A Győr-Mosoni Evangélikus Egyházmegye

A Győr-Mosoni Evangélikus Egyházmegyéhez 15 anyagyülekezet tartozik. A gyülekezetek összlélekszáma a népszámlálási adatok szerint 16 960 fő. A hívek lelkigondozását 18 lelkész és egy lelkészi munkatárs végzi.

Győrött és környékén korán jelentkezett a reformáció hatása. Ez szinte természetes következménye annak, hogy a város a nemzetközi kereskedelmi forgalommal rendelkező fontos utak nyomvonalán alakult ki. Nemcsak a népvándorlás hullámai vonultak erre, hanem a világkereskedelem jelentős része is errefelé haladt. Így a világ eseményei itt hamar ismertté váltak. Eljutottak ide a valdens és huszita mozgalmak hírei is5, sőt a lipanyi csatát (1434) követően a menekülő táboriták közül is néhányan itt telepedtek le, akikről a történetírók feljegyezték: „huszita családból származott”. A lutheri reformáció tanítása, sőt Luther iratai is hamar elterjedtek a városban. Szinte naponként érkeztek ide a német területekről kereskedők, akik magukkal hozták ezeket, s szinte nyílt kereskedést folytattak velük. A győri kereskedők is gyakran jártak Németországban, közülük többen is a reformáció meggyőződéses hívei lettek.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az emberek egymással való beszélgetését sem. A reformáció mindennapi beszédtéma volt, foglalkoztak vele nyilvános helyeken (kocsma, piac), családi otthonokban éppúgy, mint társas együttléteken. Az emberek sokféleképpen találkoztak a reformáció témájával, hiszen az egyház megújulásának vágya nyilvánvaló volt, a reformáció puszta ténye is érdeklődést váltott ki. Valóságos népmozgalom bontakozott ki, amelyet sem inkvizícióval, sem törvényekkel és rendeletekkel nem lehetett megakadályozni.

Kétségtelenül kedvezően hatottak a reformáció elterjedésére a 16. század történelmi eseményei is, így a közvetlen török veszély, majd az ország három részre szakadása. Ebben az időben mutatkozott meg igazán a győri vár hadászati jelentősége, sőt 1575-re fejeződött be Pietro Ferrabosco tervei alapján az olasz erődépítési szabályok szerint annak megerősítése. A végvárak fenntartása és a zsoldosok fizetése hatalmas összegeket emésztett fel. Ferdinánd királynak nem állt rendelkezésére elegendő anyagi erő, mindig pénzügyi gondokkal küszködött. Bevételei soha nem fedezték a kiadásokat. Mivel a győri vár Bécs kapujának számított, mozgósította a szomszédos osztrák tartományokat. Ezek pedig az általuk fenntartott várban idegen várkapitányok vezetésével saját hadaikat akarták tudni. Így került a győri várba a magyar várőrség egy részének helyébe főként német zsoldos had. A zsoldosok jelentős része pedig már családostul a reformáció híve volt, akik azt kívánták, hogy a várőrségnek legyenek lutheránus lelkészei. A várkapitányok között többen is szívvel-lélekkel a reformáció hívei voltak, sőt szükségesnek tartották a városi polgárság számára is az evangéliumi tanítást. Különösen fontos volt ebből a szempontból Erasmus Teuffel, Johann Rueber és Echius Salm kapitányok időszaka.

Johann Rueber buzgó, határozott jellemű evangélikus férfiú volt, akinek senki nem tilthatta meg, hogy saját házában istentiszteletet tartson. Vasárnaponként a város nyolc pontján fúvatta meg a trombitákat. Hangos kürtszóval hívta a híveket az igehirdetésre.

A reformáció tanai széles körben terjedtek ugyan – jelentős kisugárzással a városkörnyéki településekre, falvakra –, de a szerveződését a katolikus klérus gátolta. A győri evangélikusok 300 év alatt 7 templomot vesztettek el a türelmi rendeletig. Ekkor épült meg hihetetlenül rövid idő alatt a mai Öregtemplom nyolcadikként. A leégett, lerombolt templomokból azonban mindig beépült valami legalább jelképesen az újba. Ezt a gondolatot fogalmazta meg D. Kapi Béla a templom felszentelésének 150. évfordulóján tartott prédikációjában. „A templomoknak csodálatos misztikus történetük van. Sohasem pusztulnak el egészen! Összeomló régi templomokból vándorkövek indulnak el a história jövendőbe vezető országútján. Észrevétlenül beépülnek egy-egy új templom falába, s a régi templom lelkével megtermékenyítik azt.”

Hasonló volt a helyzet Mosonmagyaróvárott is. Wohnitzky Zakariás várkapitány védő szárnyai alatt dolgozhatott Huszár Gál lelkész is, aki 1555–1560 között többször is megfordult Győrött. Ő nemcsak lelkészi feladatokat látott el, hanem iskolát és nyomdát is alapított. Ilyen, később egyre jobb hírű iskola – mely a német katonaság által fenntartott iskolából nőtt ki – Győrben is volt. Itt is Huszár Gál, majd Magdeburgi Joakim volt a lelkigondozó.

Természetesen voltak nagyon nehéz időszakok is. Ilyen időszak volt Breuner János báró várparancsnoksága (1606–1633) idején, aki annyira gyűlölte a protestánsokat, hogy megfogadta a protestáns vallásgyakorlat visszaszorítását. Sőt 1606. november 9-én az uralkodótól az egész várőrség leváltását kérte, mert a várbeliek jelentős része protestáns volt, és templomot akartak építeni.

A gyülekezet kialakulására vonatkozó forrásanyagok azonban a török uralom alatt vagy az ellenreformációs törekvések és erőszakoskodások miatt jelentős részben elpusztultak. Amit a törökök nem perzseltek fel, azt megsemmisítették az inkvizítorok vagy a velük érkezett katonák. Ilyen előzmények mellett nem csoda, hogy a közben elkészült gyülekezeti monográfiáink hiányosak, adatszegények, különösen a 16–17. századok vonatkozásában. A mégis fellelhető, tanulmányozható anyagok ugyanakkor óriási meglepetést okoznak. Ilyen meglepetés lehetett, amikor az 1749-ben katolikusok által elvett anyakönyveket a 20. században Kapi Béla püspöknek sikerült visszaszerezni. Payr Sándor munkájában olyan evangélikus gyülekezetekről olvashatunk, amelyek ma már nem léteznek, sőt evangélikus vallású hívek is alig találhatóak ezekben. Ilyen például Gyarmat, Hédervár, Koroncó.

Mindez természetesen az evangélikusokra nézve súlyos veszteség. Bizonyára nem így alakultak volna a dolgok, ha a fő- és köznemesség jelentős része nem rekatolizál. Egyházmegyénkben is megmaradt volna például a hédervári gyülekezet, ha a Héderváry grófok megmaradnak az evangélikus egyházban. Héderváry István ugyanis Pázmány Péter hatására 1630 körül rekatolizált. Másutt ezt tette Batthyány Ádám, Nádasdy (III.) Ferenc14 vagy Eszterházy Miklós. A „cuius regio eius religio” (akié a hatalom, azé a vallás) elve alapján a földesurak áttérésük után üldözni kezdték a protestánsokat, templomaikat elvették, és jobbágyaikat áttérésre kényszerítették.

A legsúlyosabb helyzet azonban 1749-ben alakult ki szintén Győrött, amikor Mária Terézia március 10-én kiadta a helytartótanács útján azt a rendeletet, amely bezáratta a győri protestáns templomokat, elmozdította a lelkészeket és tanítókat, megtiltotta a szabad vallásgyakorlatot a városban. Ezután a győri evangélikusok 34 évig Tétre és Felpécre jártak istentiszteletre.

Mint láttuk, a reformáció tanainak terjesztésében nemcsak a lelkészeknek és a tanítóknak, hanem a katonáknak és a földesuraknak – mint világi patrónusoknak – és a városi szenátoroknak is fontos szerepe volt. Férfiak és nők, sőt a társadalmi élet más rétegei – értelmiségiek, kereskedők – is kivették részüket a munkából.

Az egyházmegye evangélikus gyülekezetei közül néhány a Kisalföld Tóköz néven ismert részén (Lébény, Rábcakapi, Tárnokréti, Bezi), illetve a Sokorói-dombságon (Kajárpéc, Felpéc) vagy Sokoró és a Rábaköz között (Győrszemere, Tét, Mórichida) helyezkedik el. Győrújbarát és Ménfőcsanak Győr vonzáskörzetéhez tartozik. Ez utóbbi közigazgatásilag 1971-ben Győrhöz került, de evangélikus gyülekezete ismét önálló. (Korábban Győrújbarát gondozta.) A Szigetközben Győrújfalu kivételével nincs evangélikus gyülekezet, csak erősen szórványjellegű falvak vannak több-kevesebb evangélikussal. Győrújfalu Győr filiája.

Az egyházmegye anyagyülekezetei lélekszámban nagy különbségeket mutatnak. Az iparosodással összefüggésben egyes – még anyagyülekezetként szereplő − községek létszáma úgy lecsökkent, hogy ma már nem tudják lelkészüket eltartani (Tárnokréti, Rábcakapi, Mérges, Kisbabot), de a második világháború után még valamennyi saját lelkészével működött.

Érdekes, hogy a győri és a Győr megyei evangélikus gyülekezetek eredetileg nem a dunántúli, hanem a Dunától északra kialakuló gyülekezetekkel együtt szerveződtek. 1573-ban jött létre a Sempte központú csallóköz−mátyusföldi protestáns egyházkerület (amelyben 1592-ig együtt éltek a reformátusokkal). Ennek az egyházkerületnek szuperintendense 1584−85-ben Sibolti Demeter volt, aki azonban rövidesen győri lutheránus lelkész lett. Az 1610-es zsolnai zsinat után a Győr megyeiek a felsődunamelléki magyar evangélikus egyházkerülethez tartoztak, melynek 1613−19 között Pálházi Gönc Miklós volt a szuperintendense, később a dunáninneni egyházkerülethez tartoztak. Ugyanakkor a sokoróaljai községek a dunántúli egyházkerülethez kapcsolódtak. Később a Győr megyei gyülekezetek is a földrajzilag indokoltabb dunántúli kerülethez csatlakoztak. Valószínű, a győriek maradtak legtovább a dunáninneni kötelékben, de 1600 után mind több Győr megyei lelkészt ordináltak dunántúli püspökök.

Az egyházmegyékhez tartozó községek is gyakran változtak. Ma sem követik maradéktalanul a közigazgatási megyék határait. Természetesen ennek több oka is lehetett. Ilyen ok például a főúri patrónusok több megyét is érintő birtokrendszere vagy az általuk támogatott személy tekintélye.

Ha megnézzük például Musay Gergely püspök 1661-ből fennmaradt regestumát (lajstromkönyv), mely a még addig fennálló vagy korábban elvett gyülekezeteket sorolja fel, nagyon érdekes képet kapunk (Nemeskér, 1661. április 1.), A VII. Sub senioratu Reverendi Domini Johannis Szentmiklósi (Tisztelendő Szentmiklósi János úr esperessége alá tartozó gyülekezetek) című felsorolásban szereplő 45 községnév között a 20. helyen szerepel Jaurinum (Győr) és még 8 ma is létező egyházközség, de találunk Veszprém megyéhez (Vaszar, Ugod), Komárom megyéhez (Szák, Bokod), sőt Fejér megyéhez tartozó községet is (Csurgó, ma Fehérvárcsurgó).

A Series Ecclesiarum Aug. Confes. In Diocesi Jaurinensi Anno 1725 (A győri katolikus egyházmegye területén fekvő ágostai hitvallású győri gyülekezetek sora 1725-ben) felsorolásában nem egy községnév után azt olvashatjuk, hogy per Plebanum occupata (pl. Gyömöre, Rábaszentmihály). Néhány esetben pedig a per Pontificios occupata szavakat találjuk. Ezek a szavak azt jelentik, hogy a plébános vagy az egyházi (katolikus) főhatóság elfoglalta. Ezeket a helyeket az 1750-ből fennmaradt Fábri Gergely által készített névjegyzék már nem is említi. Egy példa erre a már említett Mérges, középkori falu, ahol a 17. század első felében evangélikus lelkész szolgált, Edvi Illés Gergely gályarab lelkész is szolgált itt. 1903-ban még önálló egyházközség volt lelkésszel, felügyelővel, tanítóval, 222 evangélikussal, hozzá tartoztak: Kisbabot–Homoród, Csécsény.

Természetesen ezek a regestumok nemcsak azt bizonyítják, hogy az egyházmegyék területe milyen változásokon ment keresztül az idők folyamán, hanem arról is beszélnek, hogy nehéz évtizedek, évszázadok voltak. Ezért volt fontos az 1681-es 26. törvénycikk, mely Vas és Sopron megyében két-két községben adott lehetőséget a szabad vallásgyakorlásra (Nemescsó és Nemesdömölk, illetve Vadosfa és Nemeskér). Győr és Veszprém megyében pedig megmaradhattak azok a gyülekezetek, amelyek 1681-ben, illetve már korábban is evangélikus vallásgyakorlatot folytattak. Ezt azonban igazolni kellett eskü alatt jegyzőkönyvileg. Ilyenek például a bödögei (ma Homokbödöge) evangélikus gyülekezetre vonatkozó tanúvallomások 1703-ból.

Hiába voltak viszont a törvények, ha azokat nem tartották be. Payr Sándor szerint „A földesurak ellenszegültek a törvénynek.” A végrehajtást jogsérelmek akadályozták. Csoda, hogy sok gyülekezetünk lelkész és tanító nélkül is megmaradt. A „gyászos évtized” (1671–1681), a pozsonyi törvényszék (1674 március), az eperjesi vértörvényszék (1687) történései iszonyú helyzetet teremtettek. Voltak gályarabságot szenvedett lelkészeink is, így Edvi Illés Gergely mérgesi, majd malomsoki lelkész, Borhidai Miklós, aki Rábaszentandráson szolgált. Szentmiklósi János kajári lelkész pedig megjárta a lipótvári börtönt.

Az üldözések és gáncsoskodások ellenére sem sikerült azonban megsemmisíteni a reformáció egyházait. Ebben fontos szerep jutott a pietizmusnak. Tekintettel arra, hogy a magyarországi pietizmus éppen Győrött jelentkezett először, érdemes lesz a kérdéssel behatóbban foglalkozni. A pietizmus olyan kegyességi irány, mely a 17. század folyamán az ortodoxiát próbálta kiszorítani. Nem a tanítás szigorát, hanem a vallásos, kegyes életet tartotta fontosnak. Érdekes, hogy nagyjából a győri pietista lelkészek és tanítók névsora egyezik a magyar (dunántúli) pietistákkal, írja Csepregi Zoltán. „Szűkebb értelemben azokat tekintik pietistáknak, akik a halleiek közvetlen hatása alatt a nevelésnek megnövekedett szerepet tulajdonítanak, gyakorlati munkájukban a gyülekezeti alkalmak szaporítására törekszenek, elítélik a világiasságot és elkötelezettek a misszió ügye iránt, valamint törekszenek a tudományos igényű biblicizmusra… a pietizmus a biblikus kegyesség visszaállítását tűzte zászlajára.”

A pietizmus a németalföldi reformátusoknál jelentkezett először, de nagy jelentőségűvé Németországban vált. Központja Halléban volt. A pietista törekvések első képviselője Philipp Jakob Spener volt, aki azt akarta – többek között –, hogy a hívek sokat foglalkozzanak a Bibliával. Fő képviselője viszont August Hermann Francke volt, aki a hívektől megrendítő élményű megtérést és a világtól való elfordulást várt.

A német pietizmus sajátos hajtása a herrnhuti testvérközösség, mely elfogadta az Ágostai hitvallást, s ezzel az evangélikus egyház részévé vált, de szokásrendszerében önálló maradt. (Ők készítik napjainkban is a nálunk is rendszeresített bibliaolvasó Útmutatót.)

A hallei egyetemen tanuló magyar diákok megismerkedtek a pietizmus tanításával, s hazatérve terjesztették azt. Jelentős magyarországi képviselőjük Bél Mátyás volt, aki neves történész és földrajztudós, lelkész és pedagógus egyszerre. Hazánk történeti-földrajzi leírása mellett párhuzamosan az egyházi irodalmat is művelte. A magyar mellett a német és szlovák ajkú hazai evangélikusság lelki szükségleteit is igyekezett szolgálni. Kiadói munkássága is jelentős.

Nagyon fontos szolgálatot végeztek a dunántúli magyar pietisták, akik szintén Halléban nevelkedtek. Itthoni központjuk − Csepregi Zoltán szerint is − a győri gyülekezet és ennek iskolája volt. Munkásságuk megelevenítette a gyülekezetek életét, az elfáradt, a zaklatások miatt fásult lelkészeket új erőhöz segítették. Irodalmi munkásságukkal (imádságoskönyvek, Újtestamentum-fordítások, káték stb.) átsegítették a lelkészi szolgálattól megfosztott gyülekezeteket a 18. századi elnyomatáson.

A győri pietisták közül kiemelkedik Torkos András, akit „a magyar pietisták atyjának” is neveztek, aki kiadta Luther Kis kátéját. Szenicei Bárány György nemcsak lelkészként, hanem pedagógiai szakíróként is nevet szerzett magának. Kiadta az Ágostai hitvallást is. Id. Ács Mihály Zengedező Mennyei Kar című énekeskönyvét, illetve az Aranylánc című imádságos-könyvét említjük. Fontos munkát végzett Vásonyi Márton (Győr, Vadosfa), Sartoris (Szabó) János (Győr, Nemescsó), Szenicei Bárány János (Felpéc) és Szászky Tomka János (Győr, Pozsony).

A magyar pietisták munkássága tehát erősítette a sokat szenvedett dunántúli evangélikus gyülekezeteket, segítette megmaradásukat, elősegítette a nemzeti nyelv használatát, lépéseket tett az anyanyelvi tanulás érdekében is. A győri evangélikus iskola a 16. századtól a 19. századig jó hírnévnek örvendett, messze földről is érkeztek ide tanulni vágyó fiatalok. (Például Szenci Molnár Albert.) Algimnáziumában tanított Kis János, a későbbi püspök, Berzsenyi Dániel és Kazinczy Ferenc barátja. A 19. század második felében itt dolgozott néhány évig Péterfy Sándor, „a pedagógusok atyja” is.