek lelkészei csak azokra a helyekre mehetnek ki istentiszteletek és temetések megtartására, amelyekben a hívek (írásba foglaltan) egy már szervezett gyülekezethez csatlakoztak.

Somogy vármegye nyugati részén elsőként a nemesek lakta Nemespátró, ahol szabad volt a vallásgyakorlat (1783), a Porroggal társult Porrogszentkirály (1783), majd Gyékényes (1785!) és Vése (1786) lett anyagyülekezet. Az északkeleti részen, az 1717-ben alakult Tabon az ellenreformáció támadása hosszabb-rövidebb időre megszakította ugyan a rendes gyülekezeti életet, de 1775-től ismét folyamatos volt a lelkészi szolgálat. Az 1730-ban keletkezett Kötcsén 1783-tól, az 1723-ban alakult Bábonymegyeren 1784-től, az 1758-ban alakult Döröcskén 1787-től működött a gyülekezeti élet. 1784-ben Ecseny is anyagyülekezet lett. A környéken lévő Torvaj (egykori anyagyülekezet) is feléledt, és feltehetően már 1790-ben megválasztotta tanítóját. A lelkészi hivatalokban az anyakönyvezés folyamatos. A filiák cselekvő részesei a meginduló egyházi életnek.

A türelmi rendelet megjelenése után feléledt gyülekezetek templomokat és iskolákat építettek, lelkészeket és tanítókat választottak. Az egyházközségek újabb esperességekbe csoportosultak. Rövid idő alatt az eddigi 3 egyházmegye helyett 13 lett a Dunántúlon.

A türelmi rendelet megjelenése után a Somogy megyei gyülekezetek ideiglenesen a felsőtolna-somogyi esperességhez kerültek, és Murmann Mihály ráckozári (ma Egyházaskozár) lelkész, alesperes irányítása alá tartoztak. Matkovich Pál kerületi felügyelő 1786-os névjegyzéke szerint Ecsény, Szentkirály, Nemespátró, Surd, Tab, Bábony, Gyékényes, Iharosberény, Kötcse és Vése alkotta a somogyi gyülekezetek körét.

A praktikusabb megoldást kereső somogyiak – s az akkor már Zala megyéhez tartozó Légrád – hamarosan (1789) önállósodtak, megalakították mai egyházmegyénk közvetlen jogelődjét, a Somogyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyházmegyét. (Röviden: Somogyi Egyházmegye)

A Somogy keleti részén fekvő gyülekezeteket (Bábony, Ecseny, Döröcske, Kötcse, Tab) 1796-ban az akkor alakult tolna-baranya-somogyi egyházmegyébe sorolták. Első esperesük Kis Péter györkönyi lelkész (1796–1798) volt, akit Bárány Pál varsádi lelkész (1798–1806) követett. A 19. századi utódok közül Novák Lajos mekényesi (1807–1819?), Tatay Imre tolnanémedi (1830–1843), Borbély József bonyhádi (1843–1858), Schneiker Jakab varsádi (1858–1863), Schleining Károly majosi (1863–1880), Ritter István gyönki (1880–1887), Bauer Adolf keszőhidegkúti (1887–?) lelkész neve és esperesi szolgálati ideje ismert.

Az 1783-ban anyagyülekezetté alakult Zalaistvánd – rövid zalai kitérő után – a kemenesaljai egyházmegyéhez tartozott másfél évszázadon keresztül. Az 1804-ben Zalaistvándtól önállósodott Pusztaszentlászló is a kemenesaljai esperesség egyházközségeihez került. Szervezkedésük idején Farkas Mátyás mihályfai, szergényi (1774–?), Tompos Balázs gergelyi (?–1786), Perlaky Dávid nemesdömölki (1800–1802), Döbrentey Lajos bobai (1802–817?) lelkész viselte az esperesi tisztséget. A 19. század további éveiben Hrabovszky István nemesdömölki (1819–1831), Beliczay Jónás kemeneshőgyészi (1831–1842), Magassy Dávid kissomlyói (1842–1845), Edvi Illés Pál nemesdömölki (1845–1852), Tóth János nemesmagasi, nemesdömölki (1852–1874), Csapli István nemesmagasi (1874–1880), Hering János kemeneshőgyészi (1880–1886), Nagy Károly kissomlyói (1886–?) és Mód Lénárt nagysimonyi (?–1891–1895) lelkész volt az egyházmegye esperese.

A balatonmelléki gyülekezetek 1782-ben még a Somló-vidék gyülekezeteivel képeztek egy egyházmegyét Erhard György nagyszőllősi szenior vezetésével. Különválásuk 1783 és 1787 között történt az újonnan alakult zalai egyházmegyébe kerülésükkel. Első esperesük Iványi Sándor kapolcsi, majd kővágóörsi lelkész volt. Matkovich Pál kerületi felügyelő 1786. április 26-án kelt körlevelében már Vilfinger János kapolcsi (1786–1793?) lelkész esperesi működését jelzi, s az egyházmegye gyülekezetei között „Istvánd” (Zalaistvánd) neve is szerepel. Ez a szervezeti kapcsolat csupán a 19. század elejéig tartott. A somogyi egyházmegye első esperesének Bakos Mihály surdi lelkészt választották, aki 1789-től 1802-ig töltötte be ezt a hivatalt. Az ő működésének első évében (1789) látogatta meg Hrabovszky Sámuel püspök a somogyi gyülekezeteket. Az esperes 1796-ban tartott egyházlátogatást.

A somogyi egyházmegyének 1802 és 1834 között Balliér István porrogszentkirályi lelkész volt az esperese. Irányítása alá Gyékényes, Iharosberény, Nemespátró, Porrogszentkirály, Surd, Vése és a zalai Légrád, illetve (1825-től) Szepetnek tartozott. Gyakran meglátogatta a gyülekezeteket, mindent elkövetett hitük és evangélikus azonosságtudatuk erősítéséért. Hosszú esperesi szolgálata alatt több jelentős esemény történt az egyházmegyében.

1814-ben vezették be az egyházmegyei felügyelő tisztséget, majd az egyházmegyei közgyűlések tartását. Az egyházmegye első felügyelője Véssey László földbirtokos lett, akit Véssey Ferenc (1828–1838) követett. Az 1828. június 10-én tartott közgyűlésen jelentették be a Pesten tartott egyetemes gyűlés határozatát, amelynek megfelelően az evangélikus lelkészek a „funkciók” alkalmával egyforma – a református papok ruhájához hasonló − papi ruhát viselnek. Kis János püspök egyházmegyei canonica visitatiói (1814, 1819 és 1829) is erre az időre estek.

A betegsége miatt tisztségéről lemondott esperes helyére Pongrácz Ferenc (1834–1863) gyékényesi lelkészt választották. Az ugyanabban az évben Surdon tartott esperességi gyűlés egyik határozata Bertl Károly szepetneki lelkész feladatává tette, hogy a szepetneki német gyülekezetben „alaposan” terjessze a magyar nyelvet. Az 1843-ban Szőkedencsen tartott esperesi gyűlésen hirdették ki az egyházi törvényként elfogadott „Egyházi Rendszert” (Ma szabályzatnak mondanánk).

Haubner Máté szuperintendens 1847-ben tartott egyházlátogatása során „Luther-kabátban” jelent meg az istentiszteleteken, és annak viselésére buzdította a lelkészeket, akik akkor református hatásra palástot viseltek.

Az egyházmegye Szőkedencsen ülésező küldöttei 1848. május 17-én örömmel üdvözölték az 1848. évi XX. tc.-et, amely kimondta a bevett felekezetek teljes egyenlőségét és viszonosságát, valamint rendelkezett arról, hogy anyagi szükségleteiket a jövőben az állam fedezze, de kikötötték, hogy „százados, különösen az 1790/91. évi 26. tc.-ben megnevezett jogai az egyháznak kül- és belkormányzatát illetőleg tökéletes épségben maradjanak”.

A szabadságharc bukása után szomorú évek következtek. Az 1848. évi XX. tc. elvei messze kerültek a megvalósítástól. Haubner Máté egyik hazafias főpásztori levele miatt börtönbe került. A kerületi felügyelői tisztséget felfüggesztették. Az abszolutista kormányzat az egyházkerület élére Wohlmuth Leopold rohonci lelkészt állította. Az egyházmegyei gyűléseket betiltották, csak 1860-ban enyhült a helyzet. Haubner Máté visszakerült hivatalába, és mind az egyházkerületben, mind az egyházmegyében folytatódott az önkormányzati munka. Ám a kossuthi elvek megvalósítása csak évtizedek múltával, részletekben történhetett meg. Az egyházmegyei felügyelői tisztségre időközben Véssey Lajos (1839–1846), Vései Véssey Márton (1846–1847), majd ismét Véssey Lajos (1847–1859) nyerte el a bizalmat. 1860-ban Kund Vince (1860–1869) fajszi nagybirtokost választották egyházmegyei felügyelővé.

Andorka János iharosberényi lelkész volt 1863 és 1889 között az egyházmegye esperese. Feladatát erélyesen, nagy elhivatottsággal végezte. „Ahol csak lehetett, a lutheránus öntudatot fejlesztette, kidomborította”. Nem hagyta elveszni a rábízottakat. Nevéhez fűződik a horvát–szlavónországi evangélikus misszió megszervezése. Gyakran leutazott, hogy a Magyarországról – közöttük szepetneki, valamint polányi és más somogyi gyülekezetekből – kivándorolt evangélikusokat gyülekezetbe szervezze. Munkája gyümölcseként már a 60-as években megalakult Pozsega megyében Antunovác magyar–német–tót és Hrastovác német nyelvű gyülekezete. Az ő érdeme a somogyi tanítóegylet megalakulása is. Tagjai már az 1867-ben tartott gyűlésükön elhatározták, hogy több tantárgyból (vallástan, természettan, számtan) mintatanításokat tartanak. Nem véletlen, hogy az általános tankötelezettséget kimondó 1868. évi XXXVIII. tc. hatályba lépésekor – az evangélikus tradíciókhoz híven – a somogyi egyházmegyének elismert tanítói kara volt.

Andorka János elnöktársa 1870-től Vései Véssey Sándor (1870–1889) szőkedencsi földbirtokos lett, akit „tekintélye, ügybuzgósága és áldozatkészsége” alkalmassá tett az egyházkerület (1909−1912) irányítására is. Közös canonica visitatiójukat 1880-ban tartották. 1889-ben mindketten (Andorka János idős korára hivatkozással) lemondtak tisztségükről.

Az 1875. évi névtárban 11 egyházmegye és 5 szabad királyi város gyülekezeteinek legfontosabb adatai szerepelnek. Ebben a somogyi egyházmegyét 11 egyházközség alkotta, 3 vármegyéből. Somogy vármegyéből: Gyékényes (697), Iharosberény (1830), Nemespátró (600), Porrogszentkirály (1353), Sand (476), Surd (880) és Vése (1164). Zala vármegyéből: Légrád (290) és Szepetnek (655). A szlavóniai Pozsega vármegyéből: Antunovác (220) és Hrastovác (300). Az esperességhez összesen 8485 lélek tartozott. A tanulók létszáma 1016 volt. Az egyházközségek közül Szepetneket magyar–német, Antunovácot magyar–német–tót, Hrastovácot német, a többit magyar nyelvűként jegyezték. (A helységnév után zárójelben – itt és a fejezet további részében – a lélekszám olvasható!)

Az egyházmegye 11 anyagyülekezetén kívül 7 leánygyülekezet (Barcs, Iharos, Liszó, Nagykanizsa, Pat, Szőkedencs, Pogányszentpéter) rendelkezett saját iskolával, és 3 gyülekezetnek (Barcs, Iharos, Pat) volt temploma, illetve imaháza.

Az egyházmegye elnöksége mellett jegyzők, pénztárnok, számvevők, valamint az egyházmegyei törvényszék, illetve az egyházmegyei gyámintézeti bizottmány működött.

A mai Zala megyéből Pusztaszentlászló (398) és Zalaistvánd (718) – az előbbi Bollahida (Barlahida), az utóbbi Zalaszentgrót filiával – a Vas megye déli részén található gyülekezettekkel együtt a kemenesaljai esperességhez tartozott. Esperesük Csapli István nemes- és pórmagasi lelkész, felügyelőjük a vönöcki Boda József volt.

Öt somogyi egyházközség – Bábony (605), Döröcske (2336), Ecseny (2127), Kötcse (815) és Tab (1258) – evangélikussága a tolna-baranya-somogyi egyesült esperességhez tartozott. Döröcskének Szil, Gadács, Bonnya; Ecsenynek Polány, Vámos, Hács-Putenda, Somodor; Tabnak Torvaj, Tótkér volt a filiája. Az esperesi tisztséget Schleining Károly majosi lelkész töltötte be. A felügyelő a gyapai Kurcz György volt.

A somogyi egyházmegye esperesének 1889 nyarán Németh Pál (1889–1921) vései lelkészt, felügyelőjének Véssey Mihály vései nagybirtokost választották. Véssey Mihály egyévi szolgálat után lemondott. Utódja Andorka Gyula (1890–1897) csurgói járásbíró lett, de csak 7 évig szolgálhatta egyházmegyéjét, mert fiatalon elhunyt. Őt Berzsenyi Sándor (1897–1921) niklai földbirtokos – a költő unokája – követte, aki nagy lelkesedéssel és odaadással végezte egyházmegyei munkáját.

Németh Pál esperességének időszaka sem szűkölködött eseményekben sem az elnökök személyét, sem az egyházmegyét illetően. 1890-ben az esperes Andorka Gyula felügyelővel meglátogatta az egyházmegye gyülekezeteit. Az 1891-ben tartott zsinaton pedig ők képviselték a somogyi egyházmegyét. 1893-ban az egyetemes gyámintézet (Zelenka Pál püspök és Ihász Lajos kerületi felügyelő elnöklete alatt) Nagykanizsán tartotta közgyűlését. 1895-ben a dunántúli egyházkerület közgyűlése volt a dél-zalai városban. Ezen a gyűlésen mondott le Karsay Sándor püspök.

Ebben az esztendőben alakították meg az egyházmegye lelkészei a Lelkészegyletet. 1899-ben Gyurátz Ferenc püspök Németh Pál esperes és Berzsenyi Sándor felügyelő kíséretében meglátogatta az egyházmegye gyülekezeteit. A látogatás programjából a Horvát–Szlavónországban lévő gyülekezetek és Fiume protestáns gyülekezete sem maradt ki. 1916. augusztus 23-án ismét egyházmegyénkben, Nagykanizsán tartotta évi rendes közgyűlését a dunántúli egyházkerület, amelynek érdekessége, hogy Gyurátz Ferenc püspök – akárcsak elődje – a dél-zalai városban jelentette be püspöki hivataláról való lemondását. Innen indult el az a kezdeményezés, amely Kapi Béla püspökké választását (1916–1948) eredményezte.

Az 1910. évi névtárban a dunántúli egyházkerület 10 egyházmegyével szerepelt. Ekkor már nem tartozott hozzá a fejér–komáromi esperesség, amelyet 1895-ben a dunáninneni egyházkerülethez kapcsoltak.
A somogyi egyházmegyét 14 egyházközség alkotta, amelyek területileg 3 vármegyéhez és Zágráb városához tartoztak: Somogy megyéhez a gyékényesi (751), az iharosberényi (1850), a nemespátrói (701), a porrogszentkirályi (2097), a sandi (908), a surdi (986), a vései (1713); Zala megyéhez a légrádi (404), a nagykanizsai (690), a szepetneki (809); Pozsega megyéhez az antunováci (961), a hrastováci (1167) és a mali-bastaji (674). A zágrábi egyházközség lélekszámát a névtár nem tartalmazza. Az esperességhez – Zágráb kivételével – 13 711 lélek tartozott. A tanulók száma 1810 volt.

A mai Zala megyéből Pusztaszentlászlót és barlahidai filiáját (725), Zalaistvándot és zalaszentgróti filiáját (906), valamint az 1902-től önálló Zalaegerszeget (316) Kemenesaljánál találjuk a vasi gyülekezetek között. Oda tartozott a ma Szlovéniában lévő Alsólendva (330) is, amely 1903-ban lett anyagyülekezet. Az esperesi tisztséget Varga Gyula (1895–1929) vönöcki lelkész, a felügyelőit az egyházasberzsenyi dr. Berzsenyi Jenő töltötte be.

Öt somogyi egyházközség – Nagybábony (507), Somogydöröcske* (2256), Ecseny (2731), Kötcse (1066) és Tab (1497) – evangélikussága a tolna-baranya-somogyi egyházmegyéhez tartozott. Somogydöröcskének változatlanul Somogyszil, Gadács és Bonnya; Ecsenynek Polány, Somogyvámos* és Hácspettend*; Tabnak Torvaj és Magyarkér* volt a filiája. Az egyházmegye élén Horváth Sándor (?–1903–1921) paksi lelkész, főesperes állt. A felügyelő Szeniczey Géza paksi földbirtokos volt. (A *-gal jelölt községek neve időközben változott!)

Az egyházmegye a század elején tovább erősödött. A zalai megyeszékhely evangélikusainak önállósodását a somogyiak is követték. 1916-ban Kaposváron is lelkészt választottak, leváltak Ecsenytől, és megalakították egyházközségüket.

Az 1914-ben kitört első világháború a somogyi egyházmegye gyülekezeteit is próbára tette. A gyülekezetek férfi tagjai közül sokan hadba vonultak. A tanítók nagyobb része is bevonult. A gyülekezetek harangjait egymás után vitték el hadicélra. A szörnyű háború a gyülekezetekben pótolhatatlan veszteségeket okozott. A gyilkos golyók emberéleteket követeltek, és rokkantakat, árvákat, özvegyeket, gyermekeiket sirató szülőket hagytak maguk után. Minden gyülekezetünkben gyászoltak, majd a fájdalmak enyhülése után hősi halottaik neveit emléktáblán vagy emlékoszlopon örökítették meg. Az anyagi veszteség is jelentős volt, alapítványok, alapokba fektetett pénzeszközök váltak értéktelenné a háborút követő infláció miatt.

Az 1921-es esztendő változást hozott az egyházmegye élén is. A 32 évig hűségesen szolgáló Németh Pál esperes helyére Mesterházy Sándor (1921–1933) nemespátrói lelkészt választották. Az elhunyt Berzsenyi Sándor felügyelő utódja dr. Ittzés Zsigmond (1921–1946) kaposvári főorvos lett. Ünnepélyes beiktatásuk Nagykanizsán volt 1921. november 17-én.