A baranyai reformáció

„A 17. század elején az ország legelső állását, a nádorit éveken át protestáns férfiakkal töltötték be, az országgyűlések többsége is az evangéliumi valláshoz ragaszkodott. Mégis ezen kedvező körülmények dacára azt látjuk, hogy ezt a kedvező időt a mi protestáns őseink nem használták fel arra, hogy egyházunknak jövőjét célszerű szervezkedés és jó közigazgatás megteremtése által biztosítsák” – írja egyik nagy egyháztörténészünk, Zsilinszky Mihály. A szervezkedés nyitó alkalmának a zsolnai zsinatot (1610) jelöli meg. 1907-ben ezt még így lehetett látni, azóta azonban a kutatások már más képet mutatnak. Ezért írtam egy monográfiában, hogy hazai egyháztörténetünket ne csak „zsolnai”, hanem „tolnai” szemmel is nézzük. Bár ehhez a teljes igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy ez a szembeállítás vitásnak is tűnhet. Egyrészt a hazai közfelfogás értelmében az 1606-os bécsi béke és az 1608-as országgyűlési törvény idején vált el egyértelműen hazánkban a katolikus egyháztól a protestáns, mint egyházszervezet, jogilag. Ezután következett a zsolnai zsinat (1610), amely „megkoronázta” az előzményeket. Talán inkább úgy kellene fogalmazni, hogy Tolnától Zsolnáig hosszú, küzdelmes folyamat zajlott le.

A Sztárai-kutatás voltaképpen 1829-ben indult el egy vitával. Akkor őt még valaki „sociniánusnak”, antitrinitáriusnak (Szentháromság-tagadónak) állította. A kutatás nagy lendülete a 19. században indult el, amikor őt mint „költőt és írót” fedezték fel nagy irodalomtörténészek, és írtak is róla sokat. Sztárai Mihály valóban beírta nevét a magyar irodalomtörténetbe is. Énekköltőink sorában is az elsők közé tartozik. Három karácsonyi, egy igehirdetésre előkészítő és egy bűnbánati éneke maradt ránk azon kívül, amelyik az énekeskönyvünkben a 47. ének. („Mely igen jó az Úristent dicsérni”) Ennél is nagyobb jelentőségű 18 zsoltárfordítása. Históriás énekei is szépek. Joggal nevezték őt „énekes reformátornak”. Bizonyára több éneke vagy fordítása is volt a felsoroltakon kívül. Egy emlékezés szerint: a laskói délutáni alkalmain „előbb Dávid zsoltárait énekelte, melyek közül a legkiválóbbakat igen szép átdolgozásban hazai nyelvre tette át. Énekeivel annyira felbuzdította a népet, hogy a nagy sokaság a közel eső helyekből mindenfelől hozzá tódult, s oly nagy számban, hogy alig lehetett hozzáférni. Minthogy pedig magas és egyszersmind csengő hanggal volt megáldva, szépen és kellemesen énekelt (…) látván a derék hírnök, Sztárai, hogy a tanulatlan nép oktatására a kedvező alkalom elérkezett, hogy az igaz vallást és az evangélium fényét nekik megmutassa, úgy alkalmazta beszédét, hogy azokban az igazságot minél világosabb bizonyítékokkal mutassa meg.” Amiben azonban Sztárai legelső a magyar irodalomtörténetben, az a drámaírás. Egy egész és egy töredék drámája maradt ránk. Mindkettő valójában az „igaz papságról” szól, s voltaképpen vita- vagy iskoladráma, s nagyon valószínű, hogy valóságos vitákat őriz.

Ekkor a kutatók még úgy vélték, hogy nemes családból származó sárospataki szerzetes volt, sőt a megyei főispán udvari káplánja, és ő kezdte társával, Kopácsi Istvánnal a sárospataki reformációt. Ez a Sztárai-kép azonban a legújabb kutatások fényében megdőlt. Téglássy Imre talált a római vatikáni levéltárban egy iratot, Sztárai Mihály: Historia Perényi Ferenc kiszabadulásáról. Ebben olvassuk: „nem akárkitől, hanem magától nagyságos Perényi Ferenctől vettem ezt, akinek kiszabadulása után nevelője lettem, kinek ily szerencsés visszatérte alkalmából ezt a verset költöttem Vas Mihálynak, a siklósi várnagynak, amikor én siklósi iskolamester voltam.” Életútjából már kiderült, hogy a somogyi Tótsztárán született, de még mindig nem tudjuk pontosan, mikor. Tanulmányai után tanító, rektor lett, tehát ún. „deák értelmiségi” volt. A koronaőr Perényi fiának nevelőjeként járt a páduai egyetemen, s talán ekkor vagy még előbb kapta Istentől elhívását az evangélium hirdetésére. Innen: Laskó, Tolna, Laskó, Gyula, Sárospatak és Pápa volt életútja, 1575-ben Pápán halt meg.

A tanítóból pappá lett Sztárai Baranyában hét év alatt 120 gyülekezetet alapított. 1553-ban merül fel aláírása így: „episcopus Michael Sztarai”. S abban különbözött azoktól, akiket ugyan megválasztottak szuperintendensnek, de nem gyakorolhatták tisztüket a királyi Magyarországon, hogy ő valóságos kerületet alakított ki (a 120 gyülekezet nem kis kerület volt, mint még Payr is véli) törvénykönyvvel, agendával, prédikációs gyűjteménnyel, zsinatokkal, sőt ordinációs (lelkészszentelési) liturgiával is. Szolgálati köre még ennél is nagyobb volt, van olyan dokumentum, ami arról szól, hogy a királyi Magyarországról hozzá küldték felszentelni a lelkészjelölteket.

Botta István szerint a dunántúli püspökök kezdősora:
Sztárai Mihály (először Dél-Dunántúlon 1553-tól), az érsekség vakanciája (az esztergomi érsekség megüresedése; Verancsics Antal érsek 1573-as halála után 1596-ig, 23 évig nem töltötték be az esztergomi érsekség címét.) idején Pápán haláláig.
Huszár Gál Sztárai után 1575. október 23-ig.
Szegedi Máté 1576–1585 között.
Beythe István 1585-től a csepregi, illetve a meszleni kollokviumig.

A baranyai reformáció tehát bizonyíték arra, hogy evangélikus egyházunkban már a 16. század közepétől megindult a szervezés ott, ahol lehetett. A baranyai reformáció és Sztárai püspöksége erről tanúskodik. „Akkor talán azt is mondhatjuk, hogy nem egyszerűen sokoldalú ember volt, hanem püspöki szolgálatát akarta betölteni úgy, ahogy vette és értette. Ezért szervezte és építette létrejött egyházát. S talán nem túlzás, hogy irodalmi művei is ezt a célt szolgálják.” Amikor a dunántúli kerület születésére emlékezünk, erről az „elődről” sem szabad megfeledkezni, Sztárai személye és szolgálata „összekötő” a gyökerek és a dunántúli történet között. Ezért került 2001-ben a győri püspöki hivatalban lévő, a dunántúli püspököket felsoroló tábla elejére az ő neve – méltán.