Új életre támadt kerület

A Habsburg-uralkodóház vallási szempontból a protestantizmus elnyomása érdekében tett eddig mindent. Ezzel a fajta elnyomással akart II. József szakítani a felvilágosodás szellemében, de az abszolutizmust megtartva. Ebből a szempontból „felemás” lett lépése. A protestáns egyházak mégis óriási tettnek tartották akkor, és az is volt: ajándék, új lehetőség, még ha csak a „megtűrtség” állapotában is.

„A Türelmességi Rendelet (edictum toleranciae, szó szerint a türelem rendelete, sok helyen türelmi rendelet) II. József által 1781. október 13-án aláírt, a helytartótanács által október 29-én kibocsátott nyílt parancs, mely a protestáns és görögkeleti vallásúaknak több addig elvont jogukat megadta kegyelemből és igen sok visszaélést megszüntetett az addig velük szemben gyakoroltak közül, de még mindig távol állott a jogegyenlőség és viszonosság kimondásától és életbeléptetésétől.”

„Minthogy Ő Felsége meg van győződve arról, hogy minden kényszerítés, mely erőszakot követ el az emberek lelkiismeretén nagyon ártalmas, viszont pedig a keresztény kegyesség által jóváhagyott igazi türelmességből a legnagyobb haszon áramlik a vallásra és az államra, elhatározta, hogy ezt a türelmességet összes örökös tartományaiban megszilárdítja” – olvassuk a praeambulumban (elöljáró beszéd), ami árulkodik a rendeletet kiadó uralkodó gondolkozásáról. Azzal kevesebbet szoktunk foglalkozni, milyen ellenállást szült a rendelet katolikus körökben. Maga a pápa is járt Bécsben („fordított Canossa-járás”), de sikertelenül. A rendelet a liturgiát, a papok beszédét és képzését is szabályozta, ezért katolikus körökben az uralkodót „sekrestyésnek” is nevezték gúnyosan. A szerzetesrendeket megszüntette. A „jozefinista” egyházpolitikának csak egyik oldala a türelmi rendelet. A pápa és a katolikusok nem örültek ennek sem. De még inkább sérelmezték a katolikus egyházat érintő rendelkezéseket. Ezek lényege az volt, hogy a püspök kinevezésénél az uralkodó szava volt a döntő. Ezért történt a „fordított Canossa-járás” is, eredménytelenül. A császár valóban a hasznosságot, sőt egyedül az állam hasznát tartotta szem előtt.

Az ismert rendelet azt mondta ki, hogy ahol 100 „akatolikus” (nem katolikus) család az elszegényedés veszélye nélkül vállalja az építést és fenntartást, ott oratóriumot (imaházat) építhet torony, harang nélkül, és nem nyílt utcán. Nem szüntette meg ez a rendelet a különbséget a nyilvános és magán-vallásgyakorlat között, hanem a magán-vallásgyakorlatot kiterjesztette. Kiterjedt ez a magán-, illetve családi életre is olyan vonatkozásban, hogy ha az apa katolikus, minden gyermek legyen katolikus, ha az anya katolikus, a leánygyermekek követik őt a hitben. Érvényes volt bizonyos szempontból a közéletre is: a nem katolikusok is eljuthattak közhivatalokra úgy, hogy az ágostai és helvét hitvallásúak vallásuk elveivel egyezően is tehettek esküt.

„1783-84-ben az evangélikus egyházban 165 anya- és 586 leánygyülekezet éledt fel.” „A római katolikus egyháztól kifejtett ellenállás dacára a magyar protestánsoknak 267 anya-, 748 leánygyülekezete nyert szabad vallásgyakorlatot.” A türelmi rendelet a „dunántúli evangélikusságot is levegőhöz juttatta. A 18. század végén csaknem 80 gyülekezet éledt újjá és vált önállóvá” Ezek a számok önmagukért beszélnek. Az eddig mintegy 40-50 gyülekezetből álló kerület 120-130 gyülekezetre szaporodott. S ha egész egyházunkban 165 anyagyülekezet született, akkor ennek fele Dunántúlon történt „annyira, hogy 1786-ban szükségesnek mutatkozott a kerületnek egy egészen új berendezése, a már 129-re szaporodott anyaegyházakból a következő egyházmegyék szerveztettek: a felső-soproni, felső-, közép- és alsóvasi (a kemenesaljaival), győri, fejér-komáromi, felsőveszprémi, zalai, felsőtolna-somogyi, alsótolna-baranyai esperessel, továbbá az alsósoproni, alsóvasi, alsóveszprémi, somogyi conseniorral, vagyis alesperessel.”. Tehát az egyházmegyék is szaporodtak.

Perlaki Gábor (1732–1786) volt a türelmi rendelet idején kerületünk lelkészi vezetője, püspöke. (Marcal)Gergelyiben született. Itthon Sopronban és Pozsonyban, külföldön Helmstedtben, Göttingenben és Tübingenben tanult. 1757-től Sárszentlőrincen, Várpalotán és Nemesdömölkön volt lelkész. Itt lett a kemenesaljai egyházmegye alesperese, majd 1771. május 9-én a dunántúli kerület püspökévé választotta. Több temetési igehirdetése maradt fenn. Ennél is lényegesebb, amit Payrnál olvasunk: „Az ő korába esik egyházainknak feléledése a türelmi rendelet után. 76 templomot avatott fel személyesen vagy megbízottai által, s alatta a kerület egyházai 50-ről 126-ra szaporodtak” (kiemelés tőlem) Mindezt szolgálatának utolsó éveiben, többnyire 1783 után, hiszen templomaink akkorra épültek fel a rendelet szerint, még sok itthoni ellenállást találva és leküzdve, de sok helyen ekkor már toronnyal. Egyházi énekügyünknek is támogatója volt, a graduált (énekeskönyvet) püspöksége alatt adták ki újra 1784-ben. A lelkészi utánpótlást is szívén viselte: „Elfogytak tanuló ifjaink, kik vannak, rezes vagy ezüstös kardot viselni szándékoznak” (vagyis inkább mentek katonának, mint lelkésznek, tanítónak) – írta szomorúan. Hivatalát 1786-ban bekövetkezett haláláig viselte.

Hrabovszky Sámuel (1732–1796) téti, majd nemesdömölki lelkész következett a püspöki szolgálatban. 1786. április 25-én választotta meg őt a kerületi gyűlés. Ő is – mint elődje – a bővülés és erősödés idejét élte meg. Az 1786-os kerületi gyűlésen az eddigi három egyházmegye helyett tizenhármat határoztak meg: A felső-sopronit, alsó-sopronit, mosonyit, felső-, közép- és alsó-vasit, győrit, fehér-komáromit, felső-veszprémit, alsó-veszprémit, zalait, felső-tolna-somogyit, alsó-tolnait. Tehát ekkor a kerület 13 egyházmegyéből és abban 126 gyülekezetből állott. A püspök a későbbi, nevezetes 1791-es pesti zsinatnak is egyik vezetője volt. 1796-ban halt meg. Fia, Hrabovszky György állította össze a dunántúli lelkészek és tanítók első névtárát.

Nagy István (1728–1812) volt Hrabovszky püspök utódja. Beziben született, Győrben, majd Sopronban tanult. 1750-ben iratkozott be a wittenbergi egyetem hallgatói közé. 1753-ban már újra itthon volt, és Nagyalásonyban, Várpalotán és Sárszentlőrincen volt lelkész. A tolnai egyházmegye alesperese (1768), majd esperese (1775) lett, 1786-ban választotta püspökévé a Dunántúli Egyházkerület először. Ezt a tisztet nem fogadta el, mert a felső-tolna-somogyi egyházmegyét akarta inkább vezetni. 1796-ban újra őrá esett a választás, most már elfogadta, be is töltötte azt 1812-ig. Irodalmi munkássága is kiemelkedő. Johann Jakab Rambach Az Úr Jézus Krisztusnak kínszenvedéséről való elmélkedései (Pozsony, 1790) című könyvét fordította magyarra, két hatalmas kötetben. Másik nagy műve: Az úrvacsorához először készülőknek való tanítás. Ez olyan konfirmációi káté, amelyet mintegy 100 évig használtak, és többször kiadtak 1800–1839 között. Viszont: „a központtól távol eső székhelye (Sárszentlőrinc) miatt, ahol még akkor postaállomás sem volt, tett- és becsvágyó elnöktársának, Matkovich Pálnak kellett nagyobb tért engednie a kormányzásban.” Postaállomás valóban nem volt, de éppen Nagy István idejében, 1806-ban a tolnai esperesség gimnáziumát itt hozták létre. 1812-ben fejezte be életét. „A papi hivatás méltóságát” bizonyította élete.

Közben változások történtek a kerület, illetve az egyházmegyék beosztása tekintetében. „A kemenesaljai (egyházmegye) a közép-vasitól 1800-ban különvált, a felső-veszprémi az alsó- veszprémivel előbb 1792-ben egy időre, majd 1812-ben véglegesen veszprémivé lett, az alsó- tolna-baranyai a felső-tolna-somogyival 1796-ban tolna-baranya-somogyivá egyesült, az alsó- vasi a felső-vasiba hamarosan beolvadt, az alsó-soproni és a somogyi pedig esperességgé fejlődött. A mosoni egyházakat is szerették volna még 1786-ban átvenni fekvésüknek megfelelően, de óhajtásukat nem bírták valóra váltani.”

Kis János (1770–1846) püspök személye és munkája mind egyházi, mind irodalmi és társadalmi szempontból is kiemelkedő. Rábaszentandráson született egyszerű jobbágy- családból. Tehetsége azonban hamar kitűnt. Téten, Vadosfán és Sopronban végezte iskoláit. Sopronban ő alakított először magyar önképzőkört, ahol ki-ki felolvashatta írását. 1791-ben külföldre ment, Göttingenben és Jénában tanult az egyetemeken. Hazatérve győri rektor lett, majd lelkészi szolgálatát Nagybarátfaluban (Győrújbarát), Kővágóörsön, 1802-től pedig Nemesdömölkön végezte. 1808-ban hívta meg őt a soproni gyülekezet lelkészéül. Két évvel később már a dunántúli kerület jegyzője, majd 1812 decemberétől a kerület püspöke soproni székhellyel. „A jénai egyetem 1817-ben teológiai díszdoktorrá avatta, de bölcsészdoktori címe is volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1830-ban rendes tagjává választotta, s 1842-ben tagja lett a Kisfaludy Társaságnak is.” Berzsenyi Dániellel került baráti kapcsolatba, s ő volt, aki irodalmi értékeit is felfedezte. Mind a szép-, mind pedig a tudományos, ismeretterjesztő irodalom terén sokat alkotott. Írásait felsorolja az idézett Zoványi-lexikon. Énekeskönyvünkben 14 éneke van. „Kis az első evangélikus püspök, kit a királyi kegy nemességgel és királyi tanácsosi címmel tüntetett ki.” (Apját Festetich Ignác gróf minden jobbágyi teher alól felmentette.) Szolgálatának alapos összefoglalását az 1996-os Lelkipásztorban is olvashatjuk.

Nevéhez fűződik a két protestáns, az evangélikus és a református felekezet között megkötött nagygeresdi egyezmény. Ennek előzménye volt a közös történelmi sorson kívül a kéri egyezmény 1830-ban „a Tiszai két testvér superintendentia” között. „Gyorsan kiderült, hogy a reformáció századának meghatározóan erős protestáns tömbjei jelentős területeken csak mint kisebb szigetek maradtak fenn, részben vegyes evangélikus-református szórványvidékeken, részben római katolikus többségbe ágyazottan. Az akkori közlekedési viszonyok aligha tették lehetővé fél vármegyényi területeken a felekezeti szórványgondozást. Biztos, hogy részben a történelmi, földrajzi adottságok, részben a sajátos dunántúli emlékek, részben az 1817. évi porosz unió legfontosabb tanulságai együttesen járultak hozzá, hogy az észak-magyarországi Abaújkéren megkötött egyezséget (1830) követően a Dunántúlon is megállapodásra jutottak protestáns elődeink (1833).” Az egyezményben olvasható ez a mondat: „Mindennemű kölcsönös összeköttetéseket nézve, és a támadó nehézségek eltávoztatását, leginkább pedig a jó békességnek a megállapítását méltó figyelembe vévén ...állapodtunk meg.” A más felekezet területén élő szórványgondozás nehéz kérdéseiben ad eligazítást, és a kölcsönös szolgálat kisegítő, testvéri útját szabályozza az egyezmény. Kis János evangélikus és Tóth Ferenc református püspök írta alá másokkal együtt. A dunántúli kerület a testvéri együttműködésre jó példát mutatott. „A módosított egyezmény (ezt a nevet már a 20. század elején kapta) felmondásától függetlenül tulajdonképpen a mai napig érvényben és gyakorlatban maradtak” a nagygeresdi egyezmény alapelvei.

Matkovich Pál (1743–1823) következett Vittnyédi János után a kerületi felügyelői tisztben. Győri ügyvéd volt 1778-tól, majd a kerületi tábla elnöke lett. 1781-ben, a türelmi rendelet megjelenése után, november 1-jén lett kerületi felügyelő. Választása körül zavar is támadt, voltak, akik tiltakoztak megválasztása ellen. Az egyetemes felügyelő azonban jóváhagyta a választást, így aztán 42 évig, 1823-ban bekövetkezett haláláig viselte a tisztét. Payr szerint: „buzgalommal és egyházszeretettel, de az egyházaknak s ezek tisztviselőinek sokszor apró, kicsinyes ügyeibe is beavatkozó önkényeskedéssel vezette egyházkerületünket. Szerette magát dilettáns teológusnál többre tartani. Az ortodoxiának volt híve, és a neológus hírében álló hazatérő papjelölteket szerette faggatni.” Teológiai írásai is megjelentek. Az 1805-ben megjelent énekeskönyvben 12 éneke volt. Énekeskönyvünkben a 67. ének tőle van.

Káldy János 1824-től két évig követte elődjét a kerületi felügyelői tisztben. Sopron megyei alispán volt, és a nagygeresdi gyülekezet felügyelője. Ebben a minőségében lett kerületi felügyelő. „Kis János, kit bizalmas, baráti viszony fűzött hozzá, kiválóan dicséri jóságát, érett, józan elméjét, igazságszeretetét és vallási okos buzgóságát.” 1825-ben halt meg.

Podmaniczky Károly báró (1772–1833) lett utódja, sorrendben az ötödik kerületi felügyelő. Viszont ő az első, akit más kerületből (a bányaiból) választottak erre a tisztre. Az 1825. június 8-án Pápán tartott kerületi közgyűlés hívta meg, s ő vállalta a tisztet. Ő is Kis János elnöktársa volt, s a püspök őt „kiváló műveltségű, tudományszerető, közügyekben jártas, vallását értelmesen és buzgón szerető s példás humanitású” embernek írja le. Hivatalát 1833-ban bekövetkezett haláláig viselte. Ezután majdnem két év telt el úgy, hogy nem volt kerületi felügyelőnk. Az 1834-es közgyűlésen gróf Zay Károlyt választották meg, de ő nem fogadta el a tisztséget.

Matkovich Istvánt 1835-ben választották meg és iktatták be Sopronban. Ő a negyedik felügyelő, aki Kis János püspök elnöktársa volt. Hivatalát 1847-ben benyújtott lemondásáig viselte.

A racionalizmus és felvilágosodás korszaka köszöntött egyházunkra. Ez a folyamat a 18. század elején kezdődött, majd a század folyamán erősödött. A 19. század közepétől a racionalista teológia helyére a szabadelvű (liberális) teológia lépett. Ezzel a vonulattal állt szemben a lutheri ortodoxia. Persze ezek az irányok nemcsak szemben álltak egymással, hanem keveredtek is, mint korábban a pietizmus és az ortodoxia sokáig egymással szemben álló vonulatai és irányai is. Erről is írt Payr Sándor részletesen példákat is hozva.

Ebből az időből való viszont az „elerőtlenedett lelkészek segélyezésére 1820-ban létesült segélyalap, melyből 1840-ben a Nyugintézet, 1846-ban pedig a kerületi Gyámolda fejlődött ki.” A kerületi gyámintézet 1860-ban alakult meg. A 20. század elején kapcsolódtunk a német Gusztáv Adolf Gyámintézethez, majd az 1970-es években Gyülekezeti Segély néven működött ez az intézmény. Ma újra Gusztáv Adolf Segélyszolgálat a neve. Ennek hosszabb és számunkra is érdekes története van:

Egyházunkban a gyámintézeti munka gyökere és mintája a német Gustav Adolf Werk (Gusztáv Adolf Munka), eredeti nevén Gusztáv Adolf Alapítvány volt, alapítási éve: 1832. Célja: „az egyházakat a világméretű diaszpórában szólásképessé (tárgyalásképessé, „gesprächsfähig“) tenni a társadalmi környezettel és a többségben élő egyházakkal.” Ezzel a céllal támogatták a leányegyházakat és szórványokat, hangsúlyosan a tanintézeteket, segítették az egyházi épületek renoválását, építését, hogy a gyülekezetek missziói és szociális feladataikat betölthessék.

Itthon ennek első visszhangja Székács József írása volt 1842-ben: „Neveztessék ki egy állandó választmány, magyarhoni Gusztáv Adolf alapítványi fiókválasztmány címe alatt. Ehhez küldessenek be mind a 8 superintendentiából a krajczáros vagy garasos segedelmezések.”

Az első konkrét gondolat közös protestáns G. A. fiókegylet alakítása volt: „vagy gyülekezeti, egyházmegyei, kerületi és egyetemes gyűlések útján, úgy, hogy a két protestáns egyház egyesületei tegyék közös ügyükké e vállalatot, vagy pedig úgy, mint Némethonban, egypár lelkes és tekintélyes férfi (egy ev. és egy ref.) felhívnák a két protestáns felekezet jobbjait az e tárgyban tartandó gyűlésre, mely G. A. egylet alapszabályait tevén tanácskozása alapjául, körülményeinkkel összehangzó, a superintendencziák felügyelete alá rendelendő állandó egyesületté alakulna.”

Az egyetemes gyűlés (1843. szept. 3.) is meghozta határozatát: Szeberényi János bányakerületi püspök, August Wimmer, Székács József, Szirmay Ádám septemvir (hétszemélyes táblabíróság tagja) és Schedius Lajos kir. tanácsos urak kiküldetnek, hogy ezen egyesület statutumait megtekintvén, a mi körülményeinkhez alkalmazva dolgozzanak ki egy tervet, miként lehetne nálunk is egy hasonló egyesületet alakítani s a külföldivel célirányos összeköttetésbe hozni, „hogy az segítve szegénységünkön, fejlessze a közszellemet”. A két szó kiemelésének oka: e kettőben látták a bajok okát. Hozzátehetjük, hogy a szegénység nemcsak anyagi nincstelenséget jelentett, hanem a szolgálat „szegénységét” is egyházunkban.

A hazatérő bizottság jelentése: „Hazánk határain belől, saját egyházunk által és saját egyházunk gyámolításán óhajtanánk létesíteni ily gyámintézetet, melynek célja az apostol ezen szavaiból indulólag (Gal. VI. 10.): Tegyünk jót mindenekkel, leginkább pedig hitünk sorsosaival, tehát mind ev., mind ref. testvéreinkkel, az egyházi élet eszközeiben szűkölködő magyarhoni protestáns gyülekezetek felsegélése volna.”

Az 1844. szept. 2-i egyetemes gyűlés határozata: A gyámintézet „…életbe léptetése magán vállalkozásra bízatik, s tettleges buzgó pártfogása a kerületeknek hathatósan ajánltatik.”
1844. szept. 4-én megalakult a „Pesti előleges gyámintézet” 20 alapító taggal, majd ez a tagság az adakozással együtt gyorsan bővült. 1844 októberében és 1845 januárjában gyűléseket tartottak. Ezek megerősítették a „protestáns gyámintézet alapszabályait.” – „A gyámintézet egyedüli célja az apostol ezen szavaiból indulólag (Gal.6,10.) – tegyünk jót mindenekkel, leginkább pedig hitünk sorsosaival – az egyházi és iskolai élet eszközeiben szűkölködő magyarhoni protestáns gyülekezetek biztosabb és célirányosabb fölsegélése. Ebből a célból alakuljanak községi, esperességi, és központi gyámintézetek. Ezért „a legszűkölködőbb gyülekezeteket össze kell írni.”

Az ügy azonban lendületét vesztette, s ennek nem belső, hanem főként külső okai voltak: ebben az időben hazánkban minden megmozdulást szigorúan figyeltek és cenzúráztak. Különösen olyan megmozdulások gyanúsak, amelyek gyökerei külföldön voltak. A „mély hallgatás és merengés” ideje volt ez a gyámintézet történetírója, Zelenka Pál szerint. Erről maga Székács József panaszkodott egy magánlevélben. A levélben (1845.okt. 24.) ezt írja: „Nagyon lassan megy a mi dolgunk. Szégyen borul lelkemre… szigorítvák a jogszabályok, még azon rövid felhívásomat, mely szerint az esperesek vegyék át tőlem az alapszabályokat alkalmilag, törölte a Censura… a nyilvánosság el van zárva előlünk…”

Ezért is húzódott a gyámintézet ügye. Pesten megmaradt az „előleges gyámintézet”, de terjedni nem tudott.

A későbbi lendület megindításában a Dunántúli Egyházkerület kapott szerepet. Első határozat kerületünkben: „A prot. gyámintézet minden felebaráti szeretetből eredt, társadalmi téren keletkezett és tavalyi egyetemes gyűlés határozata által magán vállalkozásra bízatott, és így a gyűlés intézkedésein kívül álló ügy az egyházgyülekezetek buzgóságába ajánltatott.”

A soproni felső esperességben „a papi conferencia (Csáva, 1845. júl. 2.) szíves örömest veszi az egyetemes közhasznú és régen kívánt ebbeli intézetnek létrehozását, s nemcsak helyben hagyja a közlött elrendelést és alapszabályokat, hanem azok értelmében, elősegítvén a kebelbeli gyülekezeteknél a lehetőségig ezen szent cél elérését, a szedendő pénzeknek fele részét rendesen be is küldi…”

A soproni esperességi közgyűlések jegyzőkönyei: (Sopron, 1845. nov. 17. jk. 1.5.) „miként kellene és lehetne a mi, nemcsak a honi egyházban, hanem annak tudományos mezején is oly tündöklő érdemekkel koszorúzott, szeretve tisztelt főpapunk, Kis János kir. tanácsos Superintendens pappá lett felavatása 50-ik évfordulóját díszesíteni és örökíteni, kihallgattatván a jelenlévő prédikátorok, abban egyeztek… a nevezett alkalommal (1846. márc.10. Sopron) tartandó közgyűlésen keletkező új gyámintézetbe superintendens Kis János alapítvány neve alatt letétetve a jubiláns emlékezetét örök időkre fenntartaná…”

Aztán ezt olvassuk Zelenka Pál idézett könyvében: „A régi tűz, régi gyámintézet képében már csak két helyen égett: Felső Lövőn és Pesten.”

Felső Lövőn 1845-ben húsvét másodünnepén alakult a gyámintézet oly módon, hogy annak működése az anyaegyház minden leánygyülekezetére kiterjesztetett. Offertóriumokat tartottak, és segélyt küldtek hazai és külföldi egyházaknak.

Kőszegen Hrabowszky János (1857–1863) lelkes felügyelő indítványára 1857. jún. 29-én alakult a gyámintézet oly módon, hogy évente egyszer gyűjtenek házról házra, ládácskát alkalmaznak a templomajtókon, s jövedelmét négyfelé osztják: G. A. egylet, soproni képezde, szegény egyházak és iskolák, tőkésítés.

Sopronban 1857. ádvent 1. vasárnapján a főtanoda ifjúsága, elhatározta, hogy a G. A. egylet alapítványhoz adakozásával hozzájárul. „Evang. Gyámolda” neve alatt fiókegyletet alapítottak. Évente két ünnepen az offertórium 5 részre megy.

Veszprém. 1858. jún. 9–11. A soproni tanári kar indítványát elfogadják, kivitellel az itteni tanári kart bízzák meg.

A következő években az elnyomás és a „pátensharc” akadályozták meg a gyámintézeti ügy kibomlását, amelynek komoly lendülete az 1860-as években indult. Nekünk talán érdemes ebben a küzdelemben a Dunántúli Egyházkerület szerepére felfigyelni: ez a kerület „kovásza” lett a segélyezés ügyének és később más szép ügyeknek is. Talán még azt is megkockáztathatjuk: kerületünk nemcsak első volt a szervezésben, hanem több kezdeményezés elindítója is egyházunk életében.