Külső támadás katolikus részről, és belső szakadás a dunántúli protestánsok között

„Mindjárt az elején a még meg sem szilárdult új egyházkerületet Róma részéről nagy támadás érte” – írja Payr Sándor. Draskovich György (1515–1587) győri püspök, kancellár, majd bíboros (1578–1587) már 1551-ben könyvet írt Kálvin úrvacsorai tanítása ellen. Most – szinte első bíborosi feladataként – 1579-re zsinatot hívott össze Szombathelyre. Erre a zsinatra minden evangélikus lelkészt is megidézett, sőt a földesurakat is figyelmeztette, hogy lelkészeiket vissza ne tartsák. Az idézés zavart támasztott. A gyülekezetek lelkészei földesuraiktól kértek tanácsot. Sopron is Batthyány Boldizsárhoz és Nádasdy Ferenchez folyamodott tanácsért.

A „törökverő” Nádasdy Ferenc udvarias levélben válaszolt Draskovichnak, megírta, hogy uradalmából ketten is megkérdezték, el kell-e menniük a zsinatra. És a lelkészeknek az is kérdésük, biztonságos-e ez az útjuk. Egyébként – mint írja – a lelkészek többsége ezt nem tartja szükségesnek, mert ha tanításuk kinyomozása végett hívják őket, akkor a püspök jól tudhatja, hogy ők az Ágostai hitvallástól nem térnek el. Ha vitatkozásra hívják őket, akkor készek elmenni megbízható bírák választása esetén. Nádasdy megírja, hogy véleménye szerint nem sokan fognak elmenni, s ha erőszakos úton viszik őket, akkor ő panaszt fog tenni a legközelebbi országgyűlésen. Végső ajánlata: el kellene halasztani a zsinatot, ez a püspök tekintélyének sem ártana.

A zsinatot azonban 1579. augusztus 2–4. között megtartották. Draskovich a tridenti (trentói, trienti) zsinatra és korábbi zágrábi püspöksége alatti eretnekség elleni küzdelmének áldásos hatására hivatkozott az összehívó levélben. A lelkészeket kiátkozás terhe mellett idézte meg. A zsinaton azonban összesen mintegy nyolcvan ember jött össze. Sok földesúr és város nem eresztette el papjait. A zsinat ünnepi szónoka, egy jezsuita atya és mások is kijelentették, hogy a lutheránus és kálvinista igehirdetők nem is papok. A zsinat egészében véve hatástalan maradt, akik elmentek, azok sem hajoltak meg a főpap előtt. Egyetlen kézzelfogható „eredménye” volt a zsinatnak: Sopronnak mint szabad királyi városnak 1584-ben el kellett küldenie az evangélikus lelkészeket. De a szomszédos falvakban megmaradtak, és hivatásukat folytatták. Ezt a támadást a kerület megállta.

Elgondolkoztató, hogy a jelzett évig (1579) – úgy tűnik – egymás mellett éltek katolikusok, protestánsok, sőt egymás után egy templomban miséztek, illetve tartottak istentiszteletet több helyen. Régebben református oldalról ez vád is volt Sztárai ellen Tolnán. De Payr Sándor is jelzi, hogy Sopronban Gerengel idejéig ugyanez történt. Budán a Magdolna-tornyot is együtt használták ilyenformán. A szimbiózisnak azonban vége szakadt, és ebben a tridenti zsinatnak is szerepe volt. Lehet, hogy Dunántúlon a „béke” megszűnését éppen a Draskovich püspök által összehívott 1579-es szombathelyi zsinat jelezte.

Régi tapasztalata az egyháznak, hogy ha a külső támadásnak ellen tud állni, akkor az „ellenség” (és itt korántsem a katolikus egyházra gondolunk, hanem a Szentírás által megjelölt és a Luther által megénekelt „ősellenségre”, a „Gonoszra”) belső viszályt támaszt. Ez történt ekkor is. Szegedi halála után a kerület újra püspökválasztás előtt állt.

Beythe István (1532–1612) lett Szegedi utódja. A Baranya megyei Kő községben született. Használta is nemesi előnévként a Kői nevet. Iskoláit Tolnán végezte (lehet, hogy Sztárai is tanította), majd 1555-ben Wittenbergbe ment az egyetemre. Maga is feljegyezte: „1555. Hazámat elhagytam Márton ünnepe körül.” Hamar hazajött, mert 1556-ban hédervári tanító lett. 1559-ben már házasemberként folytatta Szakolcán a tanítást. Innen Alsólendvára, majd Sárvárra került. Első felesége halála után másodszor is megházasodott. Ebből a házasságából született András fia, aki szintén lelkész lett. Visszakerült Alsólendvára, majd 1574-től soproni magyar lelkész lett. De itt sem maradt sokáig, két év múltán (1576) már Németújváron volt a Batthyányiak udvari lelkésze. Kilenc év múlva, az 1585. július 25-én tartott hegyfalusi zsinaton választották püspökké. Haláláig Németújváron szolgált.

Teológiai irodalmi működése is kiemelkedő volt. Több kátét írt, főleg az úrvacsora kérdésével foglalkozott. De posztillás könyve (minden vasárnapra szóló evangéliumi és levélbeli igék feldolgozása) is megjelent. A természettudomány is foglalkoztatta. Jó barátságba került a híres németalföldi botanikussal, Carolus Clusiussal. Könyve is megjelent ebben a témában: Nomenclator stirpium Pannonicus (A pannóniai növények felsorolása).

Mint erős lutheránust választotta meg az evangélikus kerület. Pázmány Péter írja róla: „Juventutem apud nos, virilem aetatem apud lutheranos, decrepitam in Calvini castris egisti” (Ifjúságát nálunk, férfikorát a lutheránusoknál, aggkorát Kálvin táborában töltötte). S ezzel az „értékeléssel” már érintettük is a problémát.

Beythe első feladatának egy új kánongyűjtemény (törvények gyűjteménye) összeállítását tartotta. Ezt 1587-ben ki is adta. Minden valószínűség szerint a régi baranyai és az 1576-ban kiadott hercegszőllősi kánonok alapján készült, de mindkettőnél már jóval rövidebb és tömörebb. Azonban – Payr szerint – már itt feltűnő, hogy milyen keveset szól a hitvallási hűségről. Az Ágostai hitvallást nem is említi. Nádasdy Ferenc és több lelkész ezt észrevette.

1591. június 2-ára Csepregre, hitvitára hívta össze az egyházkerület lelkészeit Nádasdy Ferenc, ahol maga is megjelent. Éppen vendége volt Stansith Horváth Gergely szepesi alispán és kísérője, Sculteti Severin bártfai lelkész, aki a lutheri álláspontot képviselte. A főúr azért hívta össze a lelkészeket, ahogyan familiárisa fogalmazott, mert „arra törekszik, hogy ezek az Ágostai Hitvallással, mely Isten igéjével eléggé meg van erősítve, egyet értsenek és róla vallás tegyenek. Akik pedig nem akarnának így cselekedni, azokat őnagysága a maga birtokán nem tűri” – írja a már idézett Söptei István. A találkozóról Beythe fiával együtt távozott.

1595. szeptember 12-én Meszlenben volt a következő találkozó. Itt készült a Meszleni Concordia (megegyezés). Pontosabban készült volna, mely szerint a keresztyének nem nevezik magukat lutheránusoknak, kálvinistáknak stb. De ezt a Concordiát már nem írták alá. Beythe István ismét távozott a gyűlésről, nem lehetett marasztalni. Dunántúlon tehát a szakadás a reformáció két ága között 1595-ben véglegesült, ezt a meszleni összejövetel pecsételte meg. A kálvini irányt egy volt evangélikus püspök vezette és terjesztette innen kezdve németújvári központtal.