Dunántúli Harangszó

A kerület történetéről szóló könyvbe ez a fejezet is szorosan beletartozik. Nemcsak azért, mert ma Dunántúli Harangszó a neve, hanem azért is, mert mint látni fogjuk, ebből a kerületből indult több, országossá vált egyházi lap is.

Harangszó

Az újság keletkezését illetően vissza kell mennünk a történelmi Magyarország területére. 1910-ben az evangélikus egyház keretein belül a Dunántúli Egyházkerület Evangéliumi Egyesülete életre hívott egy néplapot, amelyet kezdetben kéthetente, majd heti rendszerességgel jelentetett meg. Először Vallásos Néplap, majd Evangélikus Néplap alcímmel nyomták. 1920. április 18-tól pedig ez utóbbi alcím mellett A dunántúli Luther-szövetség hivatalos lapja olvasható. A kiadó neve – dunántúli – azt sugallja, hogy regionális újságról lehetett szó, pedig országos terjesztésű kiadvány volt. 1943-ig jelent meg rendszeresen, majd néhány évre új formában és új névvel (Új Harangszó) próbálták folytatni, végül közel egy fél évszázadnyi idő után megjelenése végleg megszűnt.

A Harangszó alapítója – Kapi Béla körmendi evangélikus lelkész – megírta emlékiratait, amelyek 2004-ben nyomtatásban is megjelentek Lámpás az oltár zsámolyán címmel. Ebben az újság születésére vonatkozó érdekességek is megtalálhatók. A körmendi lelkész éveken át folytatott külföldi és hazai tanulmányai során érezte a modern, művelt ember egyházi elhanyagoltságát és az egyházi sajtó ez irányú szegénységét. Azt írja az értelmiségről: „Vallásnak tekinti azokat az eléje dobott igazságokat, melyekben nem az örökkévaló Isten, hanem csak az emberi szellem fény-magvai csillognak… fontos ez a megnemesített világnézet, de nem elég… Homályosan éreztem, hogy a művelt embernél a világnézet és vallás azonosítása a kultúra magába felszívó hatását jelenti, s azzal a következménnyel jár, hogy a vallás elveszíti önálló, sajátos karakterét és hivatását, s a kultúra egyszerű függvényévé degradálódik. Isten kinyilatkoztatásával szemben alkalmazott negatív kritika után elvvé és jogalappá lesz a tudomány, művészet, gazdasági, szociális és társadalmi életvonal, mely Marx után a szociális fejlődés indukálásának sokféle veszedelmét megéreztette az egyházzal. Veszedelmet láttam az egyház tétlen hallgatásában. Minimális kötelességnek gondoltam a modern művelt ember felvilágosítását, az egyház szociális felfogásának tudományos alapon, érthető megvilágításában való kifejtését és sajtó útján való publikálását, de ezen túlmenőleg az egyház tevőleges irányító belépését a szociális fejlődés menetébe és ütemébe…” Kapi Béla tehát először értelmiségi rétegnek szóló lapban gondolkodott, de hamar rájött, hogy az egyház tulajdonképpen szórványegyház. Az egyháztagok többsége vidéken, főleg falvakban él, a megjelent írások ettől kezdve ezt a felismerést is tükrözték.

Egy szeptemberi nap délelőttjén a körmendi evangélikus templom kertjében baráti beszélgetés folyt a nép elhagyatottságáról. Jelen voltak Pálmai Lajos, Zongor Béla, Czipott Géza és Szalai Mihály lelkészek. A gyors segítés egyik módját egy néplap elindításában látták. Olyan hatásos volt ez a beszélgetés, hogy a lap programját is megtárgyalták, sőt a szerkesztő személyéről is szó esett. Pálmai Lajos így foglalta össze ennek a kis társaságnak a véleményét Kapi Béla felé: Vállalnod kell! És Kapi Béla elvállalta az újság szerkesztését, a lap alapítását, tárgyalásokat a nyomdával, előfizetők és munkatársak beszervezését. Egyszóval mindent, ami ezzel jár. Az anyagi háttérről azt írja, hogy egy fillérjük sem volt. Fontos megjegyezni, hogy a lap címe azért lett Harangszó, mert amikor éppen erről tanakodtak, a körmendi templom tornyából megszólalt a déli harangszó.

Érdekes, hogy az indításnak – az evangélium üzenetének továbbadásán túl – summázva két indítéka volt: az értelmiség és a falusi nép elhanyagoltsága.

Az előfizetők toborzása viszonylag biztos anyagi fedezetet adott a lapnak. Bár a szerkesztő erről így emlékezik: Nem volt pénzünk és biztos előfizetőnk. Mégis adósság nélkül dolgoztunk. Szinte mámoros örömmel fogadták az emberek a lapot. Kritika helyett biztatások, elismerések, támogatások érkeztek. Minden munkatárs bérezés nélkül segített a munkában. A lap tipográfiája egységes volt, három hasábban tördelték, ezt csak a reklámok és a ritkábban megjelenő más műfajok (pl: tárca, versek stb.) bontották meg. A/4-es lapméretben, 8 és 12 oldallal jelent meg 5–8000 példányszámban, sőt ez még növekedett is! (A legutolsó búcsúszámban megemlítette az akkori szerkesztő, hogy az utolsó – 1948–1950 közötti – években a példányszám két év alatt 7100-ról 12300-ra ugrott! A kialakuló egyházakat szorongató nehéz politikai helyzetben ez önmagában is okot adott a megszüntetésére.) Kezdetben kéthetente vasárnaponként jutott el az olvasóhoz, de 1911 októberétől már úgy hirdették megjelenését, hogy novembertől februárig minden vasárnap, márciustól októberig minden második vasárnap jelenik meg. Minden bizonnyal az válthatta ki ezt, hogy a gazdálkodó élet a téli hónapokban viszonylag nyugvóponton volt, az emberek többet tartózkodtak otthonaikban, több idejük jutott olvasásra. Néhány évvel később már heti kiadásban jelent meg a lap. Ezt a folyamatot még a háború sem szakíthatta meg, legfeljebb a papírhiány, ekkor összevont lapszámokkal jelentették meg a lapot.

Később, 1934-től a tanév alatti időszakban kéthetente megjelentették a gyermekeknek szóló Kis Harangszó című ingyenes mellékletet is. Győrben megvásárolták az Uzsaly és Koncz Nyomdát, ami a Harangszó és a Dunántúli Egyházkerület nyomdája lett, így önálló kiadványokat is megjelentethettek: például naptárakat, imádságoskönyveket, életrajzokat.

Érdemes megemlíteni, hogy Körmendről közben egy újabb sajtóorgánum látott napvilágot. 1912-ben megjelent a Protestáns Család és Iskola első évfolyama havi periodikaként 80 oldalon. Ez elsősorban a gyülekezeti vezetők számára született. Kapi Béla ezzel a lappal kapcsolatban megemlíti emlékirataiban, hogy sokakban féltékenységet váltott ki, mert ennek megjelentetése eredetileg a Luther Társaság profiljába tartozott.

Arról is kell szólni, hogy néhány évvel később szinte újra megismétlődik az a jelenet, ami a Harangszó indulásánál történt. A körmendi templomkertben baráti beszélgetésre jött össze ezúttal Stráner Vilmos és Prőhle Károly soproni teológiai tanár, valamint Prőhle Henrik és Rátz Vilmos pozsonyi lelkészek, és késő éjszakáig tanácskoztak. Végül határozatképpen kimondták, hogy megindítják az Evangélikus Egyházi Élet című lapot. Így is lett. A szerkesztőség székhelye mindig ott volt, ahol éppen a szerkesztő szolgálati helye volt. Körmend, Gyékényes, Lovászpatona, Szentgotthárd, Szombathely, Győr váltották egymást.

Kapi Bélát, a Harangszó alapító szerkesztőjét püspökké választották 1916-ban. Ezért 1917-től a szerkesztő Szalay Mihály gyékényesi evangélikus lelkész, 1923-tól pedig Czipott Géza, aki 48 évesen váratlanul elhunyt. Ekkor került a szerkesztőség utolsó székhelyére, Győrbe. Czipott Géza halála után Túróczy Zoltán vette át a szerkesztői feladatokat, akit 1935. október 20-tól Szabó József követett. Az ő írásaiban a háború utáni években már felfedezhető, hogy veszélyt lát a kialakulóban lévő kommunista diktatúra mögött. Végül 1948-ban rövid ideig Lukács István, majd még ugyanabban az esztendőben Veöreös Imre volt a szerkesztő, aki végül elbúcsúztatta a Harangszót.

Megfigyelhető, hogy a lap végleges megszűnésével kapcsolatban nagy a hallgatás a levéltárak anyagában. 1943. december 26-án jelenik meg az utolsó Harangszó (immár Országos Evangélikus Képes Néplap alcímmel). Ebben egy rövid cikkben Szabó József lelkész, akkori szerkesztő – elvileg – búcsúztatja a lapot. Arra utal, hogy haladni kell a korral, a sajtóízlésnek meg kell felelni. A következő szám már nagyobb alakban, új formában fog megjelenni. Csak az alak változik, a név és szellem marad a régi – írja. A lap egy másik oldalán még egyfajta reklámként olvasható a felszólítás: „Terjesszük a Harangszót!” Ez érzékeltette, hogy akkor valóban csak a külalakon akartak változtatni. Az akkori diktatórikus hatalom azonban mást gondolt. Ennek eredményeként 1948-ban „elhallgatott a Harangszó”.

De, hála Istennek, nem egészen fél évszázadig tartott a némaság. A Harangszó megszólalt újra, most már Dunántúli Harangszó néven. 1996-ban ugyanis egy kis csapat Sopronban életre hívott egy kiadványt, amit eredetileg a Harangszó folytatásának szántak közel ötven év szünet után. A havonta megjelenő lap címe Dunántúli Harangszó lett. Ez a lap a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) anyagi támogatásával, dunántúli gyülekezeti terjesztésben, és kezdetben szerkesztés nélkül készült. A születés körülményeiről 2002-ben így emlékezik Weltler Sándor lelkész:

„Hogyan született a Dunántúli Harangszó? Lett. Létrejött. Nem Nála nélkül! Bár a lap még csak hatéves, már kétszer váltott arculatot. Az első váltás alkalmából a búcsúzó mindössze annyit mondott a lap júniusi számáról: »Méltó befejezés!« (1998-at írtunk akkor.) Három évvel később pedig a halálos betegséggel vívódó líceumi igazgató – dr. Lampérth Gyula – így búcsúztatta Sopronból és Soprontól a lapot: Tudtuk, hogy ez a váltás előbb-utóbb bekövetkezik. Ha most fáj is érte a szívünk, örüljünk az ígéretes folytatásnak...

Hogyan született a Dunántúli Harangszó? A 90-es évek elejének szent hevületében az egykori Harangszó újraindításának gondolata többekben is fölmerült. Legkomolyabban az akkor megalakuló Fraternitás lelkészegyesület készült rá, amit jól bizonyít, hogy lapalapítási szándékkal védetté nyilvánította a Harangszó nevet. Aztán teltek-múltak az évek, de a régi/új lap megindítására részükről nem került sor. (Ebben szerepet játszhatott a 94-es választások várható, de ugyanakkor arányaiban nagyon is meglepő eredménye.)

Hogyan született a Dunántúli Harangszó? A Líceum gondozásában megjelentetett Luther-könyv után 1996 őszén vetődött fel annak a gondolata, hogy a Harangszót talán Sopronban kellene és lehetne újra elindítani. Mivel a feltételek adva voltak, és az előzetes felmérések szerint igény is mutatkozott rá, az elhatározás hamar megszületett. A lap címe az említett okok miatt nem lehetett a régi. Mivel ekkor a szívekben és fejekben élt már a dunántúli egyházkerület gondolata, szinte magától kínálkozott a névadás ötlete: Dunántúli Harangszó. Amikor először kimondtam, a hatféle magánhangzó, mint a kisharang, szinte azonnal ismerős dallamként csengett a fülemben.

Hogyan született meg valójában? A neve már megvolt, a lap-gyerek azonban csak nem akart a világra jönni, s minden valószínűség szerint nem is jött volna, ha Isten nem ad jelt az indulásra. Ádvent közeledett, örök élet vasárnapját ünnepelte a soproni gyülekezet. A templomból kifelé jövet többen is megkérdezték: »Lesz-e jövő vasárnapra Dunántúli Harangszó?« A kérdés váratlanul ért, mint amikor a készületlen diákot felelni szólítják. Hónapokkal korábban említettem ugyan az egyik bibliaórán, hogy esetleg ádvent első vasárnapján indulhatna útjára a Dunántúli Harangszó, időközben azonban (több ok miatt) lemondtam róla. Már nem készültem rá.

Hogyan született meg tehát végül is? Így: testvérek emlékeztető kérdésére, kezdők ügyetlenségével, írógéppel szerkesztve, mindössze egy röpke hét alatt, első kritikusa szerint »aggályosan« – Isten jeladására!

Hat kérdés, hat felelet, hat bekezdés. A D-nek a H a hatodik hangja. Az újság címében hat magánhangzó van. S mindez éppen hat évvel ezelőtt történt…”

Tölli Balázs, a soproni líceum igazgatója ugyancsak 2002-ben a 10. számban ezt írja: „A Dunántúli Harangszó felelős kiadójaként szeretnék néhány bátorító szót szólni a jelenlegi és a remélt jövőbeli olvasókhoz. Teszem ezt egyrészt azért, mert mint a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben élő és dolgozó evangélikus, fontosnak tartom kerületünk lapját. Másrészt a lapért érzett felelősségtől indíttatva, hiszen a Dunántúli Harangszó elindulásakor szerkesztőként lehettem jelen. 1997-ben megélhettem dr. Lampérth Gyula líceumi igazgató és Weltler Sándor soproni lelkész tiszta szándékát egy dunántúli evangélikus újság létrehozására, a dunántúli evangélikusok lelki, szellemi összekapcsolására akkor, amikor még igen bizonytalannak látszott régi/új kerületünk megalakulása.

Az akkori elhívás s az ebből következő elszánás mit sem változott: megismerni a már néha feledésnek indult dunántúli evangélikus egyházi tradíciót, s e tradíció tanulságai mentén itt nekünk, helyben választ keresni jelenkori kérdésekre. Azóta a lap szerkezete kicsit átalakult, több aktuális információt és beszámolót közöl evangélikus gyülekezeteink, evangélikus intézményeink ünnepeiről és hétköznapjairól.

Adja Isten, hogy minél többen olvassák ezt a lapot, s ezáltal töltse be legfontosabb szolgálatát: segíteni a dunántúli evangélikusokat annak felismerésében, hogy felelősséggel tartoznak egymásért! Erejéhez mérten, de mindenkinek feladata saját gyülekezetéért, egyházáért tenni, hiszen nem feledhetjük: Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. (1Pt 2,9)”

Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület 2000-ben megválasztott püspöke a győri Öregtemplomban szeptember 23-án tartott beiktatásán a székfoglaló beszédében hangsúlyozta: „A Dunántúli Egyházkerület egykor – ahogy Kapi püspök úr nevezte – egységes történelmi személyiség volt; sajátos, megtartó, kohéziós erővel. A fiatalok, de talán már a középkorúak is erről legfeljebb a szülők, nagyszülők nemzedékeitől hallottak. Vajon sikerül-e új életre kelteni ezt a szunnyadó erőt? A találkozások, közös alkalmak mellett sokat segíthetne ebben, és ezért lenne fontos egy – a Dunántúli Harangszóban és a gyülekezeti híradókban rejlő értékeket is felhasználó, integráló – kerületi néplap szolgálata. Közös ügyünk ez is, hordozzuk szívünkön!”

2001 őszétől Menyes Gyula lelkésznek, püspöki titkárnak, okleveles újságírónak lett feladata átvenni a lap irányítását és szerkesztését. Innen kezdve így olvassuk az impresszumban: „Dunántúli Harangszó, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület lapja. Megjelenik havonta, dunántúli terjesztésben.” A nyomtatás átkerült Sopronból Sárvárra az Újsziget nyomdába. (Jelképesen arra a történelmi helyre, ahol Sylvester János 1541-ben elkészítette az első teljes, korszerű, tudományos kritikát kiálló magyar Újszövetség-fordítást.) A sárvári evangélikus gyülekezet Nőegyletének tagjai havonta postázzák fáradhatatlanul az újságot a címzettekhez. Akárcsak a lap minden cikkírója, ők is ingyen, honorárium nélkül végzik szolgálatukat.

A 2001 óta eltelt egy évtizedben sikerült igazi néplappá formálni az újságot. A rovatrendszer lehetőséget ad arra, hogy igehirdetések, hírek, események, aktualitások, egyháztörténet, tanítás, etika, dogmatika, szépirodalom, gyermekoldal és még sok más érdekesség tegye keresetté az újságot, amely egyben az ezredfordulón újjáalakult egyházkerület eseményeinek legrészletesebb történelmi dokumentuma is.

Az a reményünk, hogy a Dunántúli Harangszó – bár a kerület újjászületésénél történő bábáskodásával és az újszülött első éveinek dokumentálásával bevégezte feladatát – sokáig megjelenik még, s az evangélium örömhírének „kongatója” marad.