A reformációt követő időszak

A reformáció utáni közvetlen időszakban az egyházközségek keletkezési idejét nem lehet a kívánt történelmi pontossággal és okmányokkal alátámasztottan meghatározni. Az oszmán had feldúlta az egész – mai értelemben vett – egyházmegye területét a Balatontól egészen Győrig. Majdnem mindegyik gyülekezet történetében olvasható, hogy a templomot, eklézsiaházat, iskolát tűz hamvasztotta el valamikor. Az értékes tanúbizonyságok elpusztultak a lángokban.

A reformáció tanainak befogadására a „talaj jól előkészített volt.” Husz János reformációját 1420-ban „a magyarok is már számosan bevették. És már nyilván vallják vala a tudományt.” „Száz esztendőn keresztül forrott már a nép lelkében Husz tanítása, amikor Luther tanai is terjedni kezdtek, termékeny talajra találtak.”

A legrégibb hazai emlékeink (írásos feljegyzések, tárgyi emlékek) a pápai gyülekezetről szólnak, de ott sem annak keletkezéséről, hanem a gyülekezet egy-egy munkásáról, prédikátoráról vagy tárgyi emlékről. A református főiskola régiségtárában van egy harang felirattal: „Scholae reformatae Papensis 1531.” (Pápai reformált iskola 1531.) „Ezt ugyan később öntötték, a református elnevezés is későbbi, de mutatja, hogy a régiek is ezt az évet tartották az iskola alapítási évének.” 1534-ből való Gyzdawyth Péter tanító ismert aláírása: „capellanus, sed non papisticus” (káplán, de nem pápista). Lejegyzett dátumok, tárgyi és írásos emlékek alapján tehát állíthatjuk, hogy ezen a területen mutatkozott meg hazánkban először a reformáció szervezettségében.

Az is bizonyos, hogy az evangélikus közösségek (még nem a mai értelemben vett gyülekezetek) nem az ellenreformáció idejében, hanem korábban keletkeztek. A 16. és 17. században Ferdinánd (1526–1564) és Miksa (1564–1576) uralkodása idejéből – Pápán az 1531., Kádártán az 1535., Enyingen az 1540., Felsőörsön az 1542., Kenesén az 1544., Szentkirályszabadján az 1545., Lepsényben az 1560. évtől – számítják az evangélikusság megjelenését.

A veszprémi egyházmegyében ‏– megértve Luther tételeit az egyház megreformálására – helyi visszaélések is siettették az áttérést. Ilyen volt 1535-ben a római katolikus püspök, Kecheti Márton botrányos életmódja: a veszprémi apácák javait lefoglalta, a székesegyház kincseit a főispánnak elzálogosította, erőszakkal elfoglalta Tátika várát. 1545-ben otthagyta Veszprémet, kilépett egyházából, és nőül vette Homonnai Drugeth Antal leányát.

„Ilyen gyenge egyházi gondozás mellett szabadon terjedhetett a reformáció. Hasonló eset siettette a Somlóvidék reformációját. Somlóvásárhelyen Benedek-rendi apácák a Szent Lambertről elnevezett kolostorban a 16. század elején a szerzetesi szabályokkal ellenkező oly gyalázatos és botrányos életet éltek, hogy Gosztonyi János győri püspök (1510–1524) II. Gyula pápa rendeletére vizsgálatot rendelt el ellenük, kiűzte őket a zárdából, és premontrei apácákat rendelt helyükre.”

„Fordulópontot képezett a reformáció terjedésére Fehérvár megszállása a törököktől. Innen, a budai pasa pártolása mellett szabadon terjedhettek az új tanok Veszprém, Fejér, Zala és Somogy megyékben. Mikor Veszprém vára 1552-ben török kézre jutott, innen a püspök és a káptalan elmenekültek – a püspök 1629-ig nem is jött vissza –, s az őrség protestáns lelkészt engedélyezett, így aztán szabadon terjedt Veszprém környékén az evangélium világossága.”

Az előzőekben csak futólag érintettük a reformáció korai szakaszát, a lelki meggyőződésen túl a térnyerést előidéző történelmi és személyi okokat. De kik voltak itt a reformáció terjesztői? Több az ismeretlen, mint az ismert. A lelkészek, tanítók közül alig egy-kettőnek nevét jegyezte fel a krónika. A pápai Bálint pap (Illési Bálint), Gyzdawyth Péter tanító és káplán, Huszár Gál, Sztárai Mihály a legismertebb terjesztők.

„A főúri pártfogók sorában az első Thurzó Elek, a buzgó evangélikus, 1528–1535 között Pápa földesura volt. Az ő idejében kezdődött el a reformáció tanainak térhódítása Pápán. I. Ferdinánd a várat és a hozzá tartozó falvakat, birtokokat Enyingi Török Bálintnak adományozta, aki főleg itt, továbbá a Balaton mellékén, Veszprém és Somogy vármegyében volt pártfogója a protestantizmusnak. Fia és örököse, Enyingi Török Ferenc szintén védője volt az újításnak, utódjának, Enyingi Török Istvánnak pedig Pathay István pápai, majd veszprémi lelkész segítségével döntő szerep jutott a református gyülekezet születésénél. Itt vezette először a gyülekezetet presbitérium.”

Meg kell emlékeznünk az Enyingi Török család evangélikus közösségünket védő nőtagjairól is: Bálint feleségéről, Pemflinger Katalinról, a „lutheránus nőoroszlánról”, Török Ferenc nejéről, Guthi Országh Borbáláról, valamint Török István első és második feleségéről, Lobkovitz Poppel Júliáról, illetve Gersei Pethő Margitról. A maguk helyén mind nemcsak megértői, hanem védői is voltak a kialakuló egyháznak.

„Pápa, Ugod és a Somlóvidék, Devecser, Veszprém vidéke voltak tehát a reformáció gyújtópontjai.” Néhány név erről a tájról is: ifjabb Nádasdy Tamás Ugod földesura, a veszprémi és devecseri Choron András és fia, Choron János, a tihanyi várparancsnok, Gyulaffy László Kádárta földesura, ők mind a protestantizmus védelmezői voltak.