A Somogyi Egyházmegye 1921 és 1952 között

Mesterházy Sándor (1921–1933) már esperessé választása előtt megismerte egyházmegyéjének gyülekezeteit. Megírta a somogyi egyházmegye történetét, amely e munkának is egyik forrása lett. Esperesként nehezményezte a területi változásokat, de bizakodva tekintett a jövőbe. Szorgalmazta a gyülekezetekben folyó – Kapi Béla püspök által elindított – belmissziói tevékenységet, és irányította a Barcs–Nagyatád–Somogyszobi Missziói Gyülekezet megszervezését. Célja mind esperesi munkájában, mind irodalmi tevékenységében a lelkek „megjavítása” volt. Ezt fejezi ki könyve utószavának egyik mondata is: „Hadd haladjanak az emberek a fejlődés útján, a boldogság, az üdvösség felé.” Tizenkét éven át buzgón végzett hivataláról, egyszerű, puritán papi lelkülettel viselt tisztségéről 1933 nyarán mondott le. Egykori lelkésztársa és hivatali utódja – Horváth Lajos – így írt róla: „mély vallásossága, alázatos, szelíd jelleme, egyháztörténeti mély tudása, meleg emberszeretete tették munkáját áldásossá, benne a lelkészek atyjukat tisztelték és szerették.”

Mesterházy Sándor elnöktársa mindvégig dr. Ittzés Zsigmond volt. Nem csoda, hogy ő is a lelkek megtartását, a hívek erősítését tartotta az egyházmegyei lelkészi kar fő feladatának.

Az 1933. évi névtárban a dunántúli egyházkerület 9 egyházmegyével szerepelt. Ekkor már nem létezett a vasi felső egyházmegye, mert egyházközségeit Kőszeg és Szentgotthárd kivételével az ausztriai Burgenlandhoz csatolták. Két egyházközsége a vasi közép egyházmegyéhez került. Mai egyházközségeink öt egyházmegyében helyezkedtek el: a somogyiban, a kemenesaljaiban, a tolna-baranya-somogyiban, a zalaiban és a veszprémiben.

A jogelődnek tekintett somogyi egyházmegyét 10 egyházközség és a Barcs–Nagyatád–Somogyszobi Missziói Gyülekezet alkotta. Területileg 2 vármegyéhez tartoztak. Somogy megyéhez a gyékényesi (815), a kaposvári (1547), az iharosberényi (1395), a nemespátrói (679), a porrogszentkirályi (1739), a sandi (880), a surdi (970), a vései (1249) és a Barcs székhelyű missziói gyülekezet; Zala megyéhez a nagykanizsai (1249) és a szepetneki (594) egyházközség tartozott. Az egyházmegyében (a missziói gyülekezetben és a szórványokban élőket nem számítva) 1144 tanulót tartottak nyilván.

A kemenesaljai egyházmegyében Pusztaszentlászlót (702), Zalaistvándot (871) és Zalaegerszeget (693) találjuk a mai Zala megyéből. Barlahida még Pusztaszentlászlónál szerepel, de már 1932-ben megkezdődött missziói gyülekezetté szervezése. 1933 augusztusában vált véglegessé a missziói kör. Zalaszentgrót változatlanul Zalaistvánd filiája volt. Az esperesi tisztséget Molitórisz János (1929–1952) ostffyasszonyfai lelkész, a felügyelőit koltai Vidos Dániel merseváti földbirtokos töltötte be.
A tolna-baranya-somogyi egyházmegyéhez hat somogyi egyházközség tartozott: Bábonymegyer* (547), Somogydöröcske (2221), Ecseny (1510), Kötcse (1274), Tab (1942) és az 1927-ben önállósult Somogyvámos (861). Somogydöröcskének változatlanul Somogyszil, Gadács és Bonnya, Ecsenynek már csak Polány, Tabnak Torvaj, Magyarkér, valamint – új gyülekezetként – Lulla és Sérsekszőlős volt a filiája. Ebben az időben a tolna-baranya-somogyi egyházmegye volt a dunántúli egyházkerület legnagyobb lélekszámú egyházmegyéje (55 495 lélek, 8214 tanuló). Mai egyházmegyénk legnagyobb gyülekezete Somogydöröcske volt. Az egyházmegye élén Müller Róbert (1931–1936) felsőnánai lelkész állt főesperesi státusban. Az alesperes Gyalog István kétyi lelkész volt. Az egyházmegyei felügyelő tisztet dr. Pesthy Pál nyugalmazott igazságügy-miniszter, földbirtokos töltötte be. (A *-gal jelölt község neve időközben megváltozott!)
A zalai egyházmegyéhez az 1926-ban önállósult Keszthely (527) tartozott. Az esperesi tisztséget – Magyari Miklós (1908–1920) kapolcsi és Fenyves Ede (1920–1926) mencshelyi lelkész utódjaként – Nagy Lajos (1926–1937) szentantalfai lelkész, az egyházmegyei felügyelőit dr. Berzsenyi Jenő nyugalmazott járásbíró (Hegyfalu) viselte. A zalai egyházmegye – szemben az előbbivel – a dunántúli egyházkerület legkisebb lélekszámú egyházmegyéje volt. Hét egyházközségében 3846 evangélikus élt.

A veszprémi egyházmegyéhez tartozó Siófok a névtári nyilvántartásban még Lajoskomárom szórványaként szerepelt 83 lélekkel, de már szervezés alatt állt az Enying székhelyű missziói gyülekezet. Esperese Takács Elek (1913–1937) homokbödögei lelkész, felügyelője Mihály Sándor pápai gazdasági felügyelő volt.
Az 1940. évi névtár adatai a somogyi egyházmegye gyülekezeteinél nem mutatnak számottevő változást. A kemenesaljainál Barlahida már missziói központként szerepel. A tolna-baranya-somogyi egyházmegyénél Gyalog István (1936–1940) kétyi lelkészt találjuk a főesperesi székben. Dörmer Frigyes varsádi lelkész az alesperes, Fábián Imre sárszentlőrinci lelkész pedig a belmissziói esperes tisztét töltötte be. Müller Róbert korábbi esperes „tiszteletbeli esperes” címet kapott. Még ugyanabban az évben Fábián Imre (1940–1952) lett a főesperes, és ebben a tisztségben meg is maradt az új egyházszervezet megalakulásáig. A zalai egyházmegyénél Jónás Lajos (1937–1948) alsódörgicsei lelkész lett az új esperes, a felügyelői tisztségre dr. Roósz Ádám (1937–1949) keszthelyi ügyvéd kapott bizalmat. Jónás esperest Menyhár István (1948–1949) követte, majd Halász Béla lett az egyházmegye esperese, aki hivatalát az egyházmegyék átszervezéséig viselte. Az egyházmegyei felügyelői tisztségre dr. Fekete Zoltán egyetemi tanárt – a későbbi országos felügyelőt – választották. Az 1940. évi névtár veszprémi egyházmegyére vonatkozó adatai között már szerepelt az Enying székhelyű missziói gyülekezet, s az egyházmegye élén új esperes, Hering János állt. Siófok 82 lélekkel az enyingi missziói gyülekezet egyik „oszlopa” volt.

Somogy és Zala területén több missziói kör, illetve missziói központ alakult a 30-as években. Szükségességük vitathatatlan. Az egyre jobban szétszóródott evangélikusok „megmentésére” ez mutatkozott a leggyorsabban és legjobban járható útnak.

Somogy megye délnyugati részén élő evangélikus szórványhívek összegyűjtésére alakult 1932-ben a Barcs–Nagyatád–Somogyszobi Missziói Gyülekezet, amelynek Barcs lett a székhelye. A vármegye északkeleti részén élő evangélikusok is szerveződtek 1934-ben Enyingi Missziói Gyülekezet néven, központja Enying, majd 1943-tól Siófok lett. A székhelyváltozást követően azonban már Enying–Siófoki Missziói Gyülekezet néven szerepelt. A Zala vármegye északnyugati részén lévő göcseji falvak evangélikusai a Barlahida székhelyű Barlahidai Missziói Gyülekezet tagjai lettek 1933 augusztusában. Még 1939-ben megalakult a Balaton déli partján élő evangélikus hívek összegyűjtését célzó Balaton-Délvidéki Evangélikus Missziói Kör Balatonszárszó központtal.

Visszatért Alsólendva és Muraköz 1941 tavaszán. Alsólendva visszakapta régi szórványterületét – a lenti missziói kört –, ezzel a kemenesaljai egyházmegye újabb zalai gyülekezettel bővült. A zalaegerszegi gyülekezet pedig mentesült egy nagy szórványterület gondozása alól. Ám ez csak rövid négy évig tartott, mert 1945 tavaszán Alsólendva ismét a határ másik oldalára került.

Ebben a korban volt Horváth Lajos (1933–1952) gyékényesi lelkész a somogyi egyházmegye esperese, akit 1933. szeptember 28-án iktatott hivatalába a leköszönő Mesterházy Sándor. Az új esperes már hivatalba lépésének második évében végiglátogatta az anyagyülekezeteket, filiákat és a fiókegyházakat, s folytatta az elődje által gyakorlattá vált evangelizációs munka irányítását. Szorgalmazta az egyesületek létrehozását. Különösen sok ifjúsági egyesület tevékenykedett esperessége idején. Az ifjúságért érzett felelősségét jól jelzi, hogy évente 2-2 alkalommal rendeztek ifjúsági konferenciát. Sokat küzdött azért, hogy a változó, nehéz időkben békességben éljenek, és a hitvallási alapon megmaradjanak a különböző politikai elvekkel rokonszenvező lelkészek és gyülekezetek. A második világháború és a nagy társadalmi-politikai változások kora is az ő szolgálati idejére esett. A háborút az egyházmegye nagyobb anyagi veszteségek nélkül élte át, de harangjai ismét sok helyen áldozatul estek. Épületei (különösen Gyékényesen, Paton) és berendezési tárgyai is megsérültek és meg is fogyatkoztak, de a legnagyobb veszteség emberáldozatban volt. Nemcsak a harctereken hősi halált halt fiaink helye maradt üres templomainkban, hanem a bombázások és a brutális gyilkosságok polgári áldozataié is. De egy másik háború is szedte áldozatait: a kitelepülés, a kitelepítés, az internálás. A lelki élet területén mégis megindult a munka, és kiterjedt a gyülekezetek minden rétegére. A vallásos estélyek, az evangelizációk, az ifjúsági konferenciák, a bibliaórák mind-mind gyülekezeteink erősödését szolgálták. A hatalom nem nézte jó szemmel ezeket, és ahol csak lehetett, akadályokat gördített eléjük. Meg kellett küzdeni az iskolák és az egyházi javak államosításából adódó gondokkal is. Előbbi a filiákat érintette súlyosabban, utóbbi minden gyülekezetünk anyagi létét veszélyeztette. Horváth Lajos esperesi tisztsége lemondásával szűnt meg 1952 decemberében. Ő volt a somogyi egyházmegye utolsó esperese.

Elnöktársa 1946 nyaráig dr. Ittzés Zsigmond volt, aki 25 évi példás és hűséges felügyelői szolgálat után ugyancsak lemondott tisztségéről. Helyére Jamrich Béla (1946–1952) csurgói c. igazgatót választották. Beiktatását Horváth Lajos esperes végezte 1946. július 31-én Csurgón. Ő volt a somogyi egyházmegye utolsó felügyelője.

Ebben az időszakban vármegyéink (Somogy és Zala) egyházmegyéiben élénk építkezések folytak. A somogyi egyházmegyében Kaposváron 1929-ben és Csurgón 1936-ban templom, Nagykanizsán 1931-ben gyülekezeti ház épült. A tolna-baranya-somogyi egyházmegyében Hácson 1936-ban emeltek templomot. Fonyódon 1936-ban közös evangélikus-református templommal, Ecsenyben 1936-ban gyülekezeti házzal gazdagodtak a hívek. A kemenesaljai egyházmegyéhez tartozó Zalaegerszegen 1928-ban gyülekezeti ház, Lentiben 1932-ben templom, Barlahidán 1933-ban ifjúsági ház és 1935-ben templom, Pusztaszentlászlón 1934-ben, Zalaistvándon 1939-ben ifjúsági ház épült. A zalai egyházmegyéhez tartozó Keszthelyen 1929-ben templom, Tapolcán 1936-ban, Sümegen 1937-ben közös evangélikus-református templom építése jelezte a gyülekezetek életképességét. A háború, sőt a fordulat éve, 1948 után a Somogyvámoson 1951-ben és a Somogymeggyesen ugyancsak 1951-ben serénykedő templomépítők is több generáció számára kívántak „szent hajlékot” emelni.
Közben a második világháború következményeként – 1945-ben – ismét átrajzolták hazánk térképét... A kitelepítés és az elhurcolás az egyházak közül az evangélikus felekezetet érintette legsúlyosabban, mert híveik között köztudottan magas arányban voltak szlovák és német eredetű gyülekezetek.