Különböző szerveződések

A reformációt követően a jelenlegi földrajzi beosztástól merőben más területi elrendezésben voltak a lassan kialakuló dunántúli esperességek. A fellelhető adatok meglehetősen hiányosak, megsemmisültek különböző okok miatt, így teljes képet adni úgyszólván lehetetlen.
A veszprémi egyházmegye áttekintésénél a Zala, Vas, Fejér és Győr-Moson, Sopron megyék krónikájába is bele kell tekintenünk, hiszen egyes gyülekezeteink ezekhez tartoztak, vagy jelenleg tartoznak azokhoz.

A Balaton melléke nem esett a népek nagy országútjába, de – visszatekintve – történelmi föld ez is. A római légiók a Savaria és Aquincum közötti útról nemcsak le-letértek a hegyek közé, de itt-ott állandó tanyát is ütöttek. A felszínre került római kori emlékek beszélnek erről. A szláv helységnevek pedig (Tapolca, Tördemic, Ederics, Zánka) azt bizonyítják, hogy Szvatopluk népe is megvetette itt ideiglenesen lábát. A honfoglalás után Örs vezérnek jutott ez az országrész.

A reformáció idejében is a szőlőművelés képezte a vidék egyik elsőrendű gazdasági forrását, és a borkereskedelem révén élénk összeköttetés állt fenn Sopron és Vas megye, sőt Ausztria és Stíria között is, északi irányban pedig Pápa és Győr városokkal is sokat érintkezett a vidék.

Amint arról szó volt, a reformáció itteni megjelenésének pontos időpontjáról nincsenek biztos adataink. Következtetnünk azonban szabad, és feltevéseink is lehetnek. Alsódörgicsére vonatkozóan például ezt olvashatjuk: „1526 a mohácsi vész esztendeje, amikor is Dörgicsén a megújított egyháznak hívei valának.” Ez a feljegyzés jogot ad arra a következtetésre, hogy a Balaton melléke is korán megismerkedett a reformációval. A dunántúli reformáció központjai ekkoriban Sárvár (Újsziget), Pápa és Csepreg voltak. Földesurai az említett Török és Nádasdy családok segítették, védték az új irányt. Meg kell említeni erről a vidékről Erdősi Sylvster Jánost és Dévai Mátyást, akik minden bizonnyal együtt is dolgoztak Sárváron és környékén.

Időeltéréssel ugyan, de hamarosan párhuzamosan fejlődött egymás mellett a wittenbergi és a helvét irány, alig van község, ahol ne lenne mindkét iránynak híve, közössége. Érdekesség, hogy az Enyingi Török-féle birtokon, a Balaton északi és keleti partján inkább a református elem maradt meg, míg a Balaton nyugati partvidékén, amely közelebb volt Sárvárhoz, az Ágostai hitvallás mellett maradtak meg a hívek. Lassan kialakultak a „seniorátusok”, egyházmegyék egy-egy esperes vezetésével.

„Musay püspök 1661. évi jegyzéke szerint a mai veszprémi egyházmegyei gyülekezetek így oszlottak meg: I. Zvonarics Sámuel seniorátusában: Szergény, Vatt, Dobron, Ukk, Kerta, Nagyszőllős, Doba, Devecser, Koppán, Ajka. II. Szentmiklósi János seniorátusában: Vaszar, Csót, Ugod, Bakonytamási, Varsány, Sikátor, Teés (Thees), (Bakony)Szombathely, Csurgó.”

„1681 után először csak a győri és a kemenesaljai esperesség létezett a Dunántúlon (a tolna-baranyai esperesség csak 1715-ben alakult), ebbe a kettőbe voltak beosztva a mai veszprémi egyházmegyei gyülekezetek.”

Ezen a vidéken is átélték a szenvedés, üldözés harcát. S itt is akadtak bátor kiállások. A hagyomány szerint például a kővágóörsi evangélikusok szekérvárral védelmezték templomukat a zalavári barátok támadásaival szemben.

Egyházmegyénk területéről a pozsonyi vértörvényszék elé idéztették Joós György kővágóörsi, Zsolnai István nagyvázsonyi, Zsédenyi (Zedeni) István dörgicsei, Csajtai János ajkai lelkipásztorokat, valamint tanítókat. Közülük Zsédenyi István megszenvedte a gályarabságot is. Nagyvázsony híveit – mint végvárat – azonban maga I. Lipót 1675-ben külön diplomával védte meg az üldöztetésektől. Az üldözés ezt az egyházmegyét is szétzilálta a 17. század végére.

„A győri egyházmegye esperese 1692-től 1711-ig Bors Mihály, ki mellett vice-senior volt Tóth Sipkovits János, akkor pápai, később téti lelkész és püspök. 1711-től 1737-ig Károly István a győri esperes. Ennek eskümintáját aláírták e gyülekezetek lelkészei: Sikátor, Vanyola, Tés. Egyházlátogatási jegyzőkönyvében szerepelnek: Gecse, Csót, Vanyola, Bödöge, (Bakony)Szombathely, Bánk, Sikátor, Varsány, Szentlászló, Tamási, Teszér. 1730-ban: Csernye, Súr. 1737-ben: Öskü, Tés.”

Eleinte a Balaton-parti gyülekezetek a Somlóvidék gyülekezeteivel is képeztek esperességet. Különválásukat, önálló (zalai) egyházmegyévé alakulásukat az 1783–1787 közötti évekre tehetjük. Bizonyítja ezt a tényt, hogy Erhard György Nagyszőllősi lelkész és kemenesi senior 1782 januárjában II. József türelmi rendeletét így bocsátja körútjára: „Főtisztelendő Superintendens urunk levelét küldöm a rendes folyó ekklézsiákra Gergelyi, Nagyszalóki, Dabronyi, Nagyalásonyi, Ajkai, Nagyvázsonyi, Mencshelyi, Dörgicsei, Kővágóörsi, Kapolcsi ecclesiákban lévő Tiszt. Uraimékhoz.” Ekkor tehát még nem volt külön zalai besorolású gyülekezetünk. Ez 1787-ben érhető tetten, mikor Hrabovszky Sámuel püspök egyházlátogatást, végez és Vilfinger János kapolcsi lelkész mint zalai esperes kíséri a püspököt.

A kemenesaljai egyházmegyéhez tartoztak egy ideig: Szergény, Gergelyi, Külsővat, Dabrony, Nagyalásony, Kerta, Nagyszőllős, Ajka és Merse. Még az 1696. évi közgyűlést is Kemenesmihályfán tartották.

Ősszefoglalva: a mai veszprémi egyházmegye gyülekezetei a 18. század végéig (a türelmi rendelet megjelenéséig) a győri, a kemenesaljai, a zalai és a Balaton-vidéki egyházmegyékhez tartoztak elosztva.