A népvándorlás, a honfoglalás és a középkor

Pannónia római hódoltsága az 5. század közepén ért véget. A légiókat fokozatosan kivonták a területről. Az erős védelem megszűntének következtében az akkor már jórészt keresztyén Pannóniát is elérte a népvándorlások hulláma, barbár népek támadtak több irányból is. A 6. század végéig vandálok, gótok, hunok, gepidák, longobárdok, majd avarok érkeztek erre a vidékre. Az avarok birodalma a 9. század elején bomlott fel.

A keresztyénség azonban nem szűnt meg Pannóniában a népvándorlás idején sem, bár a lakosság nagy része elmenekült. Az itt maradók azonban igyekeztek hitüket megőrizni. A megszállók között is voltak keresztyének, és valamilyen módon folyt a térítés is. Ezt bizonyítja, hogy a 8. század végére az avarok közül is sokan keresztyénekké lettek. A 9. századtól szlávok telepedtek le, akik között szintén voltak keresztyének. Több keresztyénséggel kapcsolatos szavunk éppen szláv nyelvből származik, vagy szláv nyelv közvetítésével került hozzánk. (Maga a keresztyén szóalak is.)

Ebben az időben ugyanis már a nyugati (salzburgi) és keleti (szláv) misszió munkájáról, sőt egymással szembekerüléséről is tudunk. A népvándorlás említett népei után 840-ben Pribina, majd Kocel szláv fejedelmek uralkodtak itt. Az ő uralmuk alatt épült ki Mosaburg (Mocsárvár), a mai Zalavár környéke. A 9. század második felében Rastislav morva fejedelem III. Mihály (842–867) bizánci császártól misszionáriusokat kért. A missziós munkát 863 és 866 között a thesszalonikai származású testvérpár, Cirill és Metód, „a szlávok apostolai” vállalták. Rómába vezető útjukon 866-ban a testvérpár megállt Zalaváron. Kocel, Pribina fia nagy tisztelettel vette körül őket. Több mint egy évet töltöttek itt. Aztán II. Adorján pápa fogadta őket Rómában. Cirill 866-ban meghalt. Testvérét, Metódot a pápa Sirmium (azaz Illyricum és Pannónia) érsekévé nevezte ki. Visszatért Zalavárra, s nem egészen két évtized múltán 885-ben halt meg. A két testvér nemcsak a „szláv” (pontosabban glagolita) írást vezette be, hanem misszióját, liturgiáját is ezen a nyelven folytatta és terjesztette. Ez is egyik oka lehetett a nyugati misszióval való konfrontációnak.

Már a salzburgi érsekség is igényt tartott az általuk itt elkezdett missziói munkára, s így összeütközésbe kerültek az említett testvérpár munkájával. Adalwinus érsek egy Conversio című könyv megírásával igazolni akarta Salzburg Pannónia Inferiorban folytatott munkáját. Cirill halála után Metódot 870 őszén – a frank uralom itteni erősödésével – Regensburgba zsinati ítélőszék elé idézték, sőt két és fél évre fogságba is vetették. II. Adorján pápa közbenjárására szabadult végül is Metód, s visszatért Zalavárra, ahogy említettük.

Ez a terület azért is jelentős volt, mert itt a szláv népnek és keresztyénségnek már mély gyökerei voltak. Ugyanakkor a német egyházhoz kapcsolódó jó viszony és misszió gyümölcseképpen ugyanitt három templom is épült Mária, Keresztelő János és Adorján tiszteletére. Mária templomát 850-ben német források szerint Liutpram (Liupram?) salzburgi érsek szentelte fel. A vár egyébként azért is fontos volt, mert védte a Keletről támadt veszedelmek elől a Nyugatot.

A honfoglaló magyarok törték meg a szláv uralmat, amikor 897–900 között megszállták Pannóniát. Mosaburg neve ettől kezdve Zalavár.

„A viharos 6−9. századból nem maradtak ránk hiteles adatok, így csak feltételesen lehet állítani, hogy a kereszténység folyamatosan létezett a terület nagy részén. Bizonyos viszont az, hogy Géza fejedelemnek (955?–996) nem kellett erőszakot alkalmaznia Dunántúl krisztianizálása érdekében. Fontos országos mozzanat az, hogy a kereszténység keleti és nyugati ágazata egyenlő mértékben kapott helyet Géza fejedelem politikájában.(…) Dunántúlon egyébként a kereszténység nyugati (római) ága volt a meghatározó vallási tényező, bár tudunk görög kolostorról is (Veszprémvölgy). Mivel Dunántúl népessége az elmúlt 2000 esztendőben nem cserélődött ki radikális mértékben (bár voltak áttelepülések és betelepülések, lásd: Dél-Dunántúlon németek és vendek – a szerkesztő megjegyzése), nem lehet tudománytalannak ítélni azt a feltételezést, hogy a mai dunántúliak is hordoznak valamit ebből a keresztény örökségből.

Szent István (996–1038) nagy műve nem abban áll, hogy >>krisztianizálta<< az itt élő népeket, hanem abban, hogy megszervezte és a nyugati (római) kereszténység rendjébe ágyazta bele az ország és abban Dunántúl népét. Az egyházi szervezet központjává tette Esztergom érsekségét, majd a Dunántúlon három további püspökséget alakított ki Veszprém, Győr és Pécs székhellyel. A területi elosztás – mai fogalmaink szerint – nagyjából a következő volt: a pécsi püspökség joghatósága alá tartozott Tolna, Baranya és Fejér megye, a veszprémi püspökség Veszprém, Zala, Somogy és részben Komárom megyére terjedt ki, a győri püspökség a Győr, Sopron, Moson és Vas megyéket, míg az esztergomi érsekség az ország nagyon sok helye és vidéke mellett a Dunántúlon Komárom és Esztergom megye keresztény közösségeit foglalta magába. Az >egyházszervezés< ténye nemcsak egy szükséges rendszer kiépítésének jele, hanem a kereszténység egyéni és közösségi életvitelének felelős kialakítására és megvalósítására mutató tényező is.

Ebbe a keretbe illeszkedik a bencés és ciszterci rend működésének biztosítása is. Szent Márton hegye, a mai Pannonhalma és Tihany a bencéseknek, Zirc pedig a cisztercieknek volt a lelki és kulturális központja.”

A mintegy öt évszázadig tartó középkorról kereteink miatt nem beszélünk részletesen, bár megérdemelné, de ebben a dolgozatban bennünket elsősorban a dunántúli adatok érdekelnek. Meg kell azonban említeni a már említett szerzetesség újabb ágainak szerepét. „A 13. században a kolduló rendek közül először a tagjaikat komoly tudással felvértező prédikáló testvérek rendje tett szert nagyobb jelentőségre. A dominikánusok első konventje Székesfehérváron létesült 1221-ben (…) 1303-ra a férfiházak száma 37-re, a nőké háromra emelkedett.” A ferences rend első kolostorai ugyancsak Szántó Konrád szerint a Duna mentén, Esztergomban, Pozsonyban, Győrben létesültek.

„Magyar szempontból a legfontosabb a Remete Szent Pálról elnevezett pálosok rendje.” Először a Mecsek hegyi remeték tömörültek szervezett rendbe 1225 körül. A rend alapjait Özséb esztergomi kanonok (1200 után született, 1270-ben halt meg) tette le, aki a Pilis hegységben élő remetéket szervezte közösségbe. Eddigre Szántó Konrád szerint hazánkban már 131 kolostoruk volt. Érdekes számunkra, hogy ez a kezdeményezés is Dunántúlon történt. A kolostori és plébániai iskolák nemcsak a hitet, hanem a műveltséget is terjesztették.

Éppen ebből a szempontból érdemes felhívni a figyelmet dr. Mályusz Elemér könyvére (Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.). Itt most csak a könyv címének fogalmazását szeretném hangsúlyozni: „egyházi társadalom”. Más szóval, talán nem túlzás azt mondani, hogy a társadalmi élet meghatározója az egyház volt. Az említett könyvben erre sok példát találunk.

Ennek a folyamatnak ugyanakkor árnyoldalai is voltak. „A reneszánsz korában általában a főpapság alig törődik az egyházzal. Ezért az egyház történetében a reneszánsznál nagyobb a jelentősége az erazmista humanizmus térhódításának. Elsősorban II. Lajos udvara és a városi polgárság került a hatása alá. Az egyházi élet és a kegyesség bírálatával hozzájárult a keresztyénség átalakulásához.” Kiemelkedő alakja volt ennek a kornak Temesvári Pelbárt budai ferences. Irodalmi munkája részben folytatása a gótikus szellemnek, részben tiltakozás a reneszánsz ellen. Tanítványa, Laskó Ozsvát szintén jeles író volt.

A magyar reneszánsz főpapok közül csak kettőt emelünk ki, mindkettőt azért, mert ők dunántúli működésűek is.

Janus Pannonius (családi nevén Csezmicei János, 1434–1472), pécsi püspök, világhírű költő. De verseiben már nincs vallásos jelleg, sőt ellene fordul. „Nemo religiotus et poeta est” (senki sem vallásos és költő), vallja. Nagybátyjának, Vitéz Jánosnak köszönhette tanulmányai lehetőségét, aki váradi, szerémi, majd veszprémi püspök volt. Mátyás király is pártfogolta, de később Vitéz János és a költő is szembekerült a királlyal.

Bakócz Tamás nevét érdemes megemlíteni (1442–1521), aki jobbágycsaládból származott, esztergomi érsek lett, sőt II. Gyula pápa halála után szóba került pápává választása is. Hazatérve az új pápa engedélyével meghirdette a keresztes hadjáratot, fővezérré Dózsa Györgyöt nevezte ki. Az „eredmény” a parasztlázadás lett, és sokakkal együtt Dózsa György kivégzése is.

„A Jagellók idején az itáliai humanizmus, mely azelőtt hazánkban a legerősebb és legfontosabb volt, meggyengült, a Németországból érkező humanista áramlat ezzel pár- huzamosan mind nagyobb hatást gyakorolt. Elsősorban a németek legjelentősebb alakjának, Rotterdami Erasmusnak nézetei terjedtek.” Ezekkel a „dunántúli kapcsolatokkal”, de egész országunkat érintő folyamattal érzékeltetni akartuk: hogyan lett témává az egyház megújulásának, más szóval a reformációnak gondolata.

Itt kell visszatérnünk Magassy Sándor már idézett jegyzetére: „A keresztény tanítás kiüresedése és az egyének, valamint közösségek hitéletének megnövekedett problémái nálunk a török fenyegetés állandó erősödésével párosultak. A tragikus végű mohácsi csata (1526) nemcsak a középkori Magyarország végét hozza el, hanem a középkori egyház rendjének és életvitelének végleges összeroppanását is. Van valamilyen jelképes mondanivalója (mi hozzátehetjük: nemcsak jelképes, hanem gyakorlati oka is annak, hogy a püspökök halálával, az egyház vezetőinek elvesztésével ez az egyház már képtelen volt megfelelni a reformáció kihívásának), hogy az esztergomi érsek, a pécsi és győri püspök elvérzett a mohácsi csatamezőn, a veszprémi püspök pedig – nem titkolt házassági kapcsolata miatt – alkalmatlanná vált a püspöki szolgálat teljesítésére. Valóban eljött az ideje, hogy az egyház fejében és tagjaiban megreformálódjék.”