A két világháború közötti kor

„A háború beleakaszkodott az idő kerekébe, de olyan nyers erővel, hogy állandó anyagi és lelki táplálást kívánó életek és intézmények recsegve-ropogva összedőltek, és a tűzlángba temetkezett romok között emberek, családok ezrei jajongtak pusztulásuk miatt. A mindent maga alá rejtő nagy katafalkon (ravatalon) óriási koporsó feküdt tűzlángoktól körülnyaldosva, s előtte tépett gyászruhájú komor fenségében elfedett, lehajtott fejjel állt az első, legnagyobb gyászoló: a mai nemzet koporsójánál a történelmi Magyar Nemzet.” – A háború kitörésének és lefolyásának ismert eseményei helyett ezt a súlyos mondatot idéztük Kapi Béla tollából, mert jellemző hazánk és egyházunk életére.

A háborús veszteségeken túl hazánkat és egyházunkat két esemény rázta meg: a Tanácsköztársaság (1919) és Trianon (1920). A Tanácsköztársaság rövid uralma nem múlt el nyom nélkül. Trianon veszteségeiről: „Elcsatolták a felvidéki szlovákság, az erdélyi szászság és a délvidéki németség nagy tömbjeit”. A tiszai és dunáninneni kerület veszített legtöbbet, a bányai kerületnek is voltak veszteségei, bár még mindig a legnagyobb maradt. A Dunántúli kerülettől is több gyülekezetet csatoltak el, 10 gyülekezet került a Vendvidékre, más gyülekezetek pedig Ausztria területére. „1920-ban ez a kerület elveszítette a felső-soproni egyházmegyének nagy részét, a somogyinak kisebb részét, a tolna-baranya-somogyinak egy egyházát és a felső-vasinak túlnyomó részét, ez utolsóval a felsőlövői tanintézeteket is. A Teológiai Akadémia helyét aztán 1923-ban felváltotta a pécsi egyetemhez tartozó soproni Hittudományi Kar. A kerületbeli anyaegyházak száma 1725-ben 61, 1750-ben 49, 1786-ban 129, 1886-ban 163, 1890-ben 153, 1903-ban 161, 1941-ben 137 volt (ezekben az években voltak egyházi népszámlálások).” Mindez azért, mert egyházunk és benne kerületünk is „nemzetiségi” volt.

Figyelemreméltó, hogy éppen ebben az időszakban az egyházban belső megújulási folyamat indulhatott el. Az előző szakasz is fontos volt, az építés és erősödés jelei mutatkoztak, de mintha a belső erő, a Krisztus-hit ereje hiányzott volna. A század elején elindult a Luther-kutatás. A háborúk viharaiban egyházunk belsőleg megújult, kereste a kapcsolatokat és a szolgálat különböző útjait. Ugyanakkor nagyobb figyelmet fordított arra, ami még maradt. 17 evangélikus középiskola, 4 tanítóképző működött. A jogakadémiát áthelyezték Miskolcra, a Teológiai Akadémiát pedig Sopronba. Mintegy 400 általános iskolája maradt még egyházunknak. Kibontakozott az egyesületi mozgalom: nagy hatással volt egyházunkra is a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) és a MEKDSZ (Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, 1907). A falusi fiatalokkal népfőiskola keretein belül foglalkoztak. Egyre több gyülekezeti egyesület jött létre, (ifjúsági és nőegyletek). Egyházi lapjaink is szaporodtak (pl. a Hajnal, a Külmissziói Lapok, majd a Harangszó). Egyházunkban ébredés kezdődött, ami ezt a korszakot jellemezte, és a következő korszakra nézve is erőt adhatott.

Ennek a folyamatnak dunántúli vonatkozásait keressük a továbbiakban. Ezt a korszakot két kiemelkedő püspök neve fémjelzi: Kapi Béla és Túróczy Zoltán.

Kapi Béla (1879–1957) Sopronban született, ahol édesapja (Kapi Gyula) a Tanítóképző Intézet igazgatója volt. Sopronban tanult a líceumban, később a teológián, majd a rostocki és hallei egyetemen hallgatott egy-egy szemesztert. 1901-ben szentelték Sopronban lelkésszé, és itt kérte házasságára Isten áldását 1903-ban Bonyhai Hegedűs Katinkával.

1902-ben Gyurátz Ferenc püspök külföldi tanulmányútjáról hazarendelte (akkoriban ez is előfordult, mert fontosabb volt az itthoni gyülekezetek szolgálata), és Nemesdömölkre küldte segédlelkészként, majd még ebben az évben maga mellé vette püspöki titkárnak. Gyurátznak fiatal titkára „képességeit látva nem titkolt célja volt őt teológiai katedrára juttatni. Ő azonban kifejezett örömmel tett eleget 1904-ben a körmendi gyülekezet meghívásának, ahol tizenkét évet töltött el.” Itt 1912–13-ban megépült egy szép új iskolaépület. „Az új épület megépülése lehetővé tette vallásos estélyek bevezetését (…), a gyülekezet hihetetlenül nagy érdeklődést tanúsított, és más vallásúak is olyan nagy számmal jöttek, hogy lassanként híveink majdnem kiszorultak.” „A legjobb munkaeszközöm természetesen Isten igéje volt. (…) Második eszközöm a vallásos estéken és ünnepeken elmondott előadásaim voltak. (…) Harmadik eszközöm a személyes érintkezés volt.” Erre a néhány mondatra azért érdemes figyelni, mert ezekben rejlik a később indított belmissziói munka csírája. A Harangszó elindítása is Körmenden történt. Lelkészi szolgálatának további állomásai: 1917-től Szombathelyen, 1928-tól Győrben volt lelkész.

De közben 1916-ban Gyurátz püspök lemondott hivataláról, és a kerület kiírta a püspökválasztást. „Egyszerre az elején nyilvánvalóvá vált, hogy én püspökjelöltnek számítok. Az úgynevezett hivatalos egyház, az >öregek tanácsa< nem az én nevemet írta a lobogóra. Nem voltam öreg, sőt botrányosan fiatal voltam. 36 éves! Sem esperesi, sem semmiféle egyházi vezetői tisztséget nem viseltem.” Mégis a kerület 238 szavazattal őt választotta vezetőjéül.

Kapi Béla püspökről egyik unokája (Asbóthné Magassy Erzsébet a sokat idézett könyv egyik fejezetében) röviden, de találóan és összefoglalóan ezt írja: „Pályája mozgalmas történelmi időszakot fog át. Püspökké választása még az Osztrák–Magyar Monarchia idejére esett. Az első világháború, a Tanácsköztársaság, Trianon, a Horthy-korszak, majd a második világháború idején és az azt követő pártállami diktatúra egyház- és vallásüldöző időszakának kezdetén állt az egyház élén.”

Harminckét éves püspöki szolgálata idején 54 templomot szentelt fel, 333 gyülekezetet látogatott és vizsgált meg. 1918-ban alapította meg a Dunántúli Luther Szövetséget, 1923-ban az Evangélikus Diákszövetséget, 1924-ben indította el a Belmissziói Munkaprogramot a gyülekezeti munka szélesítésére és segítésére. Az Evangélikus Élet 2003/51. számában olvassuk: „Februárban lesz nyolcvan éve annak, hogy D. Kapi Béla dunántúli püspök körlevelében minden lelkésze számára kötelezővé tette a belmissziói munkát. Kimondta, hogy ez a lelkipásztor egyik hivatásbéli kötelessége, azért ezt el kell végeznie és arról számot is kell adnia.(…) Így indult el egy csodálatosan gazdag munkaág, amely mint Belmissziói munkaprogram huszonnégy éven át (1924–1948) segítette a magyar evangélikus lelkészeket és világiakat az Ige mélyebb megismerésére és gyülekezeti alkalmazására.”

„Ennek keretében alakultak meg 1937-ben az Iskolai Kisgyülekezetek, és indult el 1938-tól az evangelizációs munka. Ezen belül is külön fontosságot tulajdonított a lelkész- és tanítókonferenciáknak a munkatársak hitéletének mélyítésére, hivatástudatuk erősítésére. Jelentős irodalmi munkássága is. Legismertebb művei: Békesség (imakönyv), Isten hárfása (Gerhardt Pál élete), Olthatatlan fáklya (Bornemisza Péter élete), Kegyelem és élet (egyházi beszédek)”. Ezeken túl külön érdemes felhívni a figyelmet ezekre az írásaira: A munkáskérdés és a keresztyén erkölcstan (1902), A Biblia és a társadalom (1904). A századfordulón igen sok cikk jelent meg egyébként is ebben a témában, például a Protestáns Szemle ekkori számaiban.

1909-ben teológiai tanári vizsgát tett. 1929-ben a pécsi egyetem díszdoktorává választotta. 1924-től a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság elnöke is lett.

De voltak életének nagyon nehéz, küzdelmes szakaszai. A Tanácsköztársaság idején ellenségnek tekintették, csak a kommün gyors bukása mentette meg a letartóztatástól és annak súlyos következményeitől, talán a haláltól is. „Valkó Miklós felesége mondta Kapi lányának augusztus 1-jén, a Tanácsköztársaság bukásakor: Nagyon kell örülnöd, mert három nap múlva kivégezték volna édesapádat.” Hogy ez pontosan így volt-e, nem tudjuk, de kétségtelen, hogy ezekben a hetekben Kapi Béla az egyházi érdekekért való kiállása miatt állandó fenyegetettségben élt.

Az antiszemitizmus és a zsidótörvények születésének ideje is nehéz napokat jelentett életében később. 1939-ben egy pásztorlevélben ezt írta: „Evangélikus egyházunk krisztusi lélekkel nézi a zsidótörvényt és a vele kapcsolatos problémákat. Nem hallgathatja el aggodalmait, a törvénytervezet új, szigorú rendelkezéseit illetően nyíltan megmondja, hogy az alapprobléma megoldásánál a túlsúlyban levő negatívumok helyett pozitívumokat szeretne látni.” Ez a nyilatkozat az első zsidótörvény után született. A második törvény létrejötténél levelet írt a miniszterelnöknek: „Mi Nagyméltóságod politikai helyzetét nem akarjuk nehezíteni, sőt a kibontakozásban vállalt nagy feladat megoldását elősegíteni kívánjuk, azért tiltakozásunkat a magyar közvélemény elé egyelőre nem vittük. Pedig ezért minket a világkeresztyénség vezető testületének vádjai, felelősségre vonása ér. De ha szavunknak foganatja nem lesz, kénytelenek leszünk egyházunk közvéleménye és a protestantizmus színe előtt bizonyságot tenni arról, hogy Isten üzenetét nem hallgatjuk el.” A református és evangélikus püspökök aláírásával született egy közös pásztorlevél (a katolikus vezetők ebből kimaradtak), amit azonban az állam letiltott. „Végül is báró Radványszky Albert egyetemes felügyelő és Kapi Béla püspök a református egyház képviselőivel együtt egy közösen megfogalmazott memorandumot nyújtott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. 1944. június 25-én közös protestáns pásztorlevelet szerkesztettek és írtak alá, de a kormány megtiltotta ennek felolvasását a szószéken. Az aláírók ebben feltárták, hogy az embertelen deportálás, ártatlanul kiontott vér rettenetes ítéletet hoz népünk fejére. A gyülekezeteket bűnbánatra, és ezzel az egész magyar népet Isten hatalmas keze alatt való megalázkodásra és Hozzá való könyörgésre hívjuk fel, és kérjük Istent, hogy hatalmas és megtartó kegyelme forduljon magyar nemzetünk felé.”

A harmadik és talán legnehezebben elviselhető korszaka a második világháború után volt, amikor őt és a többi akkori egyházi vezetőt a régi rend félreállítandó embereinek ítélték. Végül a kommunista párt dominálta kormány nyomására lemondott. „Csak az történik, hogy a dunántúli evangélikus egyházkerületnek nevezett nagy gyülekezetben Isten egyik szolgája alázatos csendességgel távozik.”

„Nyugdíjas éveiben feleségével együtt a győri Szeretetházban kapott otthont. Élete vége – saját szavai szerint – mindennapos temetés volt. A történelem vihara elsodort szinte mindent, amit épített. 1955-ben eltemette hűséges hitvesét. Özvegysége idején is fáradhatatlanul dolgozott: kéziratait diktálta, rendezte. Isten szeretetéről és kegyelméről nem szűnt meg naponta bizonyságot tenni. 1957. április 2-án szólította haza hűséges szolgáját az Úr, Győrben helyezték végső nyugvóhelyére felesége mellé.” 2004. szeptember 5-én a győr-nádorvárosi temetőben volt újratemetésük a Nemzeti Kegyeleti Bizottság által örökös nyughellyé nyilvánított sírhelyükön.

Berzsenyi Jenő dr. (1845–1931) volt kerületi elnöktársa. Kapi Béla leírja, hogy Kemenesmagasiban született, Kőszegen, Sopronban és Pápán tanult, ezután a bécsi egyetem orvosi fakultására iratkozott be. Tanulmányai befejeztével a budapesti Rókus Kórházban kezdte szolgálatát, majd Lipótmezőn folytatta azt. 1870-ben a török hadsereg Konstantinápolyba hívta meg, ahol törzsorvosi rangban szolgált. Háromévi szolgálat után hazatért, de továbbindult Londonba ismeretei mélyítésére. Amikor hazajött, Vas vármegye főorvosa lett, de orvosi gyakorlatát abbahagyta, és gazdálkodni kezdett. „Nyitott Biblia feküdt az asztalon, esténként házi áhítat hangjai szálltak a falak között. A ház feje harmóniumon kísérte a koráléneklést, ő olvasta a Bibliát, és imádkozott háza népével.” 1905–1911 között két cikluson át országgyűlési képviselő volt. „Kezdettől fogva az egyházban élt, annak mindig munkás tagja volt. Sohasem kereste a megbízásának díszét, hanem annak szolgálatát tekintette fontosnak. Volt gyülekezeti felügyelő, ezután egyházmegyei felügyelő, évtizedeken át egyházkerületi gyámintézeti elnök, s majdnem minden egyházkerületi bizottságban munkálkodott. Amikor az egyházkerület felügyelői székébe ültette (1912), nagyon jól tudta, hogy Isten Lelkétől ihletett evangélikus hitű és meggyőződésű férfinak a kezébe adta az egyházkerület kormányát.” 1922-ben mondott le tisztéről.

Mesterházy Ernő (1873–?) volt másik elnöktársa Kapi Béla püspöknek. Mesterházán született, középiskoláját Sopronban végezte. Gazdasági tanulmányait Magyaróvárott, a jogit pedig Budapesten folytatta. 1898-ban Sopron vármegye aljegyzője, 1901-ben visszavonult birtokára, de 1918 novemberétől 1919 márciusáig Sopron megye főispánja lett.

Egyházi szolgálatát gyülekezeti felügyelőként kezdte, majd egyházmegyei aljegyző, 1921-ben pedig a dunántúli kerület pénzügyi bizottságának elnöke lett.

1922/23-ban dr. László Kálmán vezette helyettesként a kerületet. 1923 szeptemberében Ostffy Lajost jelölték a felügyelői tisztre, de ő nem fogadta el azt.

Ekkor választották meg Mesterházy Ernőt. Fáradhatatlanul dolgozott a gazdaságában is, családjában, négy gyermeke körében talált nyugalmat. „A Biblia volt mindennapi lelki kenyere. Vasárnap harangszókor a hóna alá szorította énekeskönyvét, s családjával együtt mentek a templomba (…) egyházkerületi felügyelői állásáról püspökével egy időben, 1948. október havában mondott le betegségére, idős korára és az egyház jelenlegi helyzetére hivatkozva. Az egyházkerület nagyrabecsülésének, szeretetének és hálájának kifejezéséül őt tiszteletbeli egyházkerületi felügyelővé választotta.”

Kapi Béla püspöki szolgálata egyrészt továbbfejlesztése volt annak, ami előtte indult, és szilárd alapja volt mind annak, ami egyházunkban később történt és megvalósult.

Túróczy Zoltán (1893–1971) volt a kerület másik püspöke, annak meghatározó és karizmatikus vezetője ebben az időszakban. „Dédapám, Bauhofer György budai lelkész pietizmusa, nagyapám, Czékus István vasenergiája, és édesapám, a volt ózdi esperes-lelkész olthatatlan vágya a misszió és a szétszórt hívek összegyűjtése iránt: mindez a magam munkájából sem hiányozhat” – vallotta első püspöki székfoglalójában. Az ózdi elemi iskola után a rozsnyói főgimnáziumban, majd a pozsonyi Teológiai Akadémián tanult. Érdemes ifjúkorára visszatekintő emlékezésére is figyelni: „Én rajongásig szeretem az evangélikus egyházamat. És mégis azt kell mondanom, hogy amivé lelkileg lettem, azzá nem az egyházam által lettem. Pedig olyan családban nevelkedtem fel, mely emberemlékezet óta mindig papi generációkat adott. Pedig olyan iskolába jártam, mely az egyház emlőjén tartott bennünket. Pedig olyan teológiát végeztem, melyből áldott, nagy emberek kerültek ki – és én mégis betöltöttem a huszadik évemet, de még nem olvastam a Bibliát. Emlékszem jól, hogy huszonegy éves teológus koromban nem tudtam sehogy sem megérteni, hogy mi a megtérés, és mi a keresztyén tapasztalat. És ha akkor a Diákszövetség (MEKDSZ) felekezetközi egyesületének képviselője meg nem találja az utat a pozsonyi teológiához és ott egy tejfeles arcú gyerekhez, és el nem csalogatja azt konferenciákra, honnan elszökik, meg megint visszatér, s ha azután falusi csendes magányomban rám nem talál a Bethánia, s evangelizáló lendületével magával nem sodor, akkor aligha leszek az, ami vagyok. Nem könnyű ezt nekem elmondani, de el kell mondanom, ha igaz akarok lenni.” Ekkor már elindult az ébredés, először még egyházunk körein kívül. Egyházunkból leginkább Gáncs Aladár, Schmidt Károly Jenő és Podmaniczky Pál voltak nagy hatással életére. Túróczy Zoltán nemcsak az általa említett egyesületekkel került kapcsolatba, hanem az Evangélikus Külmissziói Egyesülettel is.

„Miután Komáromban és Ózdon káplánkodott, 1917-től Arnóton, 1923-tól Ózdon, 1927-től Győrött lelkészkedett. 1939-ben Nyíregyházára hívták s még ez évben püspöke lett a tiszai egyházkerületnek.” Mindenütt egész szívvel és teljes erővel végezte szolgálatát, és Isten mindenütt megáldotta azt gyümölccsel is. 1945-ben a népbíróság háborús bűnösként 10 évre elítélte, 1946. március 1-jén szabadlábra helyezték.

Túróczy Zoltánt háromszor iktatták püspöki szolgálatba. Első püspöki iktatása 1939. május 16-án történt Nyíregyházán, amikor a Tiszai Egyházkerület püspöke lett. „Az egyház maradjon egyház, az állam maradjon állam. Az egyház ne akarja járszalagjára fűzni az államot, az állam pedig ne akarja politikai szekértolójává alacsonyítani az egyházat. Ez nem annyit jelent, hogy nincs közük egymáshoz, csak annyit, hogy nincs joguk uralkodni egymáson. A kiegyenlítés annál könnyebben lehetséges, mert az állam és az egyház nem élhetnek egymás nélkül. Az államnak szüksége van arra az alapvető szolgálatra, amit csak az egyház végezhet el a nemzet és állam jövőjének biztosításában, viszont az egyháznak szüksége van azokra az életkeretekre, amelyeket megint csak az állam nyújthat. A megoldás tehát a hatalomnak kettéválasztása és ugyanakkor összefoglalása a mindkettőjük számára nélkülözhetetlen napi élet szintézisében.”

Második püspökiktatása 1948 decemberében történt, amikor a győri gyülekezet lelkészéül hívta meg, a Dunántúli Egyházkerület pedig püspökévé választotta. „Én nagyon jól tudom, hogy bármilyen kedves a gyülekezet, mely mint régi család, hazaváró szeretettel kínálja felém szívét, templomának ajtaját, ez a győri gyülekezet nem az, amelyiket itt hagytam tíz évvel ezelőtt. Szeretném, ha ti is ugyanilyen józanon, világosan látnátok, hogy az a férfi, aki előttetek áll, az se az, aki tíz vagy huszonkét esztendővel ezelőtt volt. Az idő felette is eljárt. (…) Ne jelentsen számotokra csalódást, ha találtok újat bennem, ami hiányzott a régi Túróczy Zoltánból, és nem találtok meg olyat, ami megvolt a régiben. Higgyétek el – ahogyan én is elhiszem, hogy az Isten formált titeket –, hogy engem is az Isten formált. Az ő iskolájába jártunk, az ő keze gyúrt bennünket néha szelíd simogatással, néha nagyon kemény öklözéssel, hogy formáljon belőletek, belőlem is az ő szolgálatára alkalmas, hűséges népet.”

Ebben a minőségében írta alá rangidős püspökként Mády Zoltán egyetemes felügyelő- helyettessel az állammal kötött egyezményt 1948. december 14-én. „Ez az egyezmény meghatározó volt az evangélikus egyház egész későbbi életére nézve, mivel ez szabályozta az állam és egyház viszonyát, míg 1990-ben közös akarattal fel nem bontották. Az államhatalom az egyezménynek egyetlen pontját sem tartotta be a következő időszakban, hiszen már egy év múlva az Elnöki Tanács törvényrendelete eltörölte a kötelező iskolai vallástanítást, bevezette a fakultatív hitoktatást. Leválasztották a Hittudományi Kart az egyetem szervezetéről, és 1950. január 13-án az evangélikus egyház püspökének, a reformátusokkal együtt le kellett tenni az esküt a Magyar Népköztársaságra és annak alkotmányára.”

„1952 februárjában a jelenlegi püspökök állami segítséggel puccsszerűen eltávolítottak az egyházi szolgálatból. Ugyanakkor félévi bujdosásra kényszeríttettem, s lakóhelyemről is ki akartak telepíteni. (…) Az ÁEH két vádat közölt: személyemben megbízhatatlan vagyok, működésem a demokráciára káros.” Fél évig Nagygeresden lakott, mint 19. századi elődje, Haubner Máté.

Jegyezzük meg tehát a számunkra most leglényegesebbet: Túróczy Zoltán a Dunántúli Egyházkerület püspöke 1948–1952 között volt, tehát négy évig. Ez a négy esztendő sok utazással, bel- és külföldi szolgálatokkal, gyülekezeti vizitációkkal, konferenciai, lelkészkonferenciai előadásokkal, igehirdetésekkel szaladt el. A sok talentummal megáldott igehirdető, az ébredés szolgája a püspöki adminisztrációs teendőit is végtelenül pontosan teljesítette. Híre járt például, hogy a kapott levelekre még aznap igyekezett mindig válaszolni. Kétségtelen, hogy a kerület életében a külső bajok ellenére is lelki megelevenedés volt tapasztalható.

Harmadik püspökiktatására 1957. február 6-án került sor a budavári templomban. Ekkor az ún. Északi Egyházkerület püspöke lett. „Isten Mózest 80 éves korában hívta vissza a pusztából, s állította népe élére. Engedelmeskedtem. Belátom, hogy testvéreimnek volt igaza. A szavazás eredménye meggyőzött arról, hogy Isten és az egyház visszaparancsolt a munkába. Most itt vagyok. Maradék és fogyó erőmet leteszem maradéktalanul és nem fogyó hűséggel az egyházkerület oltárára” – vallja ekkor. Ordass Lajos püspök végezte az iktatás szolgálatát. 1957 decemberében újra és végleg félreállították. „A Népköztársaság Elnöki Tanácsának határozatát (Vető Lajos püspök lemondását nem fogadta el, ezzel nem ismerte el Túróczy püspökségét) nem tekintem személyi sérelemnek. Kezdettől fogva csak átmenetileg vállaltam a püspöki szolgálatot. (...).Be kellett következnie a félreállíttatásomnak, hogy felragyogjon előttem az imádságos szolgálat dicsősége és méltósága.”

Csendes éveket kapott még a győri Szeretetotthonban, ahol 1971. november 22-én hunyt el. „Újtemplomi (Győr-Nádorvárosi) utolsó igehirdetésében mondta: egyetlen vágya van: tartsák őt Isten emberének. Ez neki elég. Isten embere volt.”

Dr. Velsz Aladár 1948–1952 között volt a Dunántúli Egyházkerület utolsó kerületi felügyelője. 1945 áprilisától júliusáig mint győri városi tanácsos megbízást kapott a polgármesteri hivatal betöltésére, vagyis ekkor már a város vezetője volt. Először a kerület másodfelügyelője, majd felügyelője lett. Róla személyi adatok nem kerültek elő. Két adat azonban figyelemreméltó, egyrészt Túróczy püspökkel, másrészt a kerülettel való kapcsolatáról, gondolkozásáról, amit érdemes idézni. Több tárgyaláson is részt vett, volt időszak, amikor a kerületi felügyelők – ő is – az egyetemes felügyelőt is helyettesítették.

1952-ben, Túróczy püspök második eltávolítása után, Velsz Aladár levelet írt püspökének, barátjának: „Veres Pál (ÁEH osztályvezető) közölte velem, hogy a Te tartózkodásod helyét nem kell titokban tartani, nehogy a valóságnak meg nem felelő hírek keljenek szárnyra, ezért, ha valaki nagyon érdeklődik, hogy hol vagy, meg lehet mondani. Egyébként az ő véleménye szerint Te most szabadságon pihensz (…) felvetettem azt a gondolatot, hogy Káldy Zoltán jöjjön Győrbe, és Te menj Pécsre. Ő ezt nem tartja helyesnek, Pécs nagy forgalmú ipari központ, jobb, ha az ilyenektől Te távol vagy (…) ha valamelyik lelkészi állást magadnak kiszemelnéd, és az ott lévő lelkészt Győrbe megválasztanák, akkor Te minden akadály nélkül mehetnél oda (…) az elmúlt hónapokban én is sok izgalmon mentem keresztül. Egy szobámat leltározták, a városi nyugdíjamat beszüntették, házunkat államosítási jegyzékbe felvették. A napokban különösen éreztem, hogy a jó Isten tartja kezében sorsomat. Azok a cikkek jöttek segítségemre, amelyeket 1936-ban a polgármester-választás előtt a Dunántúli Hírlapban Reiner írt ellenem. Egész csodálatosan ezek a cikkek megmaradtak és ezekkel igazolni tudtam, hogy nem tartozom a népelnyomó rendszer kiszolgálói közé. Arra kérlek, kedves Zoltán, hogy imádkozz értem.”

Utolsó kerületi felügyelői megnyilatkozása 1952-ben egy jegyzőkönyv alapján: „Mindnyájunk szívét szorongó érzés tölti el most, amikor utoljára jöttünk össze a régi Dunántúli Egyházkerület közgyűlésére, mert bizony most tételes törvény intézkedik arról, hogy egyházkerületünk északi és déli részre szétváljék, és mindegyik más kerületben élje tovább életét (…) senki nem veheti zokon tőlünk, hogy az egyházkerület a maga utolsó közgyűlésén efelett való fájdalmának adjon kifejezést.”

A háború után, az 1946/47. tanévben evangélikus egyházunkban még 3 óvoda, 344 nép-, illetve általános iskola, 1 polgári, 11 gimnázium, 2 ipari, mezőgazdasági középiskola és 3 tanítóképző intézet volt. 1948 után csak a Fasori és a Deák téri gimnázium maradt, majd azokat megszüntették. A fasor épületében az Országos Pedagógiai Intézet kapott helyet, a Deák téren pedig általános iskola működött. Az épületek egyházi tulajdonban maradtak.

Püspöki titkárok

A 19. század végétől már több segítsége is volt a kerület püspökének. S ha eddig megemlékeztünk a közvetlen segítőkről, a kerületi felügyelőkről, és szó lesz az esperesekről is, akkor méltó, hogy a püspök mellé rendelt kerületi segítőtársakról is megemlékezzünk, ők állandóan a püspöki székhelyen voltak, és a kerület vezetésében, szolgálatában igen aktívan részt vettek. Ma már nem világos, mi volt a különbség a titkár, másodlelkész vagy kerületi lelkész között. Ez egyrészt feladatbeli különbséget is jelentett, másrészt különböző korokban másként is hívták a püspök mellé beosztott lelkészeket.

Magától Payr Sándortól tudjuk, hogy hosszú ideig püspöki titkár is volt Pápán Gyurátz Ferenc püspök mellett. (1896–1899)

Payr Sándor 1896–1899 Pápa
Mohácsy Lajos 1899–1902 Pápa
Kapi Béla 1902–1904 Pápa
Baldauf Gusztáv 1905–1916 Pápa
László Miklós 1917–1921 Szombathely
Balogh Ernő 1922–1924 Szombathely
Puskás Jenő 1924–1925 Szombathely
László Miklós 1925–1946 Szombathely, Győr
Mesterházy Ferenc 1946–1949 Győr
Menyhár István 1949–1952 Győr

Püspöki másodlelkészek:

Mesterházy László 1911–1916
Ittzés Mihály 1939–1948
Kovács Géza 1948–1950
Böjtös Sándor 1950–1952

Kerületi lelkészek:

Veöreös Imre 1940–1950 Győr
Spiegel-Schmidt Frigyes 1940–1944 Győr
Lukács István 1940–1948 Győr
Kovács Géza 1944–1948
Tekus Ottó 1946–1952 Gyenesdiás, Répcelak, Győr

Püspöki segédlelkész:

Bothár Mihály 1911–1912