A kerület újjászervezése

III. Károly (1711–1740) 1731-ben bocsátotta ki az első Carolina Resolutiót (királyi rendelet, esetleg a rendelet magyarázata), amelyben a pesti commissio (az 1712–15-ös országgyűlés alapján 1721-ben összeült, katolikusokból és protestánsokból álló bizottság, amely a viták során létrejött anyagát Bécsbe küldte) javaslatai alapján rendezte a magyar protestáns egyházak viszonyait. Alapjában még most is a protestánsok visszaszorítása volt a lényeg, de már nem erőszakos eszközökkel, mint I. Lipót uralkodása alatt, amikor a protestánsok csak artikuláris helyeken tarthattak istentiszteletet. Más helyeken csak magán- vagy családi áhítatokat tarthattak. A Carolina Resolutio alapjában nem szüntette meg ezeket a viszonyokat, hiszen kimondta, hogy vegyes házasságot csak katolikus pap szolgálatával lehet kötni, minden vegyes házasságból született gyermeknek a katolikus vallásban kell nevelkednie, a közhivatalt viselőknek ún. decretális (a rendeleten alapuló) esküt kellett tenniük Máriára és a szentekre, ezzel de facto kizárta a protestánsokat a közhivatalokból. „Minthogy a rendelet megengedte superintendensek választását, de számuk megállapítását későbbi királyi intézkedés részére tartotta fenn, a protestáns rendek megújított kérelmére 1734-ben megjelent a második Carolina Resolutio, mely úgy az ágostai, mint a helvét hitvallású protestánsokat négy-négy superintendens választására hatalmazta fel.” Alá kell húznom ezeket a szavakat az előző mondatból: „a protestáns rendek megújított kérelmére”. Vagyis: elkeserítő helyzet alakult ki, s már nemcsak az egyszerű nép körében, hanem a nemesség is el volt keseredve. Az országgyűlések visszatérő témája volt a „sérelmek” felsorolása. Ezért történt a második lépés a rendeletek sorában.

Ezzel a háttérrel és ebben a légkörben kezdtek megalakulni az egyházkerületek. A Dunántúli Egyházkerület: „hatásköre ekkor még csak a kemenesaljai, győri, tolnai és Sopron vidéki egyházmegyékre terjedt ki, de ez utóbbi egy ideig csak lazán függött tőle. Megindult aztán lassan az önállóságra való törekvés folytán mindenfelé a többi vármegyékben megmaradt egyházak szervezkedése is.” Ez volt tehát a kerület újjászervezésének ideje. Ez azonban nem ment könnyen. A valós képhez hozzá kell tenni, hogy az anyagyülekezetek száma erre az időre 41-re olvadt. Akkor látjuk ezt igazán, ha a kezdeti – tehát az ellenreformáció és vallásüldözés előtti korban élő – közel 300 gyülekezetes kerülettel hasonlítjuk össze az ekkori helyzetet.

„Egyházunk legkiválóbb tagjai 1735-ben Pesten összegyülekeztek, s itt a dunántúli kerület részére is világi felügyelőt jelöltek ki. Ez idő óta rendszeresítették egyházunkban a kerületi felügyelői hivatalt, s az esperességeknek és gyülekezeteknek is meghagyták, hogy szintén válasszanak felügyelőket.” Ettől kezdve van tehát „kettős elnökség” minden szinten egyházunkban. Payr előbb említett írása szerint a városi gyülekezeteknek már korábban is voltak gondnokai és felügyelői. Pl. Sopronnak Szowits Ábrahám 1674-től, Győrnek Sorok János 1714-től és Nagyvázsonynak Domokos Sámuel ugyancsak 1714-től. Ez a lépés fontos volt, hogy a kerület világi vezetői ne csak képviselői, hanem „védőügyvédjei” legyenek a rájuk bízott kerületeknek.

A püspökválasztás azonban nem sikerült. „Az esperesek kormányzását annyira megszokta kerületünk, és a Károly-féle kegyelem morzsáit oly kevésre becsülte, hogy nem is akart püspököt választani. Csak a király haragjával való ijesztgetésre gyülekeztek össze atyáink 1737-ben Felpécen, és Serpilius Sámuel soproni lelkészt 29 szavazattal püspökké választották.” „Ő azonban a soproniak ellenállása és apósa, Pilgram János Zsigmond soproni első lelkész tiltakozása következtében nem foglalta el állását.” Talán az sem túlzás, hogy apósa és a soproniak ellenállása mellett nemigen akart püspök lenni.

Ostffy Mihály (1688–1753) lett első kerületi felügyelőnk az előbb említett pesti gyűlés alkalmával, 1735-ben. Őt nemcsak a pesti gyűlés választotta meg, hanem az egyházkerület is szívesen fogadta, hiszen a család élete és küzdelme összefonódott régtől a kerület életével és küzdelmével. 1742-ig, hét évig püspöki elnöktárs nélkül vezette a kerületet, képviselte ügyünket. Küzdött azért, hogy kerületünk püspököt is válasszon. Különös szeretettel támogatta iskoláinkat, ezek közül is a sopronit és a nemesdömölkit leginkább. Váratlanul halt meg 1753-ban. Utódja Vittnyédi János lett, egyházunk történelmében a sokat emlegetett Vittnyédi István dédunokája.

Vittnyédi Jánost, a kemény-egerszegi birtokos nemest, akinek születési évét nem tudjuk, 1753-ban választotta meg kerületünk a felügyelői tisztre. Felügyelői hivatalát 28 évig viselte. Vannak, akik ebből az időből több kerületi felügyelőről is írnak. Felügyelői tisztét – Payr szerint – nagy eréllyel töltötte be, amire bizonyára abban az időben külső és belső tekintetben is szükség lehetett.

Szögezzük le: a Károly-féle rendeletek nyomán valósult meg minden egyházkormányzati szinten a kettős elnökség, és ez volt a presbitériumi rendszer felé vezető út kezdete. De a kialakulás útja még hosszú volt.

Tóth-Sipkovits János (1673–1746) volt 1742-től – nyolc évvel a második Carolina Resolutio után – az újjászervezett dunántúli kerület első, Szegedi Máté után pedig a kerület kilencedik püspöke. Felsőszakonyban született, itthoni iskoláit Sopronban és Besztercebányán végezte. 1702-ben Halléba ment az ottani egyetemre. Hazatérve öt évig nevelő volt. 1707-ben tanító, majd másodpap lett Győrben, miután Lipcsében kérte felszentelését. 1709-től Pápán volt lelkész, de onnan elűzték. Tétre menekült, ahol befogadták. 1737-ben a győri egyházmegye esperese lett, 1742-ben pedig a dunántúli kerület püspökének választották. Ekkor már 69 éves volt, és mindössze négy évig tudta püspöki tisztét ellátni. Szolgálatának vége 1746. január 22-e volt, amikor a beteges és fáradt püspök befejezte életét. „A rendezetlen viszonyok között nehéz szervező munkát végzett. Tudományával és nemes jellemével egyaránt kitűnt. Úgy nála, mint utódainál tekintettel volt a kerület arra is, hogy az egyházi elnöke, ezen nehéz időkben a nemesi osztályból való legyen, s ezáltal védve legyen némileg a folytonos zaklatásoktól. Összes egyházait meglátogatta, s az erről szóló jegyzőkönyvek fennmaradtak. 1742 óta a kerületi gyűlések jegyzőkönyvei is rendesen vannak vezetve.” Gyászbeszédei maradtak fenn, például a Telekesi Török házaspár temetése alkalmából írt. Új agendát is tervezett. Felhívta lelkészeit, hogy ilyen irányú dolgozataikat küldjék be neki.

Perlaky József (1701–1749) vette át elődjétől a püspöki tisztet. Sajógömörön született, itthon is több iskolában tanult, többek között Győrben és Sopronban. Nevelői munkája után a wittenbergi egyetemre iratkozott be 1725 októberében. 1729-től már győri konrektor, majd 1731-től nemeskéri lelkész volt. 1746. április 23-án választották a kerület püspökévé. Neki is gyászbeszédei maradtak fenn. „Nagy tudományát szintén dicsérik, de betegsége miatt nem fejthetett ki kellő tevékenységet” – írja róla Payr, aki a Perlaki családról külön tanulmányt írt. Mindössze három évig állt a kerület élén.

Fábri Gergely (1707–1766) a gömöri Osgyánban született (édesapja is Fábri Gergely, osgyáni lelkész volt), itt kezdett iskolába járni. Aztán Győrben és Késmárkon folytatta tanulmányait. 1726-tól nevelő lett, majd Sopron után a wittenbergi egyetemre iratkozott be 1728-ban. 1731-ben már győri konrektori és diakónusi, majd rektori szolgálatba került. Vagyis tanítói szolgálata mellett prédikált is. 1737-ben a vadosfai gyülekezet hívta meg lelkészéül. 1742-ben a kerület jegyzője lett, majd 1750 áprilisában püspökké választották. 1745-ben egy temetési igehirdetése miatt perbe fogták, de felmentették. „Ám nem ilyen szerencsésen végződött egy másik ügye. A vadosfai római katolikus kápolna felszentelése alkalmával 1751. augusztus 20-án a községben zavargás támadt, miért őt is felelősségre vonták, s 1752. október 25-től Németkeresztúron várfogságban tartották egészen 1753. április 13-ig, virágvasárnapig, midőn a Helytartótanács ítélete elmozdította mind püspöki, mind vadosfai lelkészi hivatalától.” Másutt szolgálhatott, Kertára fogadták be, majd 1759-től nemescsói lelkész volt. Itt fejezte be életét 1766-ban. Mivel utolsó saját kezű anyakönyvi bejegyzése 1766. február 1-jén történt, és 13-án már új lelkész volt itt, tehát valamikor február első napjaiban hunyt el. Püspöki szolgálata tehát 1750-től 1753-ig tartott.

Több könyv társszerzője volt. 1750-ben egy felpéci gyűlésen az Ószövetség újrafordítását és egy magyar teológiai kézikönyv megírását vette tervbe. Ebben a katechetika, dogmatika és etika rész megírását el is kezdte. Zaklatott élete igen tartalmas volt. Fennmaradt naplója, amit Payr Sándor közölt. „A fennmaradt iratokból arra következtethetünk, hogy a 18. század egyik kiemelkedő teológiai felkészültségű, nagy szorgalmú, szerény, hűséges és jól prédikáló lelkésze volt… Megválasztásának hírét ezzel az igével fogadta: Nem leszek sebkötöző, házamban is nincsen kenyér, és nincs ruha, ne tegyetek engem népem fejedelmévé.” (Ézs 3,7 Károli-fordítás)

Németh Sámuel lett Fábri püspök utódja. „Az 1749-ben Győrből kitiltott, s később Tétre hívott lelkész csak 1754. május 15-én választatott Fábri utódjául. Mindeddig (nem egészen két évig) reménykedtek, hogy a királynő vissza fogja adni Fábri elvett tisztségét. Németh Sámuelnek két évig sem tartó püspöksége alatt 1755-ben Téten agenda és posztilla kiadásáról tanácskoztak, a három seniorra bizatván ez ügy. Az ő idejében is több egyházat veszítettünk. Németh is megyegyűlés elé volt idézve, de mielőtt megjelenhetett volna, meghalt 1756. január 13-án.”

1756. április 7-én a celldömölki gyűlésen a szavazatok többsége Sartoris (Szabó) János nemescsói lelkészre esett. (Sartoris még ebben az évben meghalt.) Ekkor Vittnyédi János kerületi felügyelő felszólalt, hogy ne válasszanak mindig idős, beteges lelkészt, hanem fiatalabbat. Ekkor a gyűlés két jelöltet állított: Szeniczei Bárány Jánost és Balogh Ádámot, akik közül Bárány János kapott több szavazatot, s őt megválasztva, be is iktatták.

Szeniczei Bárány János (1716–1758) Bárány György (1682–1757) esperes fia volt. A Nagyvázsonyban született fiatal Modorban, Pozsonyban és Sopronban tanult. 1737 őszén a jénai egyetemre iratkozott be. Két év múltán tért haza, majd 1740-ben felpéci lelkész lett. 1754-ben esperessé, majd 1756-ban püspökké választották. A fiatal püspök is sokat betegeskedett. Payr írása szerint utóbb már a lelkészjelölteket is szobájában ágyán ülve szentelte fel. Kétéves püspöki szolgálat után fiatalon – 42 éves korában – halt meg. Ez a rövid élet is gazdag és tartalmas volt. Atyjával és Sartorissal együtt adták ki „A mi Urunk Jézus Krisztus Újtestámentuma” címmel az Újszövetség új fordítását. Nemcsak fordítás volt, hanem magyarázatokat is adtak a szöveghez. (Lauban, 1754) 1756. szeptember 8-i körlevelében ő rendelte el kerületében a konfirmáció gyakorlatát a gyülekezetekben. Részt vett atyja kátéjának összeállításában és védelmezésében. Temetési igehirdetései is fennmaradtak.

Balogh Ádám (1717–1771) követte Bárány Jánost a püspökségben. 1758. május 24-én a nemesdömölki zsinaton választották meg. Ezen a gyűlésen megint Vittnyédi János akarata győzött. Két idősebb lelkészt jelöltek, de az ő javaslatára a két idős jelölésétől elálltak. Kiss Zsigmond és Balog Ádám lett az új jelölt. Balog Ádám ellen többen protestáltak, de végül ő lett a püspök. „Nehéz volt a kormányzás oly időben, midőn vizitációkat éppen nem, gyűléseket is csak félve lehetett tartani” – olvassuk Payrnál. Ebben a helyzetben az új püspök belső megújulásra törekedhetett: 1759. június 27-én a kerületi gyűlésen új agendát és egy különféle alkalmakon használható imádságoskönyvet mutattak be. Balog Ádám nemeskéri lelkészként fejezte be életét 1771-ben. Érdekes adat püspöksége előtti idejéből, amikor Perlaki püspök őt Várpalotáról Tétre akarja küldeni, megtagadja az engedelmességet, s ezt írja: „könnyű a köpönyeg alól füttyöt hányni és az artikuláris helységben dúskáskodni.” „Payr elítéli ezt a levelet és magatartást, pedig bizony néhányan így látták az artikuláris helyek védelmét, s akik nem voltak ilyen helyen, azok a katolikus atrocitásoknak bizonyára jobban ki voltak téve” – írja Magassy Sándor.

„Az egyházi élet azonban igazán még az artikuláris helyeken sem volt biztonságban. Dömölkön csak hosszú és keserves utánjárás eredményeként kapott templomépítési engedélyt az artikuláris gyülekezet egy mocsaras területen. Nemeskér ősi templomát elvették az evangélikusoktól, s csak egy új templom (pontosabban oratorium, imaház) építésére adtak engedélyt. Vadosfáról egy provokáció következtében elüldözték, börtönbe záratták az eseményekben vétlen püspököt. Bizonytalan volt a külföldről idetelepült gyülekezetek sorsa is. Öskün, Csernyén és Oroszlányban a szlovákok (akik nem külföldről települtek ide), Gyönkön és Györkönyben a németek, Zombán pedig a magyarok tapasztalták meg), hogy a hatalmasokkal kialkudott privilégiumaik milyen bizonytalan alapokon nyugszanak. Győr 1749-ben azért veszítette el nyilvános vallásgyakorlási jogát, mivel megszüntették a város véghely jellegét. Az üldöző hatalomnak gyakran indokra sem volt szüksége. A Veszprém megyei Vanyola, Lázi, Bakonybánk és Devecser (stb.) ennek a sorsnak szomorú példája.”

Ez a mintegy fél évszázad a szétszóratás utáni újjáéledés nagyon nehéz időszaka volt. A gyülekezetek száma tekintetében mélypontnak nevezhető ez az idő. Gyülekezeteink a külső nyomás alatt szenvedtek. Másrészt a szellemi vagy lelki élet terén a megújulás jelei is mutatkoztak. Az agendák, posztillák, káték és különböző könyvek hatással voltak a családi áhítatok résztvevőire. „A 18. század volt kerületünkben a pietizmus kora, amelynek hatása minden téren (egyházalkotmány, irodalom és valláserkölcsi élet) meglátszott.”

A kerület újjászervezésének kérdéséhez az új telepítések aspektusa és története is hozzátartozik. „A török kiűzése után a Dunántúl felszabadított része szinte lakatlan volt. A bevándorlás az elnéptelenedett vidékekre az országon belül és külföldről csak lassan indult meg. Kollonich Lipót (1631–1707) érsek „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” (A magyar királyság berendezése – újjászervezése, 1689) című művében adta meg a betelepítések ideológiai hátterét. (A forrongó magyar vér idegen, főleg német vérrel való lecsendesítését tűzte ki célul.) Az adókedvezményekkel és a vallási toleranciával (lásd: következő fejezet!) könnyű volt Magyarországra csábítani a harmincéves háborúban kisemmizett, éhező, de többnyire jó szaktudással rendelkező német parasztságot. A gazdaság fellendítését és a termelés beindítását azonban veszélyeztették a vallási és nemzetiségi ellentétek. A feszültségek elkerülése végett, ahol lehetett, a földesurak katolikus telepeseket igyekeztek letelepíteni. Ezenkívül gyakorlat volt még az egy helyről érkezőket egy adott faluba elhelyezni. A Dunántúlra érkező evangélikus telepesek elhelyezésüket leginkább gróf Claudius Florimundus Mercy császári tábornoknak, a bánsági állami telepítések irányítójának köszönhették (az 1720 és 1760 közötti időszakban), akinek itt voltak birtokai. A haladó felfogású gróf csökkentette a jobbágyterheket, és igen kedvező feltételekkel (szabad vallásgyakorlat, robot helyett pénzmegváltás) kötött szerződést a magyar és német telepesekkel. Így alakulhatott meg Tolna megyében a javarészt Hessen tartományból (de máshonnan is) érkező német telepesek által alapított evangélikus falvak egész sora (Keszőhidegkút, Pálfa, Sárszentlőrinc, Kölesd, Kistormás, Varsád, Kalaznó, Felsőnána, Izmény, Mucsfa, Kismányok, Bátaapáti). A vallási tolerancia azonban más földesurakra is jellemző volt. A betelepítések a 18. század 20-as, 30-as éveiben érték el csúcspontjukat, amelynek során több hullámban és számos német tartományból érkeztek evangélikus német telepesek a Dunántúlra.

A német területekről érkezők mellett jelentős mértékű volt még a Nyitra megyéből nagyobb számban érkező szlovák evangélikusok bevándorlása is, főleg a Bakony vidékére (Szák, Szend, Pusztavám, Bakonycsernye stb.), de pl. még a Somogy megyei Tabra is.

Az országon belüli elvándorlás is jelentős mértékű volt. Tolna megye első német anyanyelvű telepesei (pl. Györköny, Bikács) Moson vármegyéből érkeztek. (A Fertő-tó környékéről érkező német evangélikusokat hapaurereknek (Heidebauereknek, pusztai parasztoknak) nevezték. Ők eredetileg a Boden-tó környékéről származtak, és vallási hovatartozásuk miatt kellett elhagyniuk szülőföldjüket. Letelepedésüket Mária királyné hagyta jóvá. De Győr, Sopron és Veszprém megyéből is jelentős számú magyar és német telepes vándorolt el a Dunántúl lakatlan területeire. Ezt az időszakot követően, a század közepére alábbhagyott a külföldről érkező bevándorlási hullám, és tömegesebb belső elvándorlásokra csak akkor került sor, amikor az adott település más földesúr birtokába került, és megnőtt a vallási türelmetlenség, vagy ha az adott településen élő, de különböző helyről érkező evangélikusok nem fértek meg egymással. (A Tolna megyei Györköny községben a magyar és német evangélikusok konfliktusai miatt a magyarok a szomszédos, pusztán álló Sárszentlőrincre költöztek. Hidason pedig a 19. század derekáig három, egymástól elkülönült evangélikus gyülekezet működött. Rác-Hidason hesseni és württembergi németek, Magyar-Hidason magyarok, Német-Hidason egyéb helyekről érkező német telepesek alkottak sokáig jól elkülönülő közösségeket.)”

„A Dráva mentén a mai Somogy, Zala és Vas megyékben pedig az otthonról elüldözött vend (szlovén) evangélikusok találtak menedékre a németek és magyarok mellett.”