A főszeniorok kora

1595-től 1612-ig, tizenhét éven át a dunántúli evangélikus kerületnek nem volt püspöke. „Beythe 1595-ben lemondott, de személye és hivatalos állása iránt a szenvedélyes viták ellenére is oly nagy volt a tisztelet, hogy 1612-ben bekövetkezett haláláig helyette más püspököt nem választottak.” Ebben az időszakban esperesek kormányozták a kerületet, látogatták a gyülekezeteket, végezték a lelkészszentelést is. Azért mindig volt egy személy, aki mintegy „főszeniorként” kiemelkedett közülük. Sőt lehet, hogy ez nem véletlen folyamat, hanem átgondolt és szabályszerű volt.

Érdemes ezt a kérdést is átgondolni. Bencze Imre egyháztörténész, talán az előbbi Payr mondatra támaszkodva, ezt írja: „Új superintendens választására nem került sor, részben bizonyára azért sem, mert erős volt az a hagyomány, hogy a superintendenst haláláig választják.” Ehhez azonban azt is látni kell, hogy Magyarország más részein is megmaradt az esperesi kormányzat. Az espereseket szuperintendenseknek nevezték, volt olyan hely, ahol archidiakónusnak. A már említett és idézett Vilfinger szerint is a szeniorok megnevezése szuperintendens volt. Ilyen volt a dunántúli evangélikusok kerülete is 1612-ig. Egy 1598-as törvénykönyv a seniorokat megkülönbözteti a szuperintendenstől. Az egyik cikk pedig „főseniort” említ. Dunántúlon még az is megfigyelhető, hogy a „főszenior”, vagy „senior supremus”, leginkább a Nádasdy birtokon élő esperes volt. Ilyen módon az így megnevezett személy betöltötte a püspöki funkciót.

Időben az első ilyen: Reczés (Réczés) János (?–1599) volt. Hegyfalusi rektorként, majd lelkészként szolgált. Innen Csepregre került mint lelkész. 1587-től már esperesként végezte szolgálatát. Ő volt a „lutheri” irány legkiemelkedőbb, legkonzekvensebb, talán legszigorúbb képviselője. Nagy része volt a püspök nélküli kerület agendájának és új kánonos könyvének (törvénykönyvének) megjelenésében. Ő írta a Formula Concordiae magyar fordítása elé (Sopronkeresztúr, 1598) a már többször említett, sőt idézett előszót a dunántúli kerület születéséről. Ezért van, hogy a legrégebbi dunántúli lelkészavató formula felavató szeniorról, vagy még általánosabban felavató személyről szól.

Ebben az időszakban több esperesről kell szólnunk Reczés mellett: Thokoich Györgyről, Vidos Lénárdról és Klaszekovich Istvánról. 1599-ben közülük már csak Klaszekovich élt. Ekkor az elhunytak helyére Muraközi György, Kőszegi Balázs és Magyari István espereseket választották.

Magyari István 1565–1570 között született, és valószínűleg az 1605/1606-os év fordulóján halt meg. Kiemelkedő vezetője lett megyéjén túl a kerületnek. „Senior supremus”, főszenior volt a címe. A wittenbergi egyetem után Nádasdy Ferenc udvari papja lett 1599-ben. Egy év múlva már esperes volt, így lett aztán vezető esperes a kerületben. Irodalmi munkái közül kiemelkedik a Pázmány Péterrel való vitában „Az országokban való romlásoknak sok okairól és azokból való megszabadulásnak jó módjairól” című könyve. Ez nemcsak okokat és utakat feltáró, teológiai mű, hanem az első magyar hadászati könyv is. Szakszerűen ír a magyar katonaság sok kérdéséről, fejlesztéséről is. Urának tábori papjaként sokat forgolódott katonák közt. Nádasdy Ferenc (1555–1604) „bár életének nagy részét a harcmezőkön töltötte, sárvári házában szívesen látott vendégek voltak az írástudó deákok, tudós mesterek, prédikátorok. Apja példáját követve nyomdát létesített Sárváron. Itt jelentek meg udvari és tábori lelkészének, Magyari Istvánnak hitvitázó munkái is.”

Ebben az időben olvasunk a kerület és az egyházi törvényszék első jegyzőjéről: Cziczak Jánosról. 1603-ban a Nemeskértől nem messze fekvő Sopron megyei Ivánban tartottak zsinatot, ez volt az első zsinat, amely elrendelte az általános egyházlátogatást. A vizitációkat kiterjesztették az esperesekre: Zvonarics Mihály, Keresztúri Crucius Mihály és Tömpör Balázs lelkészeket küldték a már említett jegyzővel.

Zvonarics Mihály (1570–1625) lett a sárvári esperes Magyari halála után (1605/1606 fordulóján), társai a kőszegi Klaszekovich a régiek közül, az újabban választottak pedig Pythiraeus Gergely és Tétényi Kevi Dániel voltak. Zvonarics vezető szerepe erősödött, többen superintendensnek is nevezték. Ez erősíti azt, amit az előbbiekben a főszenior-püspök kérdésről írtunk.

Beythe István 1612-ben megfáradtan, szinte szeme világát vesztve halt meg. S ami Meszlenben történt, most pecsételődött meg igazán. A reformátusok ez évben Pathay István rohonci lelkészt választották püspöküknek. Az evangélikusok ekkor szintén felszabadultak a püspökválasztásra. A csepregi, majd meszleni viták és tárgyalások után (1591 és 1595) most (1612) kezdődött igazán a református és evangélikus egyházkerületek élete Dunántúlon szervezetileg egymástól függetlenül.