Az Alsósoproni Egyházmegye története

Az Alsósoproni (Soproni alsó) Egyházmegye megalakulása a felsősopronihoz hasonlóan 1786-ra tehető, amikor az újrarendezés folyamatában ezt a körzetet is függetlenné tették. A felsősopronitól eltérő módon azonban egy ideig helyettes esperes állt az élén; majd egy évtizednek kellett így eltelnie, hogy 1795-ben aztán „rendes” esperese is legyen Bachich István nemeskéri lelkész személyében, aki 1786-tól 1810-ig vezette a régiót. Az egyházmegyének a megalakuláskor hét anyaegyháza volt, amely az idők során végül kilencre, illetve tízre emelkedett. Ezek a következők: Beled, Bük, Farád, Nemeskér, Nagygeresd, Szakony, Szentandrás, Szilsárkány és Vadosfa. A tizedik az 1926-ban missziós célzattal megszervezett, jelenlegi egyházmegyénknek így a legfiatalabb tagjaként számontartott és jogilag jó ideig még Farádhoz tartozó csornai gyülekezet volt. Mindegyik település eredetileg az egykori soproni vármegye területén feküdt, azonban két közössége később közigazgatásilag, illetve egyházmegyéink szempontjából is Vashoz kapcsoltatott, ezek Nagygeresd és Bük.

Az első esperest, Bachich Istvánt aztán Berzsenyi Lajos, a nagy építkezéseiről ismertté váló vadosfai lelkész követte az egyházmegye élén, aki 1810-ben vette át az esperesi tisztet, de akinek rendkívül korai halála (1813) miatt kényszerű vezetőváltás következett be. Halasy Mihály, a jelenleg a vasi egyházmegyéhez tartozó Nagygeresd lelkésze lett így az esperes, de ő sem sokáig, csupán 1818-ig. Ezt követően a pár évnyi szünet után az esperesi székhely ismét Vadosfára került vissza, hiszen Gödör György következett az esperesi tisztben 1818–1826 között. Ő azt a komoly feladatot tűzte zászlajára, hogy megtisztítsa az egyházmegye hívő seregének erkölcsi életét.

Sajnos az ezt követő időszakban szinte semmilyen használható egyházmegyei adat nem maradt meg, amiből lehetne következtetni az e szerkezeti keretek között folyó munkára. Az esperesek listája a 19. sz.-ból: Gáncs József farádi lelkész 1844-ig, Kutasy György szakonyi lelkész 1844–1860 között, Kiss Sámuel szilsárkányi lelkész 1860–1861 között, Horváth Dávid farádi lelkész 1862–1863 között, Tresztyénszky Gyula nagygeresdi lelkész 1863–1878 között, Zongor Endre büki lelkész 1879–1886 között. Az egyházmegyei jegyzőkönyvekből és az esperesi jelentésekből mindössze annyit olvashatunk ki, hogy rengeteg panaszt voltak kénytelenek megfogalmazni eleink. Főleg a római katolikus egyház agresszivitására panaszkodtak, valamint arra, hogy a lelkészeket és a tanítókat milyen csekély államsegélyben részesítették e korban. Ugyanakkor arról is bizonyságot tesznek a régi iratok, hogy bár nehéz körülmények között élt az egyházmegye népe, de a lelki életre nem lehetett panasz, s ez határozottan megnyugtatónak volt mondható. Az is érdekes, hogy olyan sajátos egyházmegye volt az alsósoproni, ahol a hívek szinte 50-50%-ban éltek az anyagyülekezetekben és a filiákban.

Laucsek Jónás vadosfai lelkész 1886-ban lett esperes, de 1905-ben súlyos betegsége miatt kénytelen volt lemondani mind ottani lelkészi, mind pedig elismert esperesi szolgálatáról. Munkássága idején, 1896-ban tett az egyházmegyében püspöki vizitációt Gyurátz Ferenc püspök, akinek hatására – miután ő erősen szorgalmazta a nőegyletek megalakulását, és szívén is viselte megmaradásuk ügyét – megalakult az egyházmegye területén 14 nőegylet. Az egyházmegyében 28 evangélikus iskola működött közel 1400 tanulóval, valamint minden gyülekezetben működött gyámintézet, és 5 gyülekezetben egyházi énekkar.

Farkas Mihály nagygeresdi lelkész 1905–1920 között működött esperesként. Konszolidált egyházmegyei életet vehetett át, így azt „tűzte zászlajára”, hogy tovább erősítse elsősorban a hit és tudományos élet összhangját, mivel ebben látta – ahogy ő fogalmazta –, „az erkölcsi és hitélet hanyatlásában a megújulás egyetlen lehetőségét”. Farkas esperes idejében az egyházmegyében közel 12 000 hívő élt, az évi átlagos növekedés is 70 fő körül volt; az anyagiakat nézve pedig a gyülekezetek éves gazdálkodásában is évről évre 10 %-os növekedés volt kimutatható. E korszakban Nemeskér képes volt külső támogatás nélkül, önerőből teljesen új paplakot felépíteni; Szilsárkányban új tanítólakást építettek némi kölcsönnel kiegészített önerőből; Magyarkeresztúron díszes iskolát húztak fel; Vadosfa hívő serege pedig, ha segítséggel is, de a roskadozó templom helyett újat építtetett. Évről évre minden gyülekezet komoly összegekkel javítgatta ingatlanjait; és még így is profitot termeltek ki vagyongazdálkodásukból. Farkas Mihály nemcsak tehetséges lelkész volt, hanem példás és rendszerető tisztviselő is, aki az egyházmegyének a lelki és anyagi életét is kemény kézzel tartotta rendben 1920-ban bekövetkezett haláláig.

Hérints Lajos farádi lelkész követte Farkast az esperesek sorában, akinek 1920–1926 közötti idejére tehető, hogy Csornán megszerveződött az önálló gyülekezet Payr Gusztáv bádogosmester áldozatos segítségével 49 fővel, heti istentisztelettel. 1923-ban ő vezette körbe Kapi Béla püspököt, akinek az egyházmegyében tartott canonica visitatiója után az ő kezdeményezésére a gyülekezetekben sorra elindult a belmissziói munka, többek között a divatossá váló vallásos estékkel. De a püspöki látogatás hatása volt az is, hogy sorra alakultak meg a bibliakörök, az ifjúsági egyesületek is, amelyek számtalan esetben népnevelő színi előadásokat avagy éppen szórakoztató zenés darabokat adtak elő a gyülekezetekben.

Farkas Elemér Bük lelkészeként volt esperes 1927–1931 között. Róla lejegyezték, hogy szinte „ikertestvére” volt elődjének mind kora, mind megjelenése, mind gondolkodásmódja szerint. Az ő idejében szentelte fel 1930-ban Kapi Béla püspök a csornai templomot. Az urbanizáció pozitív hatása volt tehát az egyházmegyében, hogy ez a városi gyülekezet befogadhatta a nagyszámú beköltöző környékbeli evangélikusságot.

Mikolás Kálmán szilsárkányi lelkész aránylag fiatalon követte az esperességben Farkast. Az ő idejében (1931–1935) alakul önálló missziós, saját lelkészt eltartó egyházközséggé Csorna. Ebben az időszakban kezdik el az egyházmegyében az ifjúsági konferenciák megtartását is, amelyek jótékony hatást váltottak ki a fiatal evangélikus nemzedék körében. Tehetséges és határozott egyéniség volt, nagy reményekkel tekintettek működése elé az egyházmegyében, de a nehéz történelmi viszonyok és magánéletének nehézségei végül megakadályozták, hogy kiteljesedhessék a munkássága.

Böjtös László vadosfai lelkész 1936–1942 között, azt követően pedig felsőbb egyházi hatósági megbízás alapján 1948-ig nehéz és vészterhes időszakban látta el az esperesi teendőket. E korszak nagy vívmánya volt többek között az 1938-tól kezdődő presbiteri konferenciák megszervezése. Az 1949-es évben az egyházmegye 315 presbiterének összesen 34 előadást tartottak. De nagy sikert hozott mindenütt a gyülekezeti napok megrendezése is, amelyeknél a közösség minden rétegével igyekeztek komolyan foglalkozni. A lelki éhség akkora volt e korszakban, hogy akár már egyhetes és minden nap telt házas evangelizációkat is lehetett tartani egy-egy gyülekezetben. Tömegével mentek el a répcelaki, a fóti és a gyenesdiási konferenciákra és csendesnapokra is. A lelki ébredés sok pozitívuma ellenére sem titkolhatjuk el, hogy az egyházmegye lélekszáma mégis erősen megcsappant a 40-es években: mert míg 1901-ben még 11 716 lelket tartottak nyilván, addig ez a szám 1948-ra alig több mint 10 000 főre csökkent. A csökkenés oka főképp a háború, a városokba özönlés és a kivándorlás volt.

1948-tól vette át a sajátosan kettős és ellentmondásos helyzetben az esperesi tisztet az egyházmegye utolsó esperese, Balogh Ernő nagygeresdi lelkész. Ahogy Hanzmann Károlynak a Felsősoproni Egyházmegyében, úgy itt Balogh Ernőnek volt kényszerű és szomorú tiszte végigvezényelnie az egyházmegye végnapjait, azon belül különösen az 1948-as iskolaállamosításokat.

De ne feledkezzünk el ennél az egyházmegyénél sem az esperesek mellett álló hűséges szolgatársakról, az egyházmegyei felügyelőkről sem. Közülük hadd emeljem ki dr. Ajkay Béla répcelaki földbirtokost, aki 1903-tól 1934-ig töltötte be e tisztet. A hosszú időszak alatt hatszor választották meg felügyelővé. Nagy megbecsülésnek és szeretetnek örvendett területünkön. Fáradhatatlanul és precízen munkálkodott az egyház javán. Kapi Béla jegyezte meg róla, hogy míg mások pihentek, addig ő éjszakákon át dolgozott, hogy vállalt egyházi munkáival soha meg ne késsék. Ajkayt e tisztségben Rupprecht Antal sajtoskáli földbirtokos követte, akinek kedvessége, szívélyes modora, szerénysége és közvetlensége meghódította az egyházmegye népét, de Rupprecht valamiféle elkedvetlenedés miatt csak négy évig állt e poszton. Így őt dr. Ajkay István követhette, aki 1938-tól töltötte be a világi elnök tisztét 1948-ig, édesapja három évtizedes szolgálatának szellemében. Hasonló nagy odaszántsággal vette ki részét az egyházi életből, mint édesapja: erős és kemény egyéniség volt. Jogi tudásával felsőbb szinteken is megbecsült munkása volt egyházunknak. Az egyházmegye utolsó felügyelője pedig dr. Karsay Zoltán csornai ügyvéd volt, akiről szintén azt jegyezték le, hogy sem időt, sem fáradságot nem kímélve végezte szolgálatát egyházáért.