A Soproni-Felső Egyházmegye története

A felsősoproni egyházmegyét nyolc községi gyülekezet (Ágfalva, Balf, Csáva, Harka, Kabold, Koldus- vagy Petőfalva, Locsmánd, Meggyes), valamint gyenge szálakkal a két szabad királyi város (Sopron és Ruszt) e tekintetben is autonóm gyülekezetei alkották. Gamauf után 1796-tól Bogsch Jakab, a kiváló és népszerű szónok az esperes, akit váratlan lemondása után 1810-től Gottlieb (Teofil) Gamauf (1772−1841), a híres történetíró követett. Munkássága a dunántúli kerület történetére nézve is kiemelkedő volt, nemcsak írásai, hanem különösen a források gyűjtése és másolása terén. 1841-ben törik meg az esperességben a soproni lelkészek sora, hiszen akkor Gamauf József ágfalvi lelkész, Gamauf Sámuel fia lesz az egyházmegye vezetője. A soproniak és a rusztiak éles elkülönülése miatt ettől kezdve több mint 50 éven át szándékosan nem választottak esperest e két közösség lelkészei közül, hanem a környék evangélikus lelkészei közül kerültek ki az esperesek. 1847-től például Hammerschmidt János locsmándi lelkész tölti be e tisztet, akit a Bach-korszak állított félre. 1851-ben Krausz Gottlieb harkai lelkész, majd 1862-től Gradt János csávai lelkész lett az esperes, rá tíz évre pedig már Fleischhacker Károly ágfalvi lelkész látja el az esperesi feladatokat egészen 1893-ig, akiről azt írja a krónika, hogy „szerencsés kezű vezéregyéniség és köztiszteletben álló hatalmas szál férfiú” volt. De ne feledkezzünk meg e korszak felsősoproni világi vezetőiről sem! Az esperesek mellett már nagy munkát fejtett ki Török Mihály, Sopron főjegyzője, az egyházmegye első hivatalos felügyelője 1795-től, majd 1808-tól Artner Sámuel soproni rendőrfőkapitány tölti be nagyon sokáig e tisztet, akit a neves soproni ügyvéd és elismert tekintély, Schreiner Károly követett ugyancsak 32 éven át tartó szolgálatával.

1893. november 29-e a következő fontos dátum ennek az egyházmegyének a történetében, amikor is a Rajkán megtartott rendkívüli közgyűlésen az addig szabad királyi városi jogállásuknál fogva független ruszti és soproni gyülekezeteket teljes egészében és szervesen besorolták az egyházmegye kötelékébe. Ekkor kerül az esperesség élére a nyájas, közvetlen, gyakorlati észjárású, ugyanakkor „az alkohol karmaiban vergődő" Renner Henrik harkai lelkész; valamint 1899-től világi vezetőnek Fischer Imre nagy igyekezetű soproni alügyész. A 20. sz. küszöbét tehát úgy lépte át ez az 1650 km²-en fekvő, főképp német nyelvű egyházmegye, hogy Lajtaújfalu és Veperd „anyásításával” 12 anyagyülekezete volt, 21 924 lelket számlált, 3232 elemi népiskolás tanulója volt a szépen fejlődő és komoly tudást nyújtó tanintézményeiben, és összesen 37 tanítói állást tartott fenn. Ezzel ugyan a kisebb, de fejlődő egyházmegyék között szerepelt a felsősoproni rész, de a statisztikákhoz képest is az egyházkerület akkori legnagyobb gyülekezete, Sopron miatt, valamint a teológia, a líceum és a tanítóképző miatt, sokkal nagyobb hatást gyakorolt az evangélikus közéletre, mintsem azt a számadatokból gondolnánk. Két említésre méltó tény e korból. Az egyik, hogy az Eszterházyak fő fészke, Kismarton, bár már régen kinőtte magát, mégsem kaphatott „anyai” rangot; a másik pedig, hogy a tárgyalási nyelv minden gyűlésen a német volt, de ekkor ez még semmilyen konfliktust nem jelentett. Szeretnék két évet külön is kiemelni e korból: 1901-et, amikor felszentelték a petőfalvi és a lajtaújfalusi templomot, valamint 1917-et, amikor minden közösség nagy méltósággal ünnepelte meg a reformáció 400 éves jubileumát.

Hanzmann Károly a következőképpen jellemezte még e korszakot: „Az egyházmegye népének vallás-erkölcsi fotografiája nem fest rosszul. Az áldozatkészség az országos átlagon felüli; ellenben a templomba-járás csak közepes. Tudatos hitéletre, biblikus kegyességre minden gyülekezetben akad több-kevesebb példa; a hívek nyájának tekintélyes része azonban az átlagkeresztyén típusból való. ... A lelkészek idősebb nemzedéke, legnagyobbrészt még a racionalizmus emlőin növekedvén fel, ilyen hígított szellemben pásztorolta a nyáját, úgy hogy bizony sok névleges keresztén szundikált akkoriban a templompadokban mindenfelé." A kor komoly erkölcsi problémái voltak még az átlagon felüli alkoholizmus erős hatása, a törvénytelen gyerekek igen magas száma, a marxizmus egyházellenességének megjelenése, az anyagi okok miatti rokonházasság és az Amerikába, valamint Sziléziába történő erős kivándorlási hullám. Ez utóbbinak csak egy előnye volt, a kint meggazdagodott egykori hívek szépen támogatták dollárral egykori közösségeik életét.

Renner 1901-ben mondott le az esperességről, utódja hosszú idő után ismét soproni lelkész, a közszeretetben álló és szelídlelkűen is derekasan helytálló Brunner János lett. 1913-ban újabb váltás következett be: Scholtz Ödön ágfalvi lelkész lépett előre, aki intelligenciájával, ortodox lutheránusságával, ügyes tollforgatásával, a néha már-már túl agresszív, ugyanakkor hajlékony politikus szemléletével is betöltötte megbízatását. Ezzel sok támadásnak és vádnak is kitette magát, és a komolyabb felelősségre vonástól is csak idős kora és betegsége mentette meg. Világi téren is változásokat hozott e korszak: Fischer Imrét 1905-ben dr. Démy Lajos soproni orvos váltotta fel az elnöki tisztben, akiről a tudósítások egyszerre írják le, hogy egyrészt milyen áldozatkész és jószívű volt, ugyanakkor − kortársai szerint − „már-már diktátori hajlammal” is igazgatott. 1917-ben őt dr. Zergényi Jenő neves soproni ügyvéd követte, aki a soproni gyülekezet felügyelője is volt. Róla ekképp szól Hanzmann Károly gyülekezettörténete: „Tetőtől talpig úriember, pallérozott elme, diplomata tehetség. Szeretetreméltó modora és egyházszeretete közismert. Szerencsés és biztos kézzel vezette és eredményesen végezte a reá bízottakat."

Ugyanakkor nem mehetünk el szótlanul az I. világháború pokla és az azt követő Tanácsköztársaság mellett, amelyek megtizedelték a hívek számát, és amelyek magukkal sodortak sokakat az emigrációba. A proletárdiktatúra még egyházi vezetőket, főleg tanítókat is megtévesztett. Nagy veszteség volt, hogy a háború idején harangjaink háromnegyedét és orgonáink ónsípjait is be kellett szolgáltani, a hadikölcsönökbe fektetett, aztán teljesen elértéktelenedő egyházi vagyont is elvesztettük, még akkor is, ha az előbbiek később, a 20-as években pótolhatók voltak. A századelőn már erőteljessé váló elnémetesítő politika aknamunkája pedig jó táptalajt adott a trianoni gyászos események tragédiájának valóra válásához, és lettek – letagadhatatlan tény – éppen a mi evangélikus híveink egyházi vezetőik hatására is a hiszékenység áldozataivá, és bár magukat magyarnak vallották, zömmel német nemzetiségi mivoltuk miatt is örültek annak, hogy Magyarország megcsonkításával régiójuk Ausztriához került. Ámde az itteni lelkes, fegyvert is ragadó ellenállás még a nagypolitikát is döntésmódosításra kényszerítette. A velencei egyezmény létrejöttével e terület egy része szavazhatott hovatartozásáról, és bár evangélikus falvaink lakosai főleg Ausztria mellett szavaztak, de a magyar és horvát falvak, valamint Sopron városa hűségesek maradtak hazánkhoz. Környékünk egy része így magyar maradt, hirdették ki az 1921-es decemberi népszavazás eredményét a soproni harangok. Egyházmegyénket így is nagy veszteségek érték, a 12-ből 8 anya- és velük még további 7 leánygyülekezetünk maradt az osztrák oldalon: név szerint Kabold (hozzá tartozott Mészverem, Hársfalva, Felsőpéterfa, Csóronfalva), Locsmánd, Fertőmeggyes, Lajtaújfalu (Kismarton filiával), Petőfalva (Borbolyával), Csáva, Ruszt és Veperd (az Ágfalvától elcsatolt lépesfalvi filiával). Összesen 8000 lelket veszítettünk, területünknek pedig a szórványokat is figyelembe véve a hatheted része csatolódott el. Scholtz esperest az osztrák hatóságok november 13-án még külön engedéllyel kiengedték Locsmándra harangszentelésre, de a rá következő vasárnapi kaboldi ugyanilyen alkalomra már nem. Ezzel tulajdonképpen kettészakadt, hazánkat kicsiben szimbolizálva, ugyanolyan megnyirbált és csonka lett a 4 anya- és egy leánygyülekezetté zsugorodott felsősoproni egyházmegye; és az egyházkerület legkisebb egyházmegyéjévé vált. Az 1922. július 22-ei egyházmegyei közgyűlést a tagok találóan „megszedett szőlőfürtnek” festették le, ahonnan sok kedves régi arc hiányzott immár. A lélekszám 15 067 fő maradt, 6 parókussal, 2 hitoktató lelkésszel és a kőhidai börtönlelkésszel, valamint 26 népiskolai tanítóval. Az elcsatolt részekkel minden kapcsolat megszakadt, ott az egyházi szervezés még abban az évben teljes átalakításokat végzett.

Akadt azonban néhány kimagasló öröm, amelyekről csak felsorolás szintjén szólok: új harangok Sopronban, Ágfalván és Balfon, templomrenoválás Sopronban és Harkán; egyre növekvő áldozathozatal a templomok és az iskolák fenntartására; a pengő stabilizációja gyülekezeteinket is rendbe hozta anyagilag; új és sikeres alkalmak bevezetésére is sor került (egyházmegyei presbiteri nap, ifjúsági találkozó stb.); kifogástalan rendről tudósító püspöki vizitáció 1929-ben; ugyanaz évben Sopronban a teológusotthon felavatása és a teológia alapkőletétele; 1931-ben Sopronban, a Deák téren a tíztantermes kétemeletes népiskola felszentelése; sok helyütt a villanyvilágítás bevezetése.

Bár voltak emellett komoly kudarcok is, köztük talán a két legnagyobb, hogy a sopronkőhidai protestáns kápolnát minden igyekezet ellenére sem sikerült felépíteni; valamint az, hogy német gyülekezeti tagjaink nagy része erőteljesen hatása alá került a Volksbundnak. Ez különösen a II. világháború idején mételyezte meg a levegőt, és mikor náci megszállás alá került hazánk, a porosz gőg és a pángermán tudat már-már elviselhetetlenné vált. Ez gyülekezeteinkben egyébként nagyobb károkat okozott, mint a bombázások és az anyagi veszteségek; még ha nem is akkorát, mint a fronton vagy a hátországban odaveszett hősi halottjaink elvesztése.

A két világháború között a tisztikar a következőképpen alakult: Scholtz Ödön hosszú regnálása után 1938-tól a nyájas, de erőskezű és vasszorgalmú Ziermann Lajos soproni lelkész lett az esperes; míg a felügyelői tisztben Zergényi után 1929-től a jóeszű és -szívű, ugyanakkor lobbanékony természetű dr. Schindler András soproni alpolgármester szolgált, majd 1935-től dr. Medgyaszay-Brunner Emil soproni tiszti főügyész. Ziermannról egyébként egy jellemző, szállóigévé vált mondat: „Ha az I. világháború idején Ziermann irányíthatta volna a központi hatalmak diplomáciáját, biztosan megnyertük volna a háborút” – vagyis hangyaszorgalmú, jelentéseiben szép korrajzot festő, nagy körültekintésű diplomata volt. Esperesi működését egyébként – mintegy darázsfészekbe nyúlással – rögtön azzal kezdte, hogy 25 évnyi előkészület és huzavona után anyagyülekezetté emelte Sopronbánfalvát, ahol ifj. Prőhle Károly megkezdhette önálló adminisztrátori, majd 1940-től parókusi tevékenységét, többek között egy paplak felépítésével.

A 20. sz. következő katasztrófája az amúgy is romjaiban lévő egyházmegyére nézve a németség kitelepítése volt, ahogy Hanzmann írta gyülekezettörténeti munkájában: „Amikor 1946 áprilisában a tragikus események drámai gyorsasággal torlódtak, oldott kéveként hullott szét egyházmegyénk minden gyülekezete. A kollektív elbírálás alapján a német nemzetiségűek vagonokba kerültek. Alig akadt kivétel. ... A balfi és a harkai gyülekezet majdnem megsemmisült, az ágfalvi és a bánfalvi az egynegyedére, a soproni az egyharmadára zsugorodott össze.” Már egyszer kettészakadt egyházmegyénk újabb szakadáson esett át, közel 12 000 hívét pár nap alatt elveszítve.

De ezzel még mindig nem volt vége a megpróbáltatásoknak: az egyházmegyét is elérte a szocialista rendszer államosító politikája. Sorra vesztettük el 1948-ban általános iskoláinkat, majd a nagynevű líceumot, 1951-ben pedig a teológiát is felköltöztették Budapestre. A hitoktatás fakultatívvá tételével pedig a jövő talaját végképp ki akarták húzni az egyház talpa alól, hiszen alig két év elteltével nyomás hatására már több mint 50 % feletti volt a hittanos lemorzsolódás. Bár a forint megjelenésével az anyagi csőd felé tartás lelassult, a gyülekezetek jócskán megérezték elvett birtokaik hiányát is. A földreform az egykori áldozatos elődöktől kapott biztonsági alapot vette el, és omlasztotta össze az egyház gazdálkodását.

Milyen nehéz szívvel mondhatták ki eleink: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” De kimondták, és ez elsősorban annak köszönhető, hogy a lelki ébredés ezekben a vészterhes korokban itt is határozottan megnőtt az evangelizációs mozgalom hatására. Ennek érdekes mutatói az úrvacsorázók száma, amely – volt olyan gyülekezet – szinte megtízszereződött; és a templomlátogatottság, amely például Sopronban nagyobb volt, mint abban az időben, amikor a gyülekezet létszáma még háromszoros volt. A másik érdekes mutató az áldozatvállalás megnövekedése, ahogy az az egyházkerületi rangsorból is kitűnik, amely szerint a Felsősoproni Egyházmegye magasan vezeti a listát a begyűjtött offertóriumok egy főre eső értékének tekintetében (a második helyen lévő Vasi Egyházmegyének is több mint a duplája). Köszönhető ez annak is, hogy a kitelepítettek helyére becsületes és értékes magyar gyarapodást hozó evangélikus családok is érkeztek az áttelepítések során, akik aztán megmentették a kihalás szélére került gyülekezeteket. Főleg Harka, akkor már (a túlzott magyarosítás hatására) Magyarfalva és Balf menekülhetett meg így, valamint az odakerült lelkészek áldozatos szerepvállalása miatt.

Ziermann Lajos lemondását követően 1949-ben Hanzmann Károly soproni lelkész lett az egyházmegye utolsó esperese, aki megírta az egyházmegye a történetét.